Nem hittem volna, de te itt hagytál engem.
Egyedül maradtam egy sötét veremben.
Megtanultam miattad igazán szeretni,
Rád gondolni és rengeteget szenvedni.
Hosszú az élet, de már élni is félek.
Ha tudnád, mit érzek, megértenél végleg.
Hagynál végre boldog lenni,
Boldogan, utolsó perceimet leélni.
Nem érted te ezt az egészet, még nekem is ködös,
Szeretnék tisztán látni, de a szél csak jobban összekuszálja a ködöt.
Ha meg halnék, néhány könnycseppet ejtenél e értem?
Nem, én tudom, hogy nem.
Te mást szeretsz és mi köztünk volt, mindent feledsz.
Elfelejtesz minden jót és szépet,
Pedig én rád vágyom, ezért mindent félre teszek.
Ha egyszer még hozzád érhetnék,
Újra örülni tudnék.
Ha rendesen lezárnánk ezt az ügyet, de végleg,
Mivel nyitva hagytad szíved kapuját, s kulcsát elveszítetted.
S én még mindig csak a küszöb előtt állok,
Mely túl magas, rálépni félek, hát odébb sétálok.
Nem bírom tovább a kínt, melyet okozol,
Te mindig csak más dolgokra hagyatkozol.
Egyre rosszabb, mikor meglátlak,
Csak vágyakozom, rólad álmodom és minden porcikámmal együtt örökké imádlak.
De te elvágtad életem fonalát, megfojtva benne ereimet,
Már nem kapok levegőt, és egész testemben reszketek.
Érzem itt a vég, menekülni szeretnék, de nem tudok,
Igazából elfutnék, de egy kötél visszaránt, s én elesek, s ebbe belehalok.
Nincs kiút e csapdából, ez örökké fogva tart,
Eltévedtem és egy kígyó végzetesen belém mart.
A méreg terjed ez egy lassú folyamat, hát hallgasd csak:
Fullasztó a levegő, kiráz a hideg, megáll a vér az ereimben,
Megszakad a lelkem, s szívem dobbanását utoljára érzékelem.