A boldogság elérésig
sokat kell szenvednünk,
A sok fájdalom, s küszködés
elveszi majd kedvünk.
Sorra követjük el
a hasztalan, ostoba hibákat,
szomorúságot okozva
oly sokszor hiába.

Rossz döntéseket hozunk,
elítélünk másokat,
s csak későn vesszük észre,
az okozott károkat.
Túl későn ahhoz,
hogy változtassunk rajta,
testünket belülről
a bűntudat marja.
A megbántott lélek
a sírból már nem hallja.
Vagy ha hallja is talán,
Miért bocsásson meg?
Hisz összetörted szívét,
Miért hallgatna meg?

Visszahozni őt
a föld alól már nem lehet,
csodát tenni nem tudsz,
de neki úgysem kellene.
Tőled már semmit nem fogadna el,
hát feledned kell.
Túl nagy fájdalmat okoztál,
s tudta, mennie kell.

Itt hagyta ezt a világot,
melyben oly sokat szenvedett,
ahol kínok gyötörték,
s keveset nevetett.
Itt hagyta azokat,
akiket nagyon szeretett,
s ezért neked meg kell fizetned.

Akárhogy is várod,
nem ma lesz, s nem holnap,
sokáig maradsz még
e keserű sorban.
Minden egyes napod
azzal fog majd telni,
hogy várod a percet,
miután nem kell már ébredni.
Sírva könyörögsz az Úrnak,
hogy jöjjön már a végzet,
taszítson a mélybe,
s felejtsenek végleg.

Addig azonban sokáig kell itt lenned,
míg a Kaszás elsuhan majd veled.
Ha majd megérkezik,
a hideg fuvallat csontodig hatol,
hideg csont kezével
a szívedbe markol.
Hidd el, szörnyű érzése lesz
nagyon fog sajogni,
lelked nem szabadul,
örökké fog bolyongni.

De ha ez nem így lenne,
és nem szenvednél ily sokat,
s a megbántott lélek
megszánná hitvány sorsodat,
bár megérdemelnéd
a legmélyebb poklokat,
talán megértenéd,
hogy egy kincs veszett el a semmiért,
s már mindegy, hogy mi lesz azzal,
ki felelős mindezért.

Az ő lelke már a Mennyben pihen,
s onnan figyel le ránk.
Talán ott boldog lehet,
s nem bántják már tovább.
Tudja, ott a fellegekben,
tiszta megértésben,
hogy korai halála
jobban megérte,
mintha a Földön maradt volna
gyűlölt megvetésben.

Mosolyt az arcán
talán már sosem látnak,
de a történtek után,
erre hiába is várnak.