HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 29

Tagok összesen: 1916

Írás összesen: 51243

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-02-14 12:06:41

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / egyéb
Szerző: BanyamacskaFeltöltés dátuma: 2007-05-18

Elveszve (2. fejezet)

2.

Füstös kocsma, a rekedt hangfal valami ősrégi dallamot úsztat a levegőben, a pultnál a kocsmáros asszony két részeg munkással vívja szokásos napi harcát, és mi ott ülünk a sarokban. Ahol mindig. Ezeket az arcokat szeretném látni a halálos ágyam fölött is.
- Emlékszem, mikor múltkor Gergővel lent voltunk a stúdióban, és hozott le olyan nagyon finom tojásos szendvicseket - mereng el Roland, a füst két kis csíkban száll a szája két szegletéből a nem mostanában festett, sárgás plafon felé. Roland a mi kis haspókunk. Elképesztő mennyiségű ételt bír egyszerre megenni, és folyamatosan az evésről beszél. Jóval túlhaladta már a száz kilót, kerek feje általában vöröses színben játszik. Mindig jókedvű.
- Emlékszel, Gergő? Egy megmaradt abból a szendvicsből. Aztán egészen elfeledkeztünk róla, mert véletlenül ráültem, és teljesen összelapult - látom magam előtt ezt a jelenetet, és gyomromban érzem, ahogy lassan rázni kezd a nevetőgörcs. Gergő, a megfontolt átveszi a szót.
- Igen, aztán meg valahogy odakeveredett a CD-k közé, mert pont olyan alakja volt - erre már általános a jókedv, elvégre egy CD-k közé keveredett tojásos szendvics nem mindennapi mulatság.
- Igen, és egy hónappal később találtuk meg! Milyen színe volt... - folytatja ismét Roland, és elkeseredetten hozzáteszi:
- És nem akarta hagyni, hogy megegyem! - a szörnyű benne az, hogy tényleg megtette volna. Lehajtom a fejem az asztalra, néma nevetés ráz. A többiek harsányan röhögnek. Ekkor valami más vonja el a figyelmemet. A jelek érkeznek. Az asztal alatt a lábamhoz simul Bence lába. Pontosan tudom, hogy mit akar. Ismerem már minden egyes mozdulatát. Ennyi év után szavak nélkül is tökéletesen értjük egymást. Hagyom, hadd járjon a keze kedvére. Húzom az időt. Szemben ül velem, mélyen a szemembe néz. Minden porcikáján érzem, hogy kíván. Mosolygok. A keze egyre türelmetlenebb. Engedek. Szép lassan felállok, és elindulok a mosdó irányába. Olyan jól ismerem már ezt a helyiséget, mint talán senki a többi vendég közül. Becsukom magam mögött az ajtót. És várok. Nem sokáig. Hamarosan hallom, hogy a jól ismert kéz megfogja a kilincset, és belép. Egy halk kattanással fordul a zár. A térdem a csempéhez tapad, a szoknyám felcsúszik. Kontyomból engedetlenül bomlanak ki a tincsek, hogy szabaddá váljanak. Hang nélkül történik minden, két kézzel szorítom a csap két szélét. A körmöm néha megcsúszik, és fájdalmas hangon sír fel. Bence úgy játszik a testemen, mint öreg, jól bevált hangszeren. Nem tart sokáig. Egy röpke pillanat az egész. Nem beszélünk. Aztán mosolyogva térek vissza az asztalhoz. Először én. Ő utánam. A többiek éppen elég sokat ittak ahhoz, hogy fel se tűnjön nekik a hiányunk. Szinte minden alkalommal ez történik. Bence nagyon fontos szerepet játszik az életemben. És nem csak a szex miatt. (szeretnéd ezt hinni) A mi kapcsolatunk bensőséges. Néhány évvel ezelőtt jöttünk össze először. Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy nem lesz köztünk kapcsolat, mármint a szó hagyományos értelmében. De tudunk valamit adni egymásnak, amit senki mástól nem kapunk meg. Így maradtak nekünk a mosdók, az elhagyott parkolók, néha még egy ágy is. De ez a ritkább. Nem futunk felesleges köröket, nincs kertelés, nincs semmi sallang. Pont ezt szeretem benne. Nincs magyarázkodás, sem kötelezettség. Csak mi vagyunk, ha úgy adódik. Nem kell beszélnünk róla. Pontosan tudjuk, mikor igen, mikor nem. Ma este igen volt. Ennyire egyszerű.
- Rájöttem, hogy utálom az embereket - mondja fáradtan Attila - halálosan fárasztanak. Képtelen vagyok már jó pofát vágni a sok szerencsétlenhez. Unom.
Mindenki kortyolgat és bólogat. Így telik el az este, mint a homok, úgy peregnek a percek ilyenkor. Mikor együtt vagyunk. Ők az én szigeteim.

***

Nem, nem az óra csörög. Szombat van. Ez valami más. A mobilom. Kikászálódok az ágyból és vacogva kezdek turkálni a táskám feneketlen bugyraiban. Mire a kezembe kerül a készülék, természetesen elhallgat. Nincs kedvem megnézni, ki volt az, inkább visszabújok a meleg álom-párnák közé. Azonban abban a pillanatban, mikor ismét magamra húznám a vastag pokrócot, a dallam újra felcsendül. Sóhajtok, kényszeredetten nyúlok a telefonért. Az anyám az. Azt mondja, már negyed órája folyamatosan csönget, miért nem nyitom ki az ajtót, már majdnem hívta a mentőket. Jézusom. Ez az anyám. De vajon hogy kerülhetett ide?
- Ennyi - mondja idegesen, és nem különösebben érdekli, hogy én még mindig álmosan pislogok ki a kávém mögül. Már túl van az egész történeten. A pasija megcsalta. Már régen sejtette, emlegetett valami levelet is, meg hogy ordítoztak (de ki kivel?), és most össze van omolva, csak én segíthetek. Én.
- Hát nem érted, megalázott! El tudod hinni? Én mindent megtettem érte, mostam és főztem rá, gondoskodtam róla! Ez is csak egy disznó! Ezt érdemeltem! - óbégat, hisztériázik, és egyre hangosabban. Szétmegy a fejem. Be kell vennem valami fájdalomcsillapítót. Miközben hallgatom, mosolygok magamban. Emlékszem, mikor két hónapja hasonló jelenet játszódott le a konyhámban. Csak éppen akkor azért volt itt, mert a pasija kirakta a szűrét. Ugyanis akkor ő lépett félre. Az anyám ilyen. Nagy nehezen visszasírta magát, most meg, hogy kiderült, őt is megcsalták, nem bír megbocsátani. Azaz dehogynem. Csak ez még az első fázis.
- Ezt érdemeltem, én! - és guruló hullámokban jön belőle a sírás, de nem a szomorúságtól, dehogy, hanem a sértett büszkesége siratja magát belül. Majd elmúlik. Nem tudok neki mit mondani. Mikor először fordult elő, hogy hozzám jött hasonló állapotban, megijedtem. De azóta megtanultam a leckét. Ismerem a felvonásokat, ahogy szépen sorban követik egymást, és a vége mindig ugyanaz: a megbocsátás. Csak ki kell várni. Tulajdonképpen nem is akar ő mást. Csak hogy hallgassam, és néha bólogassak. Szóhoz jutni úgysem lehet, ha ő egyszer kinyitotta a száját.
Alapvetően jó a kapcsolatom az anyámmal. Kiismertük egymást, így csak ritkán zajlanak köztünk komoly veszekedések. Tudom, mit bír el ő, és tudja, meddig mehet el nálam. Tökéletesen különbözünk egymástól. Néha még meglepődöm, hogy lehet ő az anyám. Olyanok vagyunk, mint egy tájkép és egy portré. Ő vers, én regény. Én hattyú, ő macska. Sosem beszéltünk ugyanazon a nyelven. Sosem értette, amit mondani akartam. Ő engem meg untatott. Sosem éreztem vágyat arra, hogy megöleljem, vagy azt mondjam neki: szeretlek. Pedig szeretem. Egyszerűen csak mások vagyunk.
- Főzz nekem is egy kávét, kérlek! Ez már a harmadik lesz ma.
Az órára nézek. Fél kilenc.
- Talán nem kéne...
- Nem tanácsot kértem, hanem egy kávét. Menni fog? - már fel sem veszem tőle az ilyesmit. Fogok egy csészét, és a kávéfőző csöve alá helyezem, előtte belepottyantok két édesítőt. Meg nem inná cukorral. Kikészítem a tejet.
- És hogy van András?
(jaj, csak ezt a kérdést ne, valaki vigyen innen el valahova messzire, nem nem nem akarom elmesélni neki, hogy már egy hónapja nem vagyunk együtt Andrással)
- Biztos jól. Mennyi tejet kész? - halovány-gyenge próbálkozás.
- Ez meg mit jelentsen?
- Nem vagyunk már együtt. Anya, ne is kezdd el, nem akarok róla beszélni. Tartsd tiszteletben ezt, jó? - tudom, hogy esélyem sincs rá, hogy békén hagyjon. Ahogy összeszűkül a pupillája és megcsillan benne az a jól ismert él, így csak ő tud nézni, és tudom, hogy elvesztem.
- Kezdd csak az elején szépen. Hallgatlak.
És akkor elkezdem. Elmesélem, hogy meghalt bennem valami, mióta elment. Hogy nem találom a helyem sehol a világban. Képtelen vagyok enni, alig alszom. És a legfőbb: nem tudok írni sem. (Őt persze ez érdekli legkevésbé.) Úgy bukik ki belőlem az egész történet, olyan nyersen és őszintén, hogy magam is meglepődöm. (le kellene írnod) Most érzem, mennyi indulat van még bennem. Mennyi visszafojtott kapálózás, és értelmetlen düh. Mennyi szerelem.

***

Péntek délután volt, a kocsimban ülve a szokásos belvárosi csúcsforgalomban araszoltam hazafelé, július volt, a legmelegebb hónap. A nap őrjítő harcot vívott az emberrel, a tűréshatárt súrolta erőlködve, ahogy beszökött a lehúzott ablakon és ráfeszült a bőrömre. Semmi jóra nem számítottam, ez is egy megszokott, lusta estének indult, forró fürdővel, gyertyákkal, meleg kakaóval és könyvekkel. Már a Hungária körúton álltam vagy húsz perce, olybá tűnt, hogy az elmúlt percekben legfeljebb centiket haladhattunk előre, és én kezdtem az egészet végtelenül unni. Egy pillanatra azt hittem talán végre megmozdul a sor, de a kezdeti lelkesedés nyomban szertefoszlott, mikor rájöttem: addig már nem juthatok el, hogy kettesbe kapcsoljak. Rátettem a lábam a fékre és lassan megálltam az előttem álló autó mögött. Mély lélegzetet vettem, s éppen kezdtem tüdőmből kipréselni a levegőt, mikor egy nagy lökést éreztem: valaki hátulról beleszaladt a kocsimba. Mielőtt kiszálltam volna, igyekeztem némi nyugalmat erőltetni magamra, de ez nem sikerült igazán, hiszen kevés dolgot utálok jobban, mint ha valaki keresztülhúzza a terveimet. Márpedig most ez történt. Kiszálltam, behajtottam magam mögött az ajtót és elindultam kocsim hátulja felé, hogy megnézzem, milyen károkat okozott az ütközés. Közben a mögöttem álló fekete autó ajtaja is kinyílt, és kiszállt belőle ő - három évvel ezelőtt.
Hiszek abban, hogy nincsenek véletlen találkozások. Az elmúlt három év vele több volt, mint egy élet. Intenzív forrás, lubickolás, valami olyan univerzum, amiben eddig sosem jártam, és ahonnan nem akartam visszatérni. Most mégis itt vagyok, újra itt. Egyedül. András volt számomra a férfi. A lelkében csillámlott az enyém, a szemében magamat láttam, az arca mintha tükör lett volna. Együtt mozogtunk, együtt éreztünk, együtt hittünk.
Aztán elment. Túl egyszerű lenne azt mondanom, hogy szó nélkül hagyott el. Pedig valójában tényleg így történt. Az ablaktáblák feketén feszültek a keretükbe, sikított a szél a réseken át azon a reggelen, és én éreztem, hogy üres a helye mellettem az ágyban. Följebb húztam a takarót, el akartam rejtőzni, mert akkor már tudtam itt legbelül, hogy nem jön vissza. Fejemet a párnák közé fúrtam, teljes erőmből kapaszkodtam a lepedőbe, mintha féltem volna, hogy lezuhanok a semmibe. Üvölteni, visítani lett volna kedvem, de nem jött ki hang a torkomon, csak néma vergődés volt ez, egy széthulló élet szilánkjait próbáltam kétségbeesetten összetartani, egy mézédes álom keserű ébredése volt az egész. Lihegtem. Feltápászkodtam, térdre rogytam, majd újra megpróbáltam felállni, a tárgyak toronyként magasodtak fölém, rám akartak omlani, el akartak temetni, a véremet akarták, fenyegettek, sírtam. Deszkák és téglák halk puffanásait hallottam: omlottak a falak. A világom csendben összedőlt. Azon a reggelen azt hittem meghalok. És meg is haltam azon a reggelen. Létezem még. De nem élek már. Száguldoznak a színek, vicsorog a kerítés, egy nyamvadt fa tákolmány, ennyi, ami megmaradt a kőerődből. Nagyon mélyen jártam. Olyan mélyen, hogy azt hittem, sose jutok fel ismét a felszínre, sose látom újra a szentjánosbogarak táncát.
Most már valamivel jobb. De az elmúlt hónapot nem fogom tudni kitörölni az emlékezetemből. Valami megváltozott. Megváltoztam.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2006-05-21
Összes értékelés:
440
Időpont: 2007-05-19 11:02:40

Kedves Kuvik!

Nem akartam addig válaszolni, míg fel nem teszem az utolsó fejezetet, így néhány kérdésed már jelentőségét vesztette. Nem regény (bár eleinte ez is felmerült), sokkal inkább novella lett belőle. Sartre Undor-a itt várja a polcomon, hogy végre időt tudjak szakítani rá, ez hamarosan elkerülhetetelnül bekövetkezik.
Az én "cölöpöm", vagyis a központi téma az a szerelem lett volna, amit a főszereplő érez, vagyis amit elveszített. Minden, ami vele történt, egyrészt jellemének árnyalása miatt, másrészt pedig szerelmének bemutatása miatt történt. Na jó, lehet, hogy néha kicsit elkalandoztam...:)
Igazad van abban, hogy talán jobban szét lehetett volna szedni, és az egyes kis részeket jobban kidolgozni, talán egyszer még megcsinálom. Nem szoktam véglegesként tekinteni az írásaimra, főleg a prózára, ezek bármikor alakulhatnak.

Köszönöm, hogy olvastál, és még inkább a kritikádat (a másik részére majd ott reagálok)!
Üdv: banyamacs
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-05-18 23:48:20

Érdekesnek ígérkezik. Amolyan "egzisztencialista regény" lesz?
Sartre Undor-a sejlik fel előttem újra és és újra, ahogy olvaslak. Csak a képeid szenvedélyesebbek és sokkal tömörebbek. Kicsit nehéz megkapaszkodni a történetben a jelzők és a "víziók" miatt. Leverhettél volna egy "cölöpöt", ami origója lett volna a sztorinak, hogy legyen mihez mérnünk az elbeszélőt beborító eseményeket (persze, még nem késő!).
(Ha esetleg olvastad a fent említett regényt - a "párizsi platinaméter" segíthet)

HA már megírtad az egészet, érdelkődve várom a folytatást...
HA még készül a folytatás - talán érdemesebb volna szétszabdalnod egy kicsit a szakaszokat. Sok kép önálló alkotásként is megállja a helyét. Érdemes volna egy-egy gyöngyszemeden elnyámmogni kicsit; ám így kicsit nehézkes "meglátni" őket a sorok közt, és úgy ránt magával a következő és a következő mondat, hogy nincs idő kiélvezni az amúgy jól megszerkesztett mondatok minden zamatát.

Szürreális. Az "átkapcsolások" ütősek. Ne állj le róla!
Üdvözlettel:

Kuvik

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Kis Karácsony című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Kis Karácsony című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) nyikorog csak padló című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

T. Pandur Judit alkotást töltött fel A rozsdafarkú címmel

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Hódító Konrád című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Hódító Konrád című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Hódító Konrád című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Kirándulás 3. című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Hétköznapi boldogság című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A táncoló címmel

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A piaci légy című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Kirándulás 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A bosszú ára (1/8) című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Mikor című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)