Leszállt az est, s a méz-illatú csendben
Újra gyermek, önfeledt gyermek lettem.
Féltve őrzött emlékek megrohannak,
Útjuk nyomán sok szívfájdalmat hagynak:

A sötétben felsejlik apám arca,
Édesanyám törékeny, szép alakja.
E két szülő: két csodálatos ember.
Büszke vagyok, hogy gyermekük lehettem.

Két egyszerű, de becsületes lélek,
Életük nem volt más: küzdelmes élet.
Sok éve már, hogy örökre elmentek,
De álmaimban ugyanúgy szeretnek.

Kegyetlen sors!...és kegyetlen az érzés,
Hiába volt az aggodalom, féltés,
Hiába kínoz gyötrelem és bánat,
Nem kapom vissza anyámat, apámat!

Nincs visszaút! - de nehéz feldolgozni,
Hogy a múltat nem lehet visszahozni.
Sajog a seb, és nem gyógyul be soha,
Nem gyógyítja meg sem idő, sem csoda.

Leszállt az est, s a méz-illatú csendben
Múlt,...ifjúság...-mit nem lehet felednem -
Visszaköszön a messzi szürkeségből,
Mint jó tündér egy régi, szép meséből.

Magam vagyok, és eltűnődöm hosszan:
A földön annyi fájdalom és rossz van!
Rövid az út, és az életünk véges,
Éljük le szépen, amíg lehetséges!!