HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 29

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49240

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: onsaiFeltöltés dátuma: 2007-04-03

Ébredés

Belöktem az ivó ajtaját és körbenéztem. Odakint ráborult az éj a városra, és az ablakokon belopakodó homályt nem tudták elűzni a fáklyafények. Míg a kurtizánnál enyhítettem magamon, megtelt emberfajzatokkal a kocsma. Egyetlen üres asztal húzódott a sarokban, a tál főzelék, a kancsó bor és kupa jelezte, hogy imént állhatott fel a gazdája. Talán szükségét végzi... mindegy, nagy léptekkel áthágtam a teret, és letelepedtem. A kocsma népe csak egy pillantásra méltatott, majd folytatták a beszédet. Nem bámulták meg széles, ováldad vállpáncélomat, és a belőlük égnek meredő négy-négy mérgezett tüskét; és meglepetésemre még vaskos szemvédőm, és eltakart állam felett is elsiklottak.
Belepislogtam a kancsóba. Félúton csillant benne a vörös nedű. Kibontottam az agyaraimat takaró fűzőt, és kortyoltam, de fél szemmel a fajgyűlölő embernépséget pásztáztam. Ashionnak hála, rám se hederítettek, és bár ezt furcsálltam, felidéztem istenem tanait, miszerint, amit egy asha nem ért, az nem is tartozik rá.

Kis habozás után asztalra borítottam az erszényem tartalmát. Büszkeség töltött el az emlékre, hogy tizünk közül, kit a számolás művészetére választott a démonmester, én éltem túl egyedül. Azt gondolom, okos vagyok. Persze, a többiek szerint nem, csak jobban tűröm a korbácsot.
A szajha egy ezüstöt akart, mert asha vagyok, és nem ember, de megérte. Furcsa érzés volt meleg teste, unott körömrágása, meg hogy nem hörgött a fájdalomtól, mint a mester maradékai. Sőt a végén is élt, és ez valahogy jó volt.
Nagyot sóhajtottam, és koncentráltam. Tudtam, hogy először buckákba kell raknom az érméket. Egy kupacba annyi rezet, amennyi ujj van a két kezemen, mert az tíz, és ez egy fontos szám. Majd meg kell számolnom, hány kupacom van, és ha ez is tíz, akkor a sok érme egy ezüstöt ér, hiába csak rezet látok. Ezt a dolgot "átváltásnak" hívják Klian démonmester szerint. Most hat kupacom volt és még három darab rézpénz. Nem tudom, mi lesz, ha elfogy...

- Ez az én asztalom!
Összerezzentem. Veszélyes dolog a számolás, hiszen megfeledkeztem a külvilágról! Az asztal mellett egy asha tornyosult, népünk megszokott barna bőrruházatában és ovális vállpáncéljában. Ágyékkötőjére keresztmintás kék csíkokat festettek, jelezve kinek a tulajdona.
- Bocsánat - mondtam, laposan körbepislantva, hiszen emberalakban rejtőző démonmestere bármelyik itt ülő lehetett. Gyorsan felemelkedtem, és az erszényhez nyúltam, hogy elpakoljak. Rögtön rádöbbentem, mekkorát hibáztam. Hirtelen mozgásomat a belé sulykolt rutin támadásnak érezte, és gondolkozás nélkül cselekedett. Kardja lesújtott rám, vagyis hűlt helyemre. Idejében hátravágódtam, és bár így a földre estem, és még egy szúrás elől el kellett pördülnöm, végül én is fegyvert ránthattam.

Összecsaptunk. Gyönyörködtem mozdulatai szépségében, és tudtam, hogy nemsokára meghalok. Kora és ügyessége felülmúlja az enyémet. Aztán belém villant Klian démonmester parancsa, hogy ahol nem győzöm karddal, ott mondjam ezeket a szavakat:
- Üzenetet hoztam a mesterednek.
Az asha elbizonytalanodott, és én válaszképpen gyors mozdulattal lemetszettem a fejét, ami egy asztal alá gurult, majd a test is nagy csattanással elvágódott.

A kocsmában tapintani lehetett a csendet. A kalandozók, városőrök, markos parasztok mind engem bámultak, akárcsak az örömlányok. Azután egyszerre fordultak el.
Megtöröltem a kardomat a harcos ruhájában, de - életemben először - nem éreztem dicsőséget, nem tudom, miért. Majd megdermedtem. Én, ostoba barom! Mióta járom a világot, hogy felajánlhassam magam egy démonnak! Végre találtam valakit, erre megölöm a szolgáját! Miért van hogy előbb csapok, utána eszmélek?! De hát minden asha így tesz. Talán igaza van az embereknek, hogy mi harci gépek vagyunk, és egy kutyának több esze van...Egyedül Klian mester hitt benne, hogy nevelhetőek vagyunk. Csak elég fájdalom kell hozzá...

- Hé, te ostoba dromedár! - csörtetett hozzám felháborodva a mellkasomig érő kocsmárosné. - Összevérezted a padlómat! Az tíz réz. Húszas a hulla eltakarítása, és tíz, mert megzavartad a vendégeimet! Ez fél ezüst! Fizesd meg a káromat!
Tétován kapaszkodtam a kardomba. Még sosem kértek pénzt a hulláimért, pedig három holdtölte óta vándorlok. A kocsmárosné mohón az asztalon fekvő rezek felé nyúlt.
- Hé! - mordultam. A tenyeres-talpas nőszemély ijedten megtorpant, majd jó hangosan rám rikoltott:
- Bántani merészelsz, mocskos asha? Fizesd meg a fél ezüstöt!
Baljósan villantak körülöttem a szemek, a nők hátrébb húzódtak, a férfiak testtartása megváltozott. Túl sokan voltak, így sóhajtva hüvelybe löktem a fegyverem.
- Tíz meg húsz meg tíz, az négy ujj, vagyis nem fél ezüst - feleltem konokan, és beleraktam a rezeket a markába. A többit az erszényembe söpörtem.

Az emberek valamiért összevigyorogtak. A kocsmárosné elismerően bólintott, majd intett, hogy szórják föl homokkal a padlót. Mielőtt elvitték volna a testet, levettem a keresztmintás ágyékkötőt, és a saját kardmintásom fölé tettem, hátha több társa volt. Ezt is a démonmesterem mondta egyszer. A főzelék még ott illatozott az asztalon. Korgó gyomrom azt üzente, pár pillanaton nem múlik az élet. Gyorsan nekiláttam.

Micsoda balszerencse! Se mesterem, se pénzem. Régen olyan egyszerű volt az élet. Egy voltam a csapattal, kaptam enni, és öltem démonom szavára.
Aztán Klian mester fura dolgokra tanított, és mássá váltam. Széttépte az embert, aki a szolgája volt, és engem tett meg inasának. Hat betűt megtanultam, aztán megölte őt Stark mester, a testvére. Démonok harcába tilos belefolynunk, hiszen a győztes minket is örököl. És hogyan szolgálhatnánk híven azt, kit korábban ölni akartunk? Nem tudom, milyen őrület szállt meg. Démonom halálhörgését hallva karddal rontottam új gazdámra...Valami égő fájdalom, csalódottság és düh volt bennem. Klian nevet adott, számokat és betűket. És mindezt örökre elvesztettem...
Stark démonmester pedig öblösen röhögött, miközben polipforma korbácsával félholtra vert. Később is, míg az erdőn át hazafelé tartott, többször eljátszadozott velem.

Aztán egy embercsapat megtámadott minket. Varázslójuk legyőzte Stark mestert. Minden asha harcolt a csatában, és dicsősséggel meghalt. Ashion isten azon éjjelen büszkén fürdött vérünkben.
Én eszméletlen voltam, és a megvadult ló messzire hurcolt. Mikor visszatértem már csak holtakra leltem. Az emberek épp tömegsírt ástak. Elloptam egy kardot, és egy embertarisznyát, melybe szerencsére élelem mellett pénzt is leltem.

Megtöröltem a számat. Kötelességem új mestert találni.
A zsivaj hirtelen elhalkult, és én felpillantottam a belépő elfre. Alacsonyabb volt népénél, akkorka, mint az emberek. Zöld köpönyege eltakarta kardforgató kezét, barna mentéje fölött ékköves nyaklánc és öv csillogott. Hallottam a férfiak tiszteletteli mormolását "ez Horam", és az embernők sóhajtását, és suttogását "milyen szép". Irigység kélt bennem a mosolyokra, melyek rám sose ragyognak.
Az elf hosszúkás arca felém fordult. Megbámultam a fekete ékkövet a homlokán, és hosszú, sötét haját. Elhessegette a köré somfordáló lányokat, és egyenesen felém indult. Nem tudtam mire vélni a dolgot, így az asztal alatt óvatosan a kardomra csúsztattam az ujjam.
A fiú hanyagul megállt előttem, és mosolyra húzta a száját.
- Minden asha ilyen büdös?
Düh villant bennem, de fékeztem magam, mert nem volt pénzem még egy hullára.
- Meg akarsz halni? - kérdeztem kényszeredetten. Az elf gúnyosan felnevetett, és letelepedett az asztalomhoz.
- "Megöljelek, elf-patkány?" Ezt kéne mondanod, te kőagyú. Na, mindegy. Nálam a gyűrű, hozd a nőt!

Szóval van egy gyűrűje. Hm, ha eladom, ki bírom fizetni a hulláját. Vajon aranyból van?
- Mutasd! - mondtam mohón. Az elf előszedett egy fémdobozkát, melynek tetejét zöld folyondárok díszítették. A gyűrű benne valóban arany volt, közepén fekete, rombusz alakú drágakővel.
- Nézd, milyen szép! Hozd ide a lányt, és a tiéd - suttogta lágyan az elf, de nem a gyűrűt nézte, hanem engem.
- A lányt? - visszhangoztam zavartan.
- Igen, lányt, aki veled volt.
Ja, hogy a kurtizánt! Hát, furcsák ezek az elfek! Annyi nő bújna az ölébe, de neki pont az kell, akiben egy asha magot hagyott. Bólintottam, és átballagtam a másik épületbe. A szajha ugyan ellenkezett, talán mert leszedtem róla egy ügyfelet. Hónom alá kaptam, de nagyon ficánkolt. Nem mertem vállradobni, hisz amilyen ostoba még belefordul a páncélom mérgezett tüskéibe. Végül kezemre tekertem a hajfonatát és egyszerűen a kocsmába húztam.

- Ez valami idétlen asha vicc? Nagyon humoros - fintorogott kényesen az elf és fölállt. - Hol a hercegnő?
Pont azon a homokrétegen állt, hol nemrég még fajtársam vére fénylett. Egycsapásra megértettem, mi történt, kire várt a szerencsétlen. Hm, lehet, hogy ha odaviszem a mesternek ezt az elfet, az kiengeszteli...?
- Hagyod békén a lányaimat! - csörtetett már megint felém a harcias kocsmárosné. Meg sem vártam a folytatást, sietve elengedtem a barna fonatot.
- Bocsánat.
Az elfből kitört a nevetés rémületem láttán. A kocsmárosné viszont az elf láttán rögvest kidomborította mellét, és meglepetésemre, hárpiahangja helyett dallamos-mélyen szólított meg:
- Ez egy becsületes középosztálybeli hely, itt nem vonszolunk hölgyeket. Jobb lenne, ha a szobájában beszélgetne a kedves elf barátjával...
- Izé...melyik is az? - kérdeztem nagy ravaszul.
- Jobbra az első! - sóhajtott nehézfejűségemen megbotránkozva a testes asszonyság.
- Ja, tényleg - mondtam, majd udvariasan magam elé engedtem az elfet, aki ennek nem örült túlzottan.

Felmentünk az emeletre, és benyitottunk a szobába.
- Mondtam, hogy a titkos kopogást használd, te idióta! - szidott le azonnal a démonmester. Emberalakja jámbor, középkorú úrnak mutatta, de nem hiszem, hogy az elfet megtévesztette, mert vér pettyezte az ingét, és a lába mellett feküdt egy szétvájt prostituált teteme. Az ágyon egy fekete hajú, fehérruhás, szívarcú lány hevert gúzsbakötve. Szájában is pecek volt, bizonyára hogy ne varázsolhasson. Az elf láttán a homlokát díszítő fekete rombuszjel vörösen felizzott, és a lány figyelmeztetően vinnyogni kezdett.
- Csukd be az ajtót, és hallgattasd el! - parancsolta nekem a mester, figyelemre sem méltatva. Tisztelettel meghajtottam fejem, és teljesítettem. Bár a lányt nem kellett megütnöm, mert amint az ágy lábához léptem, elnémult.
- Elhoztad a gyűrűt, elf?
- Igen.
- Jól van, add ide. Ó, az örömlányt nézed? Ez az ostoba asha azt hitte, bántani akar... - legyintett könnyedén a mester.
- Nem kéne szörnyeket alkalmaznod - vont vállat az elf, és közelebb lépett.
- No, és ki védene meg egy magamfajta középkorú urat egy ilyen városban, hová még kalandor elfeket is beengednek?
Az elf még közelebb lépett, és én értetlenül figyeltem óvatlanságát. Észrevettem, hogy a hercegnő összeszorított szemhéjjal koncentrál. Végül felvillant a homlokán az ékkő, és a mester mögött a fáklyafény már nem emberárnyékot rajzolt, hanem őszintén megmutatta démonlétét. Az elf megtorpant, és döbbenten a falra, majd a lányra meredt. Az bólintott.
- Ha odaadod a gyűrűt, sértetlenül elmehettek, ígérem. Az üzlet, az üzlet. - hízelgett még mindig mester, ruhájáról lepöccintve egy porszemet.
- Ugyan, mit ér a szavad? - kérdezte gúnyosan a fekete szemek gazdája. Hátralökte palástját, és gyönyörű, félköríves mozdulattal előhúzta kardját. Megcsodáltam tartását. Bizonyára szép halála lesz. Az ilyeneket mindig komótosan ölik meg mifelénk.
- Csak nem akarsz lemészárolni? Hiszen fegyvertelen vagyok.
- Ilyen ostobának tűnök, démon?

A mester hidegen felnevetett és alakot váltott. Bőréből apró, féregszerű csápok nyúltak ki, míg végül az emberbőr eltűnt, csak tekergőző kukacai maradtak. Fogai helyén előbújtak az agyarai, szeme tükre vörössé vált.
- Annak, hiszen itt vagy!
Az elf támadott. Közelébe se fért a mesternek, mert az felé csapott eddig békésen pihenő polipkorbácsával. A fiú fürgén hátraugrott, és dobótőrrel próbálkozott, de a mester nevetve kitért. Majd ő csapott, véres csíkokat vésve a barna mentébe. Tudtam, csak játszik a kis elffel, ha ölni akar, eldobja a korbácsot, és pusztakézzel tépi szét.
- Lordföldért! - kiáltotta elszántan az elf, és újból nekirontott. A korbács belémart, és ő bár felkiáltott az agyáig hatoló szikráktól, befejezte a mozdulatot, és megsebezte a mestert. Az felhörrent, és láttam a vörös szemeken, hogy komolyan dühös.

Jobbnak láttam hátrébb húzódni. Megkerültem az ágyat, és majdnem ráléptem a hullára. Egy vérestorkú asha volt, ezüstkupát szorongatva kezében. Bizonyára másfajta bort hozott, vagy túl lassan, kivívva ezzel mestere haragját.
Ha ennyiért halál jár, mit kapok én?
Aggódva felpillantottam. A kis elf még tartotta magát. Ha ő győzne, lenne egy gyűrűm és tovább mehetnék mestert keresni, de ha a mester...Hirtelen elbizonytalanodtam. Miért kell nekem egyáltalán mester? Hát nem jobb így, vándorolva? Még Klian mester is hányszor megfenyített!
De nem, Ashion isten lesújtana rám! Életem célja, hogy démont szolgáljak!

Az elf közben sarokba szorult, csak villámgyors csapásainak, és hajlékonyságának köszönhette, hogy élt. Már számos sebből vérzett. A mester még használta a korbácsot, de nem a testre, hanem a kardra célzott. Ha azt kiejti a fiú...
A lányra pillantottam. Csinos arca mulatságosan eltorzult a grimaszoktól, miközben nyelvével kilökni próbálta a pöcköt. Megrémült tekintetem láttán. A mesterre lestem, de háttal állt, így gyors mozdulattal odakaptam, majd ártatlanul elfordultam. Elvégre minden asha tudja, milyen ravasz a varázstudó népség! Ugyebár magától is kiszabadíthatta a száját...
- Elineran omaron belgossa...- csendültek a mágikus szavak. A mester azonban gyorsabb volt, korbácsával odacsapott, és feltépte a lány torkát.
- Tömd be a száját, szerencsétlen! - üvöltött rám, majd lesiklott a szeme az ágyékkötőmre. Lepillantottam. A keresztsávos alól kilógott az eredeti, kardmintás anyag.
- Ki vagy te? - hörrent. Az elf kihasználta megosztott figyelmét, és a feje felé vágott.
- Miért a fejét ütöd a gyomra helyett? - bukott ki a kérdés akaratlanul. Lehet, hogy nem tudja, hol a démonok gyenge pontja? A démonmester közben oly gyorsan csapott le a korbáccsal, hogy a kis elf kezéből kirepült a kard.
- Ha kardot emelsz rám...! - üvöltötte felém a mester, és féloldalt állt mindkettőnknek. Döbbenten bámultam. Én őrá? Ashion kiválasztott népére? Ilyen szentségtörés föl sem merült bennem.

- Ketten legyőzhetjük! Azt hiszed, irgalmaz neked? - susogta az elf, oly halkan, mit csak ashafül hallhatott.
Idegesen toporogtam. Hogy emelhetnék kezet egy démonmesterre? De ha nem teszem, végez velem! Ashion, segíts! Mit tegyek?
- Ne merészeld, kutya! - bődült a démon, és felém csapott a korbáccsal. Dermedten álltam a jól ismert fájdalomra. Behunytam a szemem. Újra és újra megütött, mint Stark mester, és valahogy ugyanaz a düh kélt bennem. Tilos volt moccannom, mikor egy mester fenyít. A fájdalom...a düh...nem tudom, hogy szökkent a kard a kezembe. Lezárt szemhéjam alatt a hörgő Kliant láttam, és Stark diadalmas mosolyát. Aztán csak ütöttem, nem törődve a korbáccsal, a marcangoló agyarakkal. Hagytam, hogy hallásom és ösztönöm vezessen. Mozdultam minden neszre, tettem, mire kiképeztek. Vakon, mintha tűző napon harcolnék.

Aztán csend lett. És a négy zihálás helyett csak hármat visszhangzott a szoba.
Kinyitottam a szemem. Lábam előtt a démonmester háromfelé vágott teste hevert. És én néztem megrendülve a vért, uram vérét, és vártam, hogy Ashion isten lesújtson rám, nemtelen féregre.

Az elf odasietett a hercegnőhöz, és kioldozta. A fekete hajú lány kivette rombusz alakú amulettjét a ruhája alól, és torkához érintette. A vérzés megszűnt, és a seb összeforrt. Én még mindig feltartott karddal álltam, várva, hogy Ashion szétrobbantsa testemet, vagy kitépje eleven szívemet.
- A gyűrűt akarod te is, ugye? - kérdezte fátyolos hangon a lány. Az elf már mellette állt, ahogy átnyújtotta a gyűrűt, az felizzott, megérezve a lány varázshatalmát.

Döbbenten rájuk meredtem, és legszívesebben a falhoz csapkodtam volna ostoba fejemet! Ha annyi eszem lenne, mint az embereknek, biztos rájöttem volna, hogy egyszerű gyűrűért nem ejt foglyot egy démonmester!
- Ugyan, mit kezdhetnék vele? - morogtam dühösen, hisz eladhatatlan vacak volt. Legfeljebb varázsló merészelné megvenni, de hol kerítsek ilyet a közelben? Ráadásul az ártatlanul álldogáló elf gyanúsan visszafojtotta a lélegzetét. No, meg itt volt a bűverejű hercegnő. Mosolygott. Hát mikor szoktak rám a nők mosolyogni?

- Mire vártok? Kotródjatok! - morogtam mogorván, majd letéptem a csíkos ágyékkötőt, és törölgetni kezdtem a kardomat. Még mindig nem értettem, hogy élhetek. Egyáltalán hogy győzhettem le egy mestert, és főként miért nem öl meg az istenem?!
- Megkérdezhetem a neved? - fordult vissza az ajtóból a fátyolos hangú lány. Szép arca immáron komoly volt.
- Agor.
- Köszönöm bátorságodat titokzatos Agor. Lordföld örökké hálás lesz neked, és tudom, istennőm, Sorina is örömét lelte jóságodban, és bizonyára megáld e tettért.
Zavartan rábámultam, hogy áldhatna egy isten? Csak büntetni szoktak. Az elf a lány szavaira bosszúsan elfintorodott, és ez végre jól esett, ezt értettem.
- Tartozok neked egy élettel - mondta Horam kelletlenül, majd összefogta magán véres köpönyegét, biccentett, és a lány után ment.

A hullákra bámultam. Egy áldás tényleg rám férne. Főként zacskó arany formájában. Ha ezt a kocsmárosné meglátja!
Azután ráébredtem, milyen bolond vagyok. Beletúrtam a démonmester holmijába, és magamhoz vettem a testes erszényt. Majd megálltam, hátam a falnak döntve és sokáig csak bámultam a halott lányt, meg a mestert. Ashion isten azonban még most sem robbantotta föl a testemet, villám se csapott belém, így végül leballagtam a kocsmába. Valami csődület volt, az emberek körbeálltak egy asztalt. Megláttam a kocsmárosnét, ahogy női ruhákkal siet a csoportosulás felé.
- Hé, asszony! A hullákért meg a padlóért - hangomra elnémult az ivó. Az emberek megfordultak, és ellenségesen mérték végig véres ruhám és kilátszódó agyaraimat. Jobbnak láttam az ezüst helyett egy aranyat kivenni az erszényből. Odadobtam a kocsmárosnénak, de az nem nyúlt érte. Éles pendüléssel a földre hullott. Mintha jel lett volna ez a hang, mindenki kardot rántott. Én is.
- Ne! - kiáltotta a hercegnő.
- Hé, Agor! Egy mosdás neked se ártana a démondarabolás után. Hát ti meg mit hadonásztok azzal a karddal? Inkább hozzátok le a hullákat! Ha láttátok volna, mit művelt ez az asha! Már azt hittem, otthagyom a fogam! - kurjantott az ajtó felől az elf. A rámrontók zavartan megtorpantak. A félmeztelen, csuromvizes ifjú hozzám lépett, és megveregette a karomat, természetesen egy sebhelynél.

Miért van az, hogy egy nyiszlett elfnek rögtön engedelmeskednek? Elfintorodtam, és eltettem a kardomat.
- Kérsz virágot? - ugratott Horam, és kivett nyirkos kontyából egy szálat. - Pár helyes lánytól kaptam. Ki tudja, némi fürdés után talán te is kapsz. Hú, ne lehelj rám! De ronda agyarad van!
Hátraléptem pálinkaszagú szájától. Bizalmaskodása zavaró volt.
- Alig két kupicával ittam - susogta csillogó szemmel, oly halkan, hogy csak ashafül hallhatta. - Muszáj volt, Lilen meggyógyított, de előbb levette a véres ruháját, csak egy kis fűző van rajta. Micsoda keblek! A poklokra, kár hogy nem én mentettem meg! Na jó, azért nem baj, hogy ott voltál...Nem haragszom ám, öregem!
Kitértem vállveregetései elől. Azt figyeltem, ahogy a lépcsőn lehozták egy-egy kiterített pokrócon a testeket. A démonmester csípője minduntalan elgurult. Főleg a lányt bámultam. Arca hasonlított a meleg testű, körömrágós kurtizánhoz. Valahogy elszégyelltem magam. Hány és hány nő volt, kiket kielégülése után odadobott a mester! Én alattam haltak meg... De nem tudtam, hogy ez lehet másként... Nem tudtam, hogy nem kell fájdalmuk az én élvezetemhez. Sőt! Eleven testük nagyobb örömet nyújt.
A virág után nyúltam, és kivettem Horam kezéből. Valahogy adni akartam valamit ennek a lánynak, valamit vissza, ami a hercegnőnek még megvolt. Valami szépséget, ártatlanságot, nem tudom...
A hosszú asztalokra kiterített testek felé indultam. Mikor a szívarcú hercegnő mellé értem, kissé lenéző mosollyal előrelépett, fűzőjéből tényleg almaként domborodott melle. Udvariasan kikerültem. Láttam szemem sarkából a döbbenetét, de nem tudtam mire vélni, s e pillanatban nem is érdekelt. A halott lány kezébe tettem a sárga virágot. Majd letéptem kardmintás ágyékkötőmet, és betakartam szétroncsolt hasát és ölét.

Aztán zavartan kifelé indultam, bőrömet égette az emberek lágy tekintete, szinte simogattak, és hallottam, ahogy két lány lehelet-halkan összesúg: "Agor a neve". Leszegtem a fejem, és meggyorsítottam a léptemet, vad vágtákra vágytam, minél távolabb innen.
- Agor, hová mész? - állított meg az ajtóban a hercegnő meglepett hangja.
- El - fordultam meg vállat vonva.
- Szívesen beforrasztom a sebeid.
- Majd meggyógyulnak - morogtam, és mentem volna, de megint utánam szólt.
- Hosszú az út Lordföldig. Kérlek, tarts velünk, szükségünk van karod erejére.
- Hogyhogy? - csodálkoztam, zavartan Horam testére pillantva. - Most gyógyítottad meg az elfet. Bár nyamvadt, de ügyesen küzd, meg tud védeni.
- Igazi kőagyú asha vagy! - kurjantott kacagva Horam. A hercegnő vörösre pirult, és mindenki nevetett, csak én nem értettem. - Gyere velünk, otthon szép jutalmat kapsz!

- Démonmestert kell keresnem. Laknak a ti földeteken?
- Nem. Az utolsót száz éve vágtuk le, és iskolát építettünk a birtokán - vont vállat Horam.
- Iskolát? Az olyan hely, ahol a betűk laknak?
- Hát, mondhatjuk, így is - nevetett az elf.
- Jól van, veletek tartok - bólintottam megfontoltan. Ki tudja, hátha mégis van ott démonmester? Jobb, ha körülnézek. Ha meg nincs...Ashion isten úgyis tudja, hogy csak egy buta asha vagyok.
- Fura fickó vagy, Agor, de azt hiszem, jó barátok leszünk. Na, gyere csapj a tenyerembe!
Belecsaptam, és Horam feljajdult.
Aznap éjjel sokat ittunk, és ő sokat beszélt a csillogó szemű embernépnek, főleg a mai harcról. Szerintem nem pont úgy történt a dolog, de hát miért hazudna, hisz nem fenyegette ellenség. Biztos én tudom rosszul. Aztán nyugovóra tértünk, és reggel Horam sokat ugratott, mikor virágszirmok hullottak ki a hajamból. A szívarcú hercegnő viszont csak hallgatott, és nem tudom, miért, de egész nap sértődötten elöl lovagolt.


"Az ashák lázadása 8013- ban tört ki, vérbe borítva az ismert világot. Lord Agor vezetésével ádáz küzdelemben egyenként megsemmisítették a démonmestereket, és szolgáikat Sorina istennő hitére térítették. Az utolsó nagyobb csatát 8028- ban vívták Talerno mezején." (Heroslexikon, 8417., Lordfölde)

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Kalina
Regisztrált:
2005-10-07
Összes értékelés:
587
Időpont: 2008-09-02 09:33:21

Ügyes:) Jól lekötött szegény asha története, szerintem egy rajzpályázaton simán lehetne téma, hogy rajzolják le:D:D:D Tényleg életre kelt a történet!
Alkotó
Crystalheart
Regisztrált:
2006-04-16
Összes értékelés:
218
Időpont: 2007-06-23 14:14:42

Hehe, hát:
http://www.google.hu/search?hl=hu&q=asha&btnG=Google+keres%C3%A9s&meta=

:D
Én mindig úgy csinálom, hogy ha kitalálok valami nevet, akkor végignézek csomó goggle linket, vajon ki használta már előttem. Csak hogy ne egy USA-ban népszerű mosópor vagy egy hashajtó jusson a kedves olvasó eszébe :P Csak sajnos már szinte az összes jól hangzó nevet "elhasználta" már valami gyógyszer- vagy permetgyáró... :S :DDD

Ez szerencsére csak egy American Social Health Association :P
Alkotó
Regisztrált:
2007-03-23
Összes értékelés:
66
Időpont: 2007-06-18 14:51:46

Köszönöm, Cryst! :)
Megleptél ám, hogy az asha mozaikszó...az angol tudásom eléggé hézagos.
Könyvet nem tervezek belőle. Ez a kis szösszenet egy kép alapján született, ahol egy katonának látszó szörnyszerűség kard helyett virággal állt a kezében.
Számomra erről mesélt ez a képecske...:D De csak ennyiről, nem többről.
Alkotó
Crystalheart
Regisztrált:
2006-04-16
Összes értékelés:
218
Időpont: 2007-06-11 12:42:10

Nna, elolvastam én is - tetszett :) Főleg ez a csavar, amiről végülis az egész szól. Bár néhol a párbezsédekben furcsán jól beszél a főhős ahhoz képest, hogy 100ig is neccesen számol el, de még nem zavaró. A visszaemlékezése az elején szerintem kicsit várathatna is magára, nem kell mindent rögtön tudni az elején, mondjuk mondhatná ezeket valamelyik szereplőnek, akár több részletben is. Ilyet nemrégiben én is csináltam a könyvem elején, sőt talán sokkal durvábbat is,de aztán rájöttem, hogy sokkal érdekesebb, ha az olvasó számára csak útközben derülnek ezek ki, még ha a főhős fejével is gondolkodunk. (Igaz, én azért E/3-ban írom.)
Az elf jellemét jól megfaragtad, szórakoztató. Na meg helyenként az asha tudatlansága is megmosolyogtatott :) Az is jó pont, hogy senki nem "mindenható" benne, az ilyet angyon szoktam utálni, hiszen milyen unalmas tud lenni, ha a varázslattal minden olyan könnyen megy... :D Az "asha" szóval sincs semmi baj, ha elvonatkoztatunk attól, hogy ez mennyi mindennek a mozaikszava angolban... :D

A helyzet az, hogy agy másik fórumon éppen most írtam egy kb. egyoldalas kritikát egy másik fantasy-féle kezdeményre, mert az összes lehetséges bakit elkövette az írója, amit el tudok képzelni: Páran meghaltak egy szóra, egy botütéssel teljesen természetsen teleportáltak egy tucat embert; mellékesen az emberekről mintegy félvállról beszélt, mint béna kis izék, ami azért tudja ám sérteni sok olvasó önérzetét... Túlkacifántozta a leírásokat, halmozott hangulatteremtő szavakkal, kifejezésekkel próbált brillírozni, szájbarágós mondatokat használt, történelemkönyv-szerű "visszaemlékezéseket" is írt... Meg effélék, nem tudnám fölsorolni :D Na ezeket nálad nem találtam, szinte felüdülés volt így ez után ezt elolvasni. Egy jó könyv eleje lehetne ez, bár szokványos fantasy-szinten, ha ilyesfélén folytatódik a történet - de még akármit bele lehet szőni. :)
Szerkesztő
Don Paco
Regisztrált:
2005-09-22
Összes értékelés:
204
Időpont: 2007-06-04 14:02:18

Jah, hát igen, a szabály az szabály... :)
Alkotó
Regisztrált:
2007-03-23
Összes értékelés:
66
Időpont: 2007-06-03 13:12:43

Don Paco, nem volt benne trágárság, csak nagyorrú zsidók. :D Sajnos a főszereplő kollektíve utálta az egész helyzetet (Krisztust kellett megmentenie) és ő meséli a történetet.

De jó is, hogy nem került föl ide, mert látta egy szerkesztő és kiadják. Már nyomdában. Cherubion Kiadó Ellensúly c. antológia. :D

Artur, köszi szépen! :D
Szerkesztő
Don Paco
Regisztrált:
2005-09-22
Összes értékelés:
204
Időpont: 2007-05-31 13:33:24

Azért biztosan nem dobtunk vissza alkotást, mert görbe tükröt állít a valóságnak. Ha el lett utasítva, akkor vagy formahiba miatt vagy azért, mert trágárság volt benne.
Szenior tag
Artúr
Regisztrált:
2007-02-21
Összes értékelés:
3809
Időpont: 2007-04-03 23:07:05

Szia!
A Sci-fi, mint olvasó, a kedvenc műfajom már harminc éve. A könyvtárakban a Fantasy csak később töltődött be. Nem vonzottak az akkori könyvcímek és borítók, ezért nem kezdtem velük semmit. Ha te ilyen jókat írsz, meg fogom szeretni.
Üdv.
Alkotó
Regisztrált:
2007-03-23
Összes értékelés:
66
Időpont: 2007-04-03 22:50:37

Köszönöm. :) Ez csak egy ujjgyakorlat volt.
A sci-fi és a fantasy azért több a "sima" prózánál, mert világokat lehet teremteni. Ezek szórakoztathatnak vagy épp elképeszthetnek, de lehetnek megrendítő, görbe tükrök a mi valóságunkra. Egy utóbbi stílű novimmal akartam indítani a felrakásokat, de visszadobák a szerkesztők. :) Úgyhogy maradnak egyenlőre a könnyedek.
Szenior tag
Artúr
Regisztrált:
2007-02-21
Összes értékelés:
3809
Időpont: 2007-04-03 20:48:00

Szia!
Ezt a műfajt még soha nem olvastam eddig, lehet, azért, hogy most kezdjem el.
A te tolmácsolásodban nagyon jónak ígérkezik.
Üdv.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Fenyőerdő lakói címmel a várólistára

Krómer Ágnes alkotást töltött fel Lét-kérdések címmel a várólistára

Tóni bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je Z… című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Enyhülés című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megfogantam én a Cseppecske című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Enyhülés című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) A piás Mikulás és az ő stábja című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)