Hajnalodott és a sok
apró csillag tejfehér
köddé olvadt.
Szédültem, vártam
az udvaron a kopasz
diófa bólintását.
Aztán csend.
A kerítés még támasz,
az egyetlen kiszámítható,
akár az első, megmásíthatatlan
oxigénmolekula tüdőm
első levegő vétele akkor,
az első pillanatban,
az első hang anyám
kimerült, reszkető
torkából, a vajúdás
izzadtságszagú
sikolya,
az első simítás bőröm
idegvégződésein,
az első inger, ahogy
átrohan lüktető sejteken
stimulálva a tényt,
hogy létezem.
Az első, a megmásíthatatlan
kód beillesztése a
valóság szerverébe.
Csak az első hamisíthatatlan,
a többi a fennmaradás
fikciója, kiszámítható
kényszer-kaland.
Lebegés túlélő
készlettel egy mély
szakadék felett
várva a mindenben
legutolsót.