HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1921

Írás összesen: 51292

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-04-02 10:09:35

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / egyéb
Szerző: Szőke-Tasi KatalinFeltöltés dátuma: 2006-03-26

Die Klavierspielerin

A tanári megszokott hangulata, a kávéillat és cigarettafüst fénymásolóval keveredett rendkívül fontoskodó világa a szokásosnál is felbolydultabb volt. Másnap az iskola kiválóságait, a színjátszó kört, az énekkart és a két kerületi bajnok csapatot, a röplabdás lányokat illetve a kosaras fiúkat rakták a kirakatba az intézmény fennállásának 100. évfordulója alkalmából. Persze most mindenki rendkívül büszke volt, de a kiváló iskola látszatát megőrizni igyekvő igazgató többet akart.
- Ugye csak viccel?!... - a saját tiszteletlenségétől megrettent tanárnő óvatos hangon folytatta. - Igazgató úr, ez nem olyan jó ötlet.
De ma nem lehetett az utolsó utáni sokadik évét az iskola élén töltő öntelt férfi kedvét szegni. Tisztában volt vele, hogy itt minden úgy van, ahogy ő akarja. Mindent tud, és mindent lát. És természetesen minden érdem az ő dicsőségét szolgálja.
- Miért? Az apja világhírű karmester, épp ezért elég jól cseng a neve. Mi pedig elmondhatjuk magunkról, hogy nálunk tanul a kiemelkedő képességekkel megáldott lánya. Azt mondják, egész jól pötyörészik...
- Lisa, mint kiemelkedő diák?! Még jó, hogy nem akarja szépségversenyre benevezni. Maga beszélt már vele? Az a lány... Nem is tudom mi a megfelelő kifejezés erre...
- Ezt szomorúan hallom. Ezek szerint hiába volt a jó ajánlása az egyetemi professzoraitól. Mire kapott maga magyartanári diplomát? No, mindegy is. Szóljon a lánynak. Az ő számával fogjuk megnyitni. A beszédem után rögtön kezdi - azzal elviharzott.
Az osztályfőnök értetlenül állt az eset előtt. Mi lesz itt? Hiszen így az ő legjobbjaira nem irányul majd elég figyelem.

A tornaterem előtti folyosón izgatott diákok gyülekeztek. Magas és kevésbé magas, de annál elszántabb fiúk birkóztak játékosan, mint a farkaskölykök. A falkavezér hirtelen csendre intette őket. Egy erősen megtépázott füzetféle volt a kezében, tekintélyének teljes tudatában magyarázni kezdett.
- Mint tudjátok, ez egy gálameccs lesz. Azaz a sok féleszű megnézi, hogy verjük laposra azt az értelmi fogyatékosokból álló, csapatnak nevezett csürhét - a szóra hirtelen a megszokott rendbe felsorakoztak a fiúk, és áhítattal figyelték a csapatkapitányt - vagy legalábbis úgy tettek.
- Kidolgozott taktikánk nem lesz. Vagyis nem új. Mindenekelőtt a bajnokságra való felkészülést kell szem előtt tartani, úgyhogy sérülés, verekedés és a szokásos hülyeségeitek kizárva. Átöltözni! Öt perc!
- A lányok még nem végeztek...
- Kit érdekel?!

- Megvársz, édes?
A sportoláskor is csinosan elvét valló 14 éves lány a kezében egy üveg szigorúan szénsavmentes ásványvízzel odaillegett a kosarasok kapitányához. Szőke, lófarokban összefogott haját kibontotta, és a samponreklámokból tanult mozdulattal megrázta. Törölközőjét barátja nyakába tette, és magához húzta vele. Csábítónak szánt pillantásából őszinte boldogság sugárzott. Nagy nehezen szakított az előző barátjával, és Milánban a herceget látta fehér lovon. Ők lettek az iskola álompárja. A népszerűség úgy kellett neki, mint a levegő. Most volt belőle bőven.
- Hogyne. De most kérlek, hagyj minket edzeni!
- Azért nézhetlek? - nem mintha nem így tettek volna minden hétfő délután. A két csapat megvárta az edzések végét, és együtt mentek moziba, enni vagy kávézni.

A folyosón a tanárnő a fejét csóválta. Miért pont az ő osztályába került az a gyerek? Beszél vele. Vagyis hozzá.
A 100. évforduló alkalmával nem maradt el a tanítás. Vasfegyelem, mondta az igazgató. Majd délután ünnepelünk.
A tanteremre reggeli hangulat nehezedett. Álmos, kávét iszogató minifelnőttek beszélgettek olyan rettentően komoly dolgokról, mint Brad Pitt legújabb filmszerepe, az idei téli divat meghatározó színei és az egyik lövöldözős játék sokadik verziójának tapasztalatai.
Fel sem néztek, mikor Lisa belépett a terembe. Elisabeth Kimmlinger. Már a név is idegen volt. Viselője pedig sehova sem tartozott, leginkább ebbe a világba nem. Bécsben született. Rajongásig szeretett apját ugyan keveset látta, mégis ő határozta meg életét. Sokat zongorázott a kislánynak, és elég korán az ölébe vette, hogy az apró ujjakkal nyomja le a hófehér billentyűket. Lisa első koncertjével háromévesen várta haza a papát Milánóból.
A mama nehezebb eset volt. A kemény és számító üzletasszony saját mintájára öltöztette lányát kosztümbe. Ennyi köze volt hozzá. Meg a végtelen dicsekedés, a tökéletes gyermekről, amit már minden ügyfél kívülről tudott. A két művész boldog élete egy éve szakadt meg, mikor a magyar anya úgy döntött, rájuk férne egy jó kis válás. Összepakolt, és Budapestre jött lányával együtt. Egy zongora érkezett hozzájuk pár héttel később Bécsből.

Délután fél háromkor Édesanya már izgatottan toporgott a díszterem előtt. Elvitte lányát a fodrászához, estélyit adott rá, de igazán változtatni nem tudott rajta. Lisa előregörnyedt vállal és lehajtott fejjel járt, mintha azt figyelné, miben nem szabad elesnie. Igazából csak nem mert felnézni, nem akarta az idegen várost és embereket beengedni a világába. Honvágya volt, apjával szeretett volna lenni, de már beletörődött. Anyja irányította életét, őt sosem kérdezte, Lisa mégis boldognak mondhatta magát, mert legalább a zongora megmaradt neki. Az volt a kapocs a régi életéhez.
Pontosan háromkor az unalmas és öntelt igazgató megkezdte unalmas és öntelt beszédét. Fél óráig tartott. A gyerekközpontú és mindenkinek minden fejlődési lehetőséget megadó iskola dicsőítése elálmosította a hallgatóságot. Akinek maradt némi ereje, az menekült a sporteseményeket nézni, aki beletörődött a megváltoztathatatlanba, az pedig a művészi hajlamokkal megáldottakat hallgatta. Ők persze csak szülők és meghívott vendégek voltak. Az osztályok képviselői a beszéd végeztével észrevétlenül eltűntek. Senki sem volt kíváncsi arra a...

Milán az ürességtől kongó folyosón baktatott, minden különösebb sietség nélkül. Igen, Rita, persze. Szaladok. Megyek skandálni a neved, hogy örülj, ha már a játékra nem figyelsz. Viola ki akar rakni a csapatból. Azt mondja, mióta együtt vagyunk, használhatatlan vagy. Szerintem is. De legalább élni hagynál, vagy meccs előtt pihenni!
A folyosó délutáni csendjébe egy még soha sem hallott dallam tört be. Bár igaz, ami igaz, Milán Rammsteinen kívül mást nem is ismert. Ez is német volt. Csak olyan... Furcsa... Egy láthatatlan szál kezdte húzni a hang irányába. Ahogy közelebb ért, és a zene hangosabb lett, úgy érzett egyre erősebb késztetést, hogy rohanjon, ahogy csak a lába bírja. De minden tagja ólomsúlyúvá vált, csak lassú haladást engedélyezett. A díszteremből jött a hang. Milán nem gondolkozott. Homályosan felrémlett neki egy anyai (vagy talán... nem, nem apai nem lehetett) utasítás a nővére koncertjéről: csak akkor lehet be- vagy kimenni, ha tapsolnak. De engedelmeskedni nem tudott, lenyomta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. A zene behúzta a díszterembe, a hátsó falnál megállt. Senki sem vette észre. Mindenkire ugyanolyan hatással volt Beethoven, megbabonázva szegezte őket a székekhez, még levegőt is hangtalanul, és az előadóval egyszerre vettek.
A színpadon a fekete zongora előtt vöröses-bordós ruhában ült egy fekete hajú lány. Egyenes háttal, átszellemült arccal és csukott szemmel játszott. Maga volt a gyönyörűség. Az idő megállt a díszteremben ülő néhány ember számára. Ki ez? Nem, az nem lehet... De mégis... Lisa...
A darab véget ért. A hallgatóság még mindig nem mozdult. A lány sem. Pár pillanatig tökéletes csend uralkodott, majd a színpad mellől lelkes taps és éljenzés hallatszott. Milán szeme a kissé esetlenül, görnyedten álló, nagyon magas és még annál is vékonyabb fiúra tévedt. Ellenséges pillantásában zöld fények gyúltak. Felejtsd el, nyüzüge! Ő az enyém!
A varázs véget ért, a kosárkapitány visszatért a földre. Felkapta a sporttáskáját, és a tornaterem felé indult.

A tornateremben nem állt meg az idő. A lányok meglehetősen hamar végeztek lenézett ellenfelükkel, a meghívott kosárcsapat már javában melegített, az ünneplő iskola csapata viszont még nem érkezett meg. Az öltözőben teljes volt a káosz. Rita sikító hangon bőgött. A kosarasok káromkodtak. Viola ordítva próbált meg rendet tenni, de még az ő jellegzetes, és mindenki által rettegett hangjának sem volt meg a szokott hatása.
Pedig az egész iskola tartott az első ránézésre sportra a legkevésbé sem alkalmas, ám annál jobb ütőtechnikával rendelkező feladótól. A röplabdacsapat kapitányaként a lányok társadalmának abszolút uralkodója volt, de ezt a hatalmat a lehető legnagyobb gonoszsággal ki is használta. Mindenkiről tudott mindent, és ha valaki a haragosa lett, már kereshetett is új iskolát. Hacsak nem vállalkozott arra, hogy a mindennapi kegyetlenkedéseket elviselje.
Egyetlen ember volt, akire nem volt hatással, és aki ezzel még nagyobb gyűlöletet szított maga körül. Lisa sosem beszélt senkivel, nem érdekelték a többiek kicsinyes viszályai. Violát észre sem vette.
Milán ebbe a légkörbe érkezett, és rögtön minden ellenségeskedés felé fordult.
- Hol voltál?!
- Mit csináltál?
- Hogy képzeled te ezt?
- És még ez nevezi magát csapatkapitánynak!
Az egyik center a már oly jól ismert fontoskodó stílust utánozta:
- Mindenekelőtt a bajnokságra való felkészülést kell szem előtt tartani... Anyád hogy van?
- Miért nem jöttél? Tudod, hogy mennyire fontos ez nekem... - Rita már bőgött is tovább.
Milán szótlanul átöltözött, és kiment a terembe.

Minden harag elmúlik egyszer, de vannak társaságok, ahol egy félidő is elég. Így történt, hogy másnap minden a megszokott kerékvágásban ment tovább. Milán a szokásosnál korábban kelt. Az iskola előtt várta a többieket, együtt mentek be a terembe. Úristen, csak rá ne jöjjenek...
Lisa az ajtó felőli padsor leghátsó padjában ült, a sarokban. Mellette, körülötte senki. Az előtte ülők előrébb húzták a padot. Az ő helye kívül esett mindenki látószögén. Most mégis oda irányult minden tekintet. A padon egy lombikhoz hasonlító vázában vízililiom nyílt, az illata betöltötte az egész termet. Viola elbődült:
- A kis osztráknak udvarlója van!
- Biztos valami zenész gyerek lesz - latolgatta az esélyeket Robi. - A 11. B-be jár egy zongorista ürge...
- Az a nyüzüge? Ugyan, azt hiszitek, eljut egy olyan idáig? - a Milán megvető hangjából kicsengő idegességet szerencsére senki sem vette észre.
- Ja, az inkább ír neki egy operát, vagy hogyishívjákot!
A társaságból felszabadult nevetés tört ki. Már aggódni kezdtek, hogy esetleg valaki normális...
- Azt mondjátok, hogy a Sanyika? Ennek utána kell járni... - Viola elemében volt.
- Ne szállj rá, amíg meg nem nyertük a pályázatot. Ő a zeneszerzőnk, és elég jól csinálja.
- Jó, akkor előbb a pályázat, aztán repül.
Az újabb nevetés az akciófilmek negatív főszereplőihez méltó gonoszsággal gurgulázott végig az osztályon. Hirtelen elcsöndesedett mindenki.
Lisa megjelenését eddig először és utoljára az első napján vették észre. Most minden szem rá irányult.
A zöld padon álló kékeslila virág mintha mosolygott volna a lányra. Az üzenet, amit jelképezett, több volt egyszerű tetszésnyilvánításnál az előző napi koncert miatt. Nem vagy egyedül.
Apa? Lehetséges lenne, hogy ő hozta? Bárcsak így lenne! Fellebbezett, és végül nála helyeztek el... Délre otthon lehetnék...
Viola hangja térítette vissza egy kissé a valóságba:
- Ezt is megértük volna? Udvarlód van? Ki az, mesélj! Azt hiszed, nem tudjuk? Sanyika, az a szerencsétlen... Bár kétségtelen, hogy összeilletek.
Lisa nem válaszolt.
- Na mi van, megkukultál? Gyerekek, rájöttem! Ez nem is tud magyarul!!!
Tudott magyarul. De ez nem változtatott a tényen, hogy osztálytársai még sohasem hallották a hangját. A tanárok beletörődtek, hogy nem beszél, nem feleltették, nem buktatták meg. Így van ez a protekciós gyerekekkel. Az igazgatónak senki sem mert ellentmondani.
Fel sem nézett a pattogó gumilabdaszerű lányra. Alvajáróként ment a helyére, leült, és ahogy minden nap, ott maradt az utolsó óra végéig.
A padon díszelgő virág azonban egyértelműen jelezte, hogy valami megváltozott.

Milán az általa sűrűn látogatott délutáni szakkörök egyikéről igyekezett haza, illetve a törzshelyükre. A folyosók, akárcsak tegnap, kongtak az ürességtől. Ahogy az énekterem folyosójára fordult, újra meghallotta azt a semmivel össze nem téveszthető dallamot. A láthatatlan fonál most sokkal erősebben húzta, egészen az énekterem ajtajáig. Ott lerogyott, és a zöldre festett fadarabhoz tapadt.
Ekkor véget ért a varázs. A fiú fölpattant, és sietős léptekkel indult a kapu felé. A nyüzüge jött szembe vele. Pár haverja szóba állt vele, de Milán a szokásos lenézés, a tőle különbözők iránti gyűlölet és az eddig ismeretlen féltékenység cseppet sem barátságos elegyét zúdította rá. Hirtelen ötlettől vezérelve beleboxolt a szembejövő gyomrába, és kigáncsolta. Ismerte annyira szentéletű Sanyikát, hogy biztos lehessen benne, senki sem szerez majd tudomást az esetről, legfőképpen Lisa nem.
Az épületből kiérve megpillantotta a szemben lévő virágboltot. Hirtelen ötlettől vezérelve betért, majd hosszas válogatás után szerzeményével visszarohant az iskolába.

A lány nem beszélt a zongoratanárnőhöz sem. A nő elérakta a kottát, és élvezte azt a fél órát, amit tökéletesen blattoló tanítványa szerzett neki. A következő órára - a darab bonyolultságára való tekintet nélkül - Lisa kívülről játszotta el a feladottakat. Sanyi, a következő növendék jóval közlékenyebb és barátságosabb volt. A közös zenélés örömébe is beavathatta a fiút, a kis bécsi soha sem játszott vele négykezest. Ha a tanárnő odaült, hogy próbálkozzon, nem nyúlt a billentyűkhöz. Csak apával... Remélte, hogy megérti. Kedves nő volt ez az Éva néni, és mindig elismeréssel szólt az apjáról, ha egy-egy újabb nagy sikert ért el. Lisa azért is szeretett hozzá járni, mert így legalább elkapott félmondatokból értesült róla.
A lány az idegenben csak két embert talált, akiknek a társaságában feloldódott. Nem beszélt persze, de Sanyi néha el tudta érni, hogy halványan elmosolyodjon. Sissinek szólította szépségére hivatkozva, és - bár tartott tőle, hogy a lány nem érti a célzást - remélte, ezzel értésére adhatja, hogy a magyarok szeretik őt. Lisa persze értette, és szégyellte, hogy az érzés nem kölcsönös, de gyűlölt itt lenni. Eleinte azt hitte, a fiú vak. Aztán rájött, hogy Sanyi az övénél jóval hatékonyabb védekezési formát talált ki magának: nem vett tudomást róla, ha bántották. Ezért aztán még Viola is megunta a piszkálását. Neki könnyű, ő boldog... Pedig ha tudta volna...
A heti két boldog délután menetrendje a következő volt. Lisa órája közepe táján Sanyi is odaért, a tanárnővel együtt hallgatták és nézték a zenéléstől teljesen megváltozott lányt. Ő még maradt, és megvárta, amíg a fiú is végez. Hátulról nézve, ahogy zongorázott, pont olyan volt, mint apa... Sanyi rendszerint hazakísérte Lisát, végigmókázta, -panaszkodta vagy -mesélte az utat, de a lányból nem tudott egy szót sem kicsalni.
Most is közösen indultak haza. Az énekterem ajtaja előtt megtorpantak. A hideg padlón egy szál fehér rózsa feküdt. Mindketten kővé válva meredtek a virágra.
Végül Sanyi sóhajtott egyet, lehajolt, felvette, és a lány felé nyújtotta.
- Szerintem neked hozták.
Csend. Lisa nagy nehezen kinyújtotta a kezét, hogy átvegye a virágot. Felszisszent, és ösztönösen az ujjbegyét kezdte szívogatni. Sanyi mosolygott, és megengedett magának agy ősrégi, de a jelen helyzetre tökéletesen illő közmondást:
- Nincsen rózsa tövis nélkül, Sissi. És ez fehér. Tudod, hogy mit jelent? - ő már tudta, hogy ki hozta ezt, és a vízililiomot is.
A lány érdeklődő tekintettel nézett rá. Hogy lehet egy virágnak jelentése?
Sanyi megpróbált időt húzni:
- Persze nem valószínű, hogy tudatos, de ha ösztönösen választotta ezt a színt, akkor is igaz...
Lisa türelmetlen pillantása mögött az agya hirtelen kitisztult a kék köd alól, ami Magyarországra érkezése óta rátelepedett. Némasági fogadalmát azonban nem szegte meg.
- Remény - mondta Sanyi még utoljára, és többet nem szólalt meg. Érezte a változást a lányban, és csalódott volt, amiért minden igyekezete ellenére nem ő idézte elő.

Az új dolgok nem bizonyultak tartósnak. Reggel a folyosón Sanyi érezte, hogy Lisa újra a régi kékségben kallódik.
Az iskolára vihar előtti csend nehezedett. A köd és a havazás miatt amúgy is tompábbak voltak a tanulók, de a fenyegetés érzete áthatolt a vastag vattacukor-borításon. Feszültség, elfojtott indulatok, félelem lebegett a fejek felett, és ezt még a kevésbé érzékenyek is észrevették. Mindenki csöndesebb volt, az ügyeletesnek senkire sem kellett rászólnia, hogy ne fusson, és ne verekedjen. A baráti társaságok zárták a kört, még a kevésbe jó cimborák is csapatokba verődtek. A szerelmespárok nem csókolóztak a sötétebb zugokban, hanem egymás kezébe kapaszkodva tömörültek barátaik köré. Sanyira is igényt tartottak az osztálytársai.
Az egész iskolában csak egyetlen ember volt, aki egyedül maradt.
A megszokott reggeli teendőknél egy hiányzót jelentettek. Kerekes Milán.
Ez nagy baj. Rita beszélni akart vele. Ugyan kinek mondhatta volna el?
Anyjának? A szeretőjével síel Olaszországban. És feltehetően azt a férfit is csalja.
Apjának? Ha nem az üzlet köti le, akkor a bűnöző kollégáival egyeztet, hogy épp ki van az útjukban. Ezért kell páncélautóval és két gorillával felszerelve iskolába járnia. Tudta, hogy megfigyelik. Valami oroszok, lengyelek és valószínűleg a rendőrök is. Apja emberei mindenhol ott voltak, a bekamerázott vidéki házukban valószínűleg végignéztek mindent...
Milán kell ide. Egyrészt, mert ő is érdekelt volt az ügyben, másrészt csak benne bízott meg. De milyen bizalom volt ez? Nem okozott eddig is elég galibát? Őt sem érdekelte igazából a sorsa. Ha megtudja, jó esélye van egy látványos szakításnak. Ugyan, ne álmodozz! Tudod, hogy Milán milyen ember. Sohasem szerettétek egymást igazán. Ezt biztos nem vállalja érted. Másnap már új lánnyal látod. Ennyi. Törődj bele. Egyedül maradtál. Oldd meg!
Ha lenne egy igaz barátja, egy felnőtt, akiben megbízhat...
Viola vidor arca elárulta, örül a fiú távolmaradásának.
- Tök jó! Végre oda fogsz figyelni az edzésre! Tényleg, szoktál még rosszul lenni reggelente? Eszel reggelit? Az a nap legfontosabb étkezése. Ilyenkor a szervezetnek sok tápanyagra van szüksége - tettetett hozzáértése kigyújtotta a vészjelző lámpát Ritában. Én vagyok a következő. És Viola tud mindenről.

A falu mellett, ahol Milán lakott, egy kis bányató kacsintgatott a mellette elhaladó autóúton utazókra. Nyáron strandként, télen korcsolyapályaként szolgálta a helyieket. Körülötte fákkal szegélyezett sétány vezetett, sokan jártak ide reggelente futni. A pecásokat a jégpáncél már távol tartotta, a jégért rajongó gyerekek pedig a nem túl messze fekvő iskolában ültek. Milán a szokott helyén ült, és nézte a befagyott tavat, mintha attól várná a választ kérdéseire.
Rita. Ő meg ki? Nem jelentett semmit, valószínűleg én se neki. Feltéve, hogy a renoméjától eltekintünk. Szóval nem kár érte. Eddig rendben.
De... Lisa biztos nem fog szóba állni velem. Hah, nem mintha beszélne akárkivel is. Meg aztán... Iránta nem érzek semmit. Én azt a lányt akarom, aki zongorázik. Azt szeretem, nem ezt a kuka, szerencsétlen, kosztümben járó förmedvényt.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Arra mindenképpen jó volt az egész, hogy Ritától legyen hangulatom megszabadulni. Lisa meg csak zongorázzon, és maradjon olyan. Akkor talán még gusztusom is lenne hozzá...

Végül mégis bement. Énekóra volt, besétált, a többiek hangosan köszöntötték, ő egy kézlegyintéssel válaszolt. A tanárnak flegmán odavetette:
- Folytassa nyugodtan!
- Örülök, hogy nem zavarlak, fiam. Nos hát, úgy tudom, Mozarttól még nem hallgattatok semmit sem. Lisa, drága, lennél olyan kedves, hogy játszol nekünk tőle valamit? - ő volt az egyetlen a tanári karból, aki emberszámba vette a lányt, bár a koncert segített a többieknél is.
Milán elsápadt. Lisa szó nélkül kiment és leült a zongorához. Sóhajtott egyet. Ahogy kifújta a levegőt, behunyta a szemét, és játszani kezdett. Milán már el volt veszve. Ugyanaz a kábulat ereszkedett rá, valahányszor meghallotta. Szempillái lezárultak, hátrafelé a falnak támasztotta a fejét és hallgatott.
Az osztály is észrevette a változást. A megszokott kékség élénk bordóba váltott, olyasmibe, mint a Mozart - csoki csomagolása, csak fényesebb változatban. Lisa már nem érzékelte a külvilágot, átszellemülten játszott. Szemhéján keresztül másik környezetet látott, a papa kedvenc koncerttermét, a zongoraversenyt kísérő zenekart természetesen apja dirigálta.
Viola nem került annyira a zene hatása alá, mint a többiek. Talán a mindennemű érzelem tökéletes hiánya miatt nem keltette fel érdeklődését a lenézett lány produkciója. Éles szemével azonban észrevette, hogy az időközben első padba költöző Milán imádattal figyeli Lisát. A látvány megrázó volt, a fiú arcán még sosem látott érzelmeket. Azt viszont már tudta, hogy teszi pokollá Rita életét...

Óra után a teremből kifelé szállingózó diákok között elkapta a karját.
- Gyere csak! Beszélnünk kell. Hogyhogy nem vetted észre?
Rita kétségbeesetten hallgatta végig, agyát egyre jobban megszállta egy nehézszagú fekete gondolat. Mikor Viola végzett, csak ennyit tudott hörögni:
- Megölöm...
A másik lány nevetve hagyta ott.

Másnap reggel Lisa az énekterembe ment. Még nem tanulta meg teljesen a darabot, nem érezte tökéletesnek. Anyja este zavarta, nem tudta átadni magát az élménynek. Anélkül pedig biztosan nem bírt volna ki egy újabb napot.
Milán a tegnapi énekóra hatása alatt volt. Alvajáróként, a Lisáéhoz hasonló földre szegezett tekintettel ment végig az iskolán a hang irányába. Bement a terembe, és térdre rogyott a zongora mellett. Áhítatos pillantása annak az istennőnek szólt, akivé Lisa ilyenkor átalakult. De már nem látott különbséget közte és a valós lány között.
Leírhatatlan érzés kerítette hatalmába, elmerült, és feloldódott abban a bordó világban, amivé a zene nélküli kékség vált. Boldog volt.

Hirtelen lövés dördült, valami ütést is érzett a hátán. A bordó feketévé vált, de még hallotta a zenét.

Rita az ajtóban állt, kezében a pisztoly, amit apja íróasztalfiókjából lopott.

Lisa semmit sem vett észre abból, ami körülötte történt. Zongorázott tovább. Mozart. Bécs. Apa.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2006-03-26
Összes értékelés:
11
Időpont: 2006-06-09 15:48:19

Jóvanna. Készül...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Talán egy fának... című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A vesszőfotel című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Megérkezett április című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Tükröm volt... című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Papírképek című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) A vesszőfotel című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Tükröm volt... című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Találkozások című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Anyák napja a Bummbele családban címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

T. Pandur Judit alkotást töltött fel Holland hazugság 2. címmel

Szalki Bernáth Attila alkotást töltött fel Stephan von Millenkovich:Enttäuschung : címmel a várólistára

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Pocok című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Varázslatos utazás: Bogi mesél című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) [...és nincs] című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) A lajtorja 78. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Lumba és az oltás című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Lumba és az oltás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A vesszőfotel című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Találkozások című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Találkozások című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A vesszőfotel címmel

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A lajtorja 78. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A lajtorja 78. című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Folklór-fohász című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A lajtorja 78. című alkotáshoz

eferesz alkotást töltött fel Papírképek címmel

sailor bejegyzést írt a(z) rakoncátlan automata című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)