Saját magam martalékává váltam
Semmit sem hallottam úgy kiabáltam
Mindent szerettem s utáltam
Hibáztatok, pedig útnak én álltam
Magammal vitatkoztam
De ész érvet akkor sem találtam
Jaj, de miért merülök el az önvádban?
Már mindent előre sajnáltam
A düh és a szánalom urnáját karomba zártam
Féltve őrzött emlékeim beleszórtam
Egy ideig szorongattam
Majd ledobtam.

Feledni és megbocsátani akartam
Gyűlöletem elűzni nem igen tudtam
Igazán mindent megpróbáltam
De egyfelé sodort fájdalmam
Csak agyam barázdáiban volt fogalmam
Büszkeségem elnyomva megalázkodtam
Korábban mindezt akkor sem láthattam
S előrébb egy lépéssel sem jutottam.

Egyedül szerencsére nem maradtam
Igaz barátokat magaménak tudhattam
Vigaszra náluk bátran számíthattam
Köszönetem nekik el sem mondhattam.

De amit tettél el nem fogadtam
S magamnak is hazudtam
Csak hogy el ne veszítsem önuralmam
Lehúztalak a mélybe, de nem akartam.
Rád is s magamra egyaránt haragudtam.

Nem volt perc mit megbánhattam
Talán az, hogy Rád eléggé sosem hallgattam
De akkor még nem gondoltam
Hogy hamis vádakat koholtam.
Mindent mi bántott kimondtam
S nyakadba hibáid párosával zúdítottam
Amit addig elhallgattam
De magamban tovább már nem tarthattam.

Alattunk szakadékot nyitottam
Te fenn maradtál én lezuhantam.
Nem nyújtottad kezed mibe kapaszkodhattam
Némán, darabokban a világ végére bújtam
Ekkorát Benned még nem csalódtam.
Annyi mindent beléd plántáltam
Hogy lehettél ilyen hálátlan?
Érted mindent bevállaltam
Annyit adtam, amennyit csak tudtam
Cserébe helyette mit kaptam?

Éjszakánként karjaidban nyugodhattam
Szerethettelek napnyugtakor s pirkadatban
Velem voltál örömben s bánatomban
Veled vagyok most is minden pillanatban
Újra ölellek én s szeretlek éjjelente álmaimban.