Lüktető zene. Vadul cikázó fények, sebesen mozgó emberek. Izzadó testek tapadnak egymásnak, mindenkiről folyik a víz, és élvezik, igen, élvezik. Táncolnak a zene dübörgő ritmusára, úgy mozognak, mintha semmi más nem létezne a világon. Behunyják a szemüket, s átadják magukat a hangoknak: csak a lábuk, a kezük jár, a csípők csavarodnak. Közben néhány kéz összefonódik, ujjak találnak egymásra, testek simulnak össze. Itt nem számít, hogy ki vagy, nem kérdezi senki, hogy honnan jöttél, itt csak a tested létezik és a Ritmus. Igen, a Ritmus, az, ami ezeket az embereket összefűzi, egy ütemre mozog a testük, s dobog a szívük. Lányok táncolnak együtt, fiúk mozognak egymás mellett, néha összekeverednek, egy fiú megfog egy lányt, s kiválnak a körből, hogy a következő pillanatban meg újra átrendeződjenek: itt nincs állandóság, csak örökös változás.
Csak egyvalami állandó: egy gyönyörű lány. Ezt a lányt már mindenki ismeri. Minden helyen feltűnik, mindenhol ott van, de soha nem ugyanolyan. Mindenki látta őt és mindenki megjegyzi, hiszen hozzá hasonló szépséget nem gyakran lát az ember. Lányok csodálattal tekintenek rá: Ő még nekik is tetszik, nem süt pillantásaikból a féltékenység - pedig minden okuk meg lenne rá - csak csodálat és csodálat. Még őket is elvarázsolja az a mágneses vonzerő, ami ebből a meseszép lányból árad. A fiúk természetesen csak Őt látják, követik tekintetükkel. A bátrabbak oda is mennek hozzá, táncolnak vele, de még senkinek sem sikerült közel kerülni hozzá. A lány boldogan táncol, szemét lehunyva élvezi a ritmust, és a rideg közeledésektől csak megriad. Nem kíváncsi arra, hogy hogy hívják az aktuális hódolóját, nem vár el dicséretet a szép csípőmozgásáért, nem érdekli, hogy a srác szerint lapos a buli, - ő csak táncolni akar, boldog akar lenni, semmivel sem akar foglalkozni.
Azon az estén a lány már teljesen egyedül adta át magát a Ritmusnak. Egy fekete fiú már nagyon régóta figyelte, de nem mert odamenni hozzá, félt. A lány észrevette a sóvárgó tekintetet és ő maga ment oda a fiúhoz. Megfogta a kezét és összekapaszkodtak. A fiú nem szólt semmit, csak átkarolta a lány vékony derekát és elkezdtek ringatózni a zenére. Lábuk egymáshoz igazodott, csípőjük csodálatos összhangban hullámzott. Arcuk egymás mellett pihent, szemhéjuk lecsukva, testük összeérve. A zene egyre pergőbb és ritmusosabb lett: mozgásuk követte az ütemet, de az összhang nem tört meg. Csodálatos érzés kerítette hatalmába a lányt. Hirtelen úgy érezte, meg kell ismernie ezt az embert, hiszen ő az első, akivel boldog tudott lenni, ha csak néhány pillanatra is. Kinyitotta a szemét, és tekintetével keresni kezdte a fiú pillantását. A fiú megérezte a vonzást, s a lány szemébe nézett.
- Mi a neved? Engem Tündének hívnak. - mondta a lány.
- Entschuldigung, wie bitte? Ich spreche nur Deutsch.
A lány csak ezt az egy szót értette meg: német. Nem tudott ezen a nyelven. Elmosolyodott, ismét lehunyta a szemét és felvette a Ritmust, a fiú pedig követte. Ismét csak pörögtek, forogtak, csodálatos volt az összhang, elfelejthetetlen. A lány érezte szívében azt, hogy ha nem is értik meg egymást szóban, ennyire még senki mással nem sikerült megértetnie érzéseit. Ilyen nyelven csak a fiú és ő tud. Mert vannak olyan dolgok, aminek megértéséhez nem kell beszéd, nem kellenek szavak. A Ritmus az ő közös nyelvük, amely mozgásban tartja életüket, életünket.