Új otthonom van... Egy különös, de igencsak kényelmes hely. Úgy láttam, mikor jöttünk, hogy kívülről az egész épület a nap ragyogó színében pompázik. Hosszú folyosókat, tágas termeket jártunk be, míg elértünk a szobába, ami többek között az enyém is lett. Nem tudom, mi van az ajtókon túl.., nem is érdekel... nem fogom bejárni a környéket.. ez a tér elég, hogy a világom legyen. Bőven elég.. talán így háborítatlan lesz az életem.
Különös emberekkel lakok együtt... némelyek egész furcsán beszélnek, viselkednek; túlzottan vidámak, hirtelen változik a hangulatuk. Néhányan mintha bolondok lennének. Még jó, hogy engem nem háborgatnak. Vannak igen kedves, türelmes emberek is... ők mind egyforma, fehér ruhában vannak. Kicsit bánom, hogy ők sem foglalkoznak velem, bár eleinte tették... megdicsérték szép, pontos tevékenységemet, rám néztek nyugodtan, mindentudóan vagy zavartan elsiettek... tudtam, hogy figyelnek rám. Én nem foglalkoztam velük... csak táncoltam tovább. Nem is teszek mást mióta megérkeztem, csak járom az egyszerű táncot.. pörgök. Szeretem ezt tenni... szinte érzem, ahogy örvénylik körülöttem az örökkévalóság, az idő. Kezeim csattogva hasítják a levegőt, a szívem zajosan dübörög, s mintha itt hagynám ezt a világot. Pörögve-forogva megállok az időben és kinevetem a lepergő perceket. Az egész végtelen körém fonódik. Táncolni fogok, amíg csak bírom, míg a szívem cserben nem hagy. Gyorsabb forgásba kezdtem, karjaim csíkokat hasítottak a levegőben megálló időbe, szívem vadabbul zakatolt.
Megbolygatták a táncom,... le akartak lassítani, meggyőzni, hogy ez nem egészséges. Nem hagyhattam magam... a kényszerítő lassításban megéreztem az elmúlást. A sebesség megnyugtatott, a forgással megálló időben éreztem a körülöttem pergő percek simogatását. Ezt a fantasztikus érzést, a felemelkedést akarták elszakítani tőlem. Szerencsére feladták, s újra gondtalanul járhattam az idő neszezésére. Aztán egyre kevesebbet törődtek velem, egyre kevesebbszer tekintettem rájuk. Megszűntek létezni számomra az idővel együtt, s ők sem törődtek velem. Míg élem életem, összekötöm magam a végtelennel... utána? Utána talán mindegy...
...
Haldoklom... lelassultam... a dallam változatlan, de már nem tudom követni az éltető ritmust. Félek... félek a pillanatokkal zuhanni a vég, az elmúlás felé. Egyedül vagyok a rettegéssel,... senki nem néz felém, nem érdekli őket a sorsom... még azokat a kedves, mosolygós szemű embereket sem. Mi lesz most velem? Ha nem tudok tovább táncolni? Elmúlok... keresztül gázol rajtam az idő, s gonoszul rám kacag. Minden perccel gyengébb vagyok,.. tagjaim nehezen mozdulnak... olyan nehezek... az elmúlás kínoz... Talán mégis.. föl kellett volna fedezni.. a világot... hisz a többiek... ők.. nem haldokolnak... csak én... Megrészegített, elkábított ... a tánc... az idő ... a pillanat...
...
Pár nap múlva vették csak észre az elmegyógyintézet dolgozói, hogy a teremben lévő óra megállt.