Érezd, érezd, hogy rád gondolok!
Érezd, hogy érted élek, s halok!
Érezd, hogy jelezned kell nekem!
Érezd, ahogy sírok és megszakad a lelkem!
Én érzem, hogy te örömet lelsz ebben.
Pedig tudom, hogy te is szeretsz,
Hogy te is megannyit szenvedsz.
Tudom, hogy sokszor gondolsz rám,
Hogy szíved most fáj először igazán.
Bár lehet, hogy ez mégis álom,
De ott legalább nem álmodom.
Ott valóság, amit képzelek,
S ott talán fele annyira se szenvedek.
Ott valóban boldog az élet,
Te szeretsz engem, s én téged.
Nincs személy, ki ártani akarna,
Se kígyó, ami megmarna.
De véget ér az álom,
S rajta kapom magam a teljes valóságon.
Sajnos felébredtem,
Pedig az álmomba olyan szép volt minden.
De be kell látnom,
Hogy a valóság egy rémálom.
Méghozzá örök álom,
Mert felébredni nem lehet belőle, azt garantálom.
Nincs varázsige, mi segítene rajtam,
Már képzeletem se segít a bajban.
Képzeletem volt ahová visszavonulhattam,
Ahol nem bántott senki, nyugodtan ábrándoztam.
Mostmár azt is megfertőzték,
Nincsen hely, hol elbújhatnék.
De ha újra álomba merülhetnék,
A valóságnak vége lenne, és nyugodtan aludhatnék.
Valóság ez a rémálom,
Melyet mindenki szeret, de én utálom.
Röhög rajtam mindenki, s én már sírni sem tudok,
Ide-oda keringek, mindjárt összerogyok.
Ekkor lehunyom szemem, és újra álmodom,
Újra boldog vagyok veled, s véget ért a rémálom.
Érezd, hogy megint veled vagyok,
Hogy szívem még mindig érted dobog!
Érezd, hogy együtt vagyunk úgy, mint rég,
Hogy nélküled az élet nem jó, s nem szép!
Érezd, érezd, hogy melletted vagyok,
Érezd, hogy csak érted élek, és érted halok!