Hajóra száll,
messzire megy.
Rá aki vár:
nincsen, csak egy.

Állnak a parton ketten,
sirály vijjog, kötél feszül...
tenger könnye a szemekben,
s szívükre már komor csend ül

-Sose felejtsd a zöld ágat,
mit hajódra tűztem!
-Sose felejtsd azt a vágyat,
mit szívedbe fűztem!

Jó szelet, ezt mondja még
az az egy, aki várta
s ő a hajóra fellép,
csattog fehér vitorlája.

S kifut a hajó, fut a fehér vizeken,
arany vizeken, bíbor vizeken, szürke vizeken:
távoli part várja vándorát,
kinek szívét őrzi a zöld ág.

De ó jaj, csak a szívet védi
az ág a hajó orrán,
s hajóját egyre tépi
vad vihar s vad óceán!

És az, ki egyre várja
felriad majd egy napon,
kifut majd az éjszakába,
s leomlik a homokon:

Vizes homok, sós homok
és tengerkönny a szemében
zöld ágat sodornak habok,
fájdalom dúl lelkében...

Volt egy sötét, komor éjszaka:
villámok hasították az eget
és a hajós nem tért többé vissza,
elhagyta, akit szeretett!

De ha zölden izzik majd a tenger:
útra kél, mint akkor egyszer,
lopva bontja vitorláját
s a zúgó tengeráramon át
megkeresi
és megleli
rég elveszett, rég feledett,
fájó szívvel emlegetett
kedvesét,
ott, hol egykor
útra kélt,
ott, hol akkor:

Hajóra szállt,
messzire ment.
Rá aki várt:
nem volt, csak egy