HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-06-14

Fritz kalandjai: Ugye gondolsz néha rám I.

A Péknek akkora lapátkeze volt, mintha valóban egy tökkelütött kenyérdagasztó lett volna, s tudjátok mi az egészben a röhejes?! -az, hogy civilben tényleg pék volt ez a marha. Betegesen vonzódott az olyan finom, úri sportokhoz, mint például a pofozkodás, s Újmassán a kocsmában erre gyakran adódott alkalma. A favágók és a katonák nap közben még csak megfértek egymással valahogy, de este a kocsmában néhány korsó sör, vagy néhány nagyfröccs után passzióból is egymásnak estek. A balhé általában bent a helyiségben kezdődött, az ürügyet mindig valami mondvacsinált nő ügy szolgáltatta A csetepatéknak általában a miskolci helyőrségű katonai rendészet megjelenése vetett véget.
Jól emlékszem az egyik ilyen esetre. A Puding a Fritz a Pék a Kis Kopasz és a Nagy Kopasz már jó egy órája békésen iddogáltak, amikor a favágók bejöttek.
Társaságunk az ablak mellett ült, ahonnan a szemközti,- az út túloldalán magasodó bányaterület lepusztított, szürkés -vörös omladékára lehetett rálátni. A fickók ügyet sem vetettek ránk, a túlsó sarokban lévő szabad asztalnál foglaltak helyet. Nem is volt addig semmi probléma, amíg Pék barátunk, kicsit már vöröslő fejjel, poharát Évikére nem köszöntötte. Évike a szomszédos vegyes bolt szépreményű elárusító nője volt, egy babaarcú kellemes külsejű gazdag özvegyasszony, aki szűzies lélekkel vonzódott a férfi nemhez, azon belül is a helybéli katonasághoz. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy a katonák jelenléte pont ezért nem csak hogy szálka, de egyenesen gerenda volt a favágók szemében.
Évike a pultnak támaszkodott és ábrándos szemekkel szopogatta a kevertjét. A Pék köszöntését a legcsábosabb mosolyával fogadta.
Ám, alig, hogy a lapátkezű befejezte a rövid tósztot, ami ennyi volt csak " Isten éltesse szép asszony" -a túloldalon felpattant egy tagbaszakadt szakállas óriás, és csúnya sértegető modorban kezdte emlegetni az öregkatona mit sem sejtő, és a dologban teljesen ártalmatlan anyukáját.
Na már most, aki a Péket ismerte, az tudta jól, hogy az ilyesfajta, cseppet sem jó szándékú, cseppet sem ártalmatlan szövegelés a szegény jobb-sorsra érdemes mama bizonyos test tájékairól, legalább is e g y fekete pontot jelentett a lapátkezűnél. Ami történt, arra számítani lehetett: a Pék kirúgta maga alól a széket, teljes magasságában, mind a százhatvan centijével felegyenesedett és hüvelyk úját felmutatva a handabandázó favágónak, nyomatékosan csak annyit mondott, - ,,egy,,!
A Puding ehhez még hozzátette: "sárga lapot neki, és a következő alkalommal mehet az öltözőbe zuhanyozni."
El kell azt is mondanom, hogy a Pék széltében is csaknem 160 cm volt, már ami a vállait illeti, így bármelyik józan és épeszű embernél mérlegelés tárgyát képezte volna a vele való további kötözködés. A szakállas cimbora azonban se az egyik, se a másik kategóriába nem tartozott, erre megesküdhetek, mert minden ésszerű megfontolást mellőzve, súlyos léptekkel, már ahogy a favágók szoktak járni, ha már bekapkodtak néhány pohárral, odajött az asztalunkhoz és ősfa-törzsnek beillő karjával mellen ragadta a Péket. Ez persze súlyos hiba volt a részéről, nagyon súlyos. A Puding, hogy hogyan csinálta, nem tudom, elővarázsolt valahonnan egy piros lapot, pontosan olyat, mint amilyet a futballbírók használnak a futballmeccsen, felmutatta és belefújt őrvezetői sípjába, ami a zubbonyán fityegett, és amitől a világ minden kincsétől sem vált volna meg soha. A lap felmutatásának pillanatában a Pék lapátkezeivel átkarolta a testes favágót, mint holmi tollpehellyel telitöltött zsákot, magasba emelte, meglóbálta és belevágta a bejárati ajtóba, amelyet annyira megviselt ez a súlyos és indokolatlan cselekedet, hogy tokjából kiszakadva emberestül együtt kizuhant az utcára. Utcára?! Mit nem beszélek! Volt is ott utca!
Mindez, amit én itt most ilyen körülményesen elmeséltem, egyszerre egy szempillantás alatt végbement, s mire mi ártatlan nézők észbe kaptunk, a favágók már nekünk is estek.
Az asztallap fedezékéből, amit védelmül a súlyos ökölcsapások ellen magam elé kaptam, jól láttam az egész harcot. A Puding ravasz és fifikás küzdő volt, ügyesen kerülgette a félmázsás csapásokat, félreszökkent az alattomos rúgások elől, s hol itt, hol ott vágott fejbe valakit, egy sebtében letépett asztallábbal. A Kis Kopasz és a Nagy Kopasz harsány ordítozások közepette asztalokat és székeket vagdostak ellenfeleikhez, sőt mi több a Kis Kopasz talált a sarokban néhány krumplis zsákot, s rend a lelke mindennek, ezeket is a támadók közé hajította. A Pék maga volt a Sátán, az Alvilág pusztító fejedelme. Ocsmányul széles álkapcsa, torz vigyorba rándult, s bár négyen is ráakaszkodtak, megrázta magát, mint kutya a fürdés után, s négyüket négyfelé röpítette cséphadaróként csapkodó karjaival.
A vademberek néhány röpke perc alatt szétverték a berendezést. Évike drága a pult mögött hasalt száz -kilógrammos termetével a cingár csapos mellett.
A távolból sziréna vijjogás hangfoszlányai hallatszottak, s íme láss csodát, a csata menten élő- képpé merevedett. A filmszakadás azonban nem tartott sokáig, a közelgő veszély mindkét tábort a gyors cselekvésre ösztökélte. Mi katonák az ablakon menekültünk ki, mert a kijárat pillanatnyilag el volt foglalva. A vijjogás a Hámori tó felől egyre erősödött, ideje volt dobbantani. Megkerültük a kocsmát, a Vegyes Boltot, és egy keskeny meredeken emelkedő ösvényen, mintha szarvasok lennénk, berohantunk az erdőbe.
Fritz előttem bukdácsolt, talpa alól záporoztak lefelé a kövek. Illa berek, nád a kerek úgy eltűntünk onnan, mintha ott sem lettünk volna.

Jelzem, ez a marha Pék valóban szerelmes volt az Évikébe, nem csak az eszét játszotta. Ezt egyszer részegen bevallotta a Fritznek, a Fritz meg elmondta nekem. A Pék komplett eszében erősen kételkedtem, az özvegy jó tíz évvel idősebbnek látszott, mint a katona, de hát a szerelem ilyen. Vagyis hogy vak. Hasonlíthatnám sötét veremhez is, ahogy egy nagy költőnk tette, aki népdalokat is szerzett valamikor a régi szép időkben.
A Fritz sem tetszett nekem mostanában. Hogy is mondjam. A kedélyállapota, na igen a kedélyállapota, mert egy tetves katonának is lehet ilyesmije, nem csak az elkényeztetett, otthon sumákoló ficsúrnak, szóval mondom a kedélyállapota hullámzott valahogy elég tág határok között. Ha ivott őrjöngő őrülté változott, még vitatkozni is veszélyes volt ilyenkor vele. Fenn a hegyen úgy dolgozott, mint egy igavonó barom, elfásulva, érzéketlenül. Naponta eltört két-három csákányt, olyan vehemensen csapkodta a sziklákat. A légkalapácsot a kezébe sem merték adni, mert sokba került volna, ha azt is tönkreteszi.
Voltak időszakok, amikor teljes apátiába esett és napokig nem szólt senkihez. Arra gondoltam, talán nő lesz a dologban nála is, mint ennél a másik bolondnál. Ha azonban Áldott Bélát faggattam, csak hülyén somolygott azzal a kikent-kifent úri pofájával, de egy árva szót sem lehetett belőle kihúzni.
-Mit törődök én vele, ha bolond, akkor bolond, - mondtam ekkor magamban, és nem erőszakoskodtam tovább se a Fritznél sem az Áldott Bélánál.
És hamarosan olyan dolgok vették kezdetüket, amelyek mellett eltörpült a Pék és a Fritz szerelmi bánata.
De mielőtt rátérnék, előbb még el kell mondanom valamit, ami fontos lehet a végkifejlet megértésében és megítélésében. Nem mellékes barátaim az sem, hogy milyen körülmények között éltünk ott fent a Hámori tó feletti erdei tisztáson, s egyáltalán nem közömbös, beszélnem kell róla, micsoda szörnyű rabszolga-munkát végeztettek velünk, amelytől agyilag teljesen kiakadtunk. Ezekről mind szólnom kell.

A katonai tábor a Lillafüredet Ómassával összekötő út jobb oldalán emelkedő kettős púp közötti nyeregben feküdt, szemközt a Hámori tóval. Az építkezés megkezdése előtt keskeny ösvény vezetett fel ide, afféle jelzett turista út. Favágó barátaink, akikről már tettem említést, az út két oldalán kivágták a fákat, s a katonaság lánctalpas csotrogányai és dózerei, az újmassai kőbányából kitermelt kőtörmelékkel beterítve, teherautókkal járható széles utat készítettek, egészen föl a gerincig. Fenn a nyeregben vadvirágos rét terül el, a rét bal oldalán álltak a katonai sátrak, kicsit lejjebb és jobbra a rét közepén egy lánytábor, balkéz felől pedig egy úttörő-tábor települt, Áldott Béláék dévaj gyönyörűségére.
A rét túloldalán keskeny patak csörgedezik, az erecske a hajdani úttörőtábor fölött kiszögelő sziklából fakad, éppen olyan ma is, mint abban az időben volt. A patakon túl erdő, s az erdőben kígyózott tovább fölfele a gerincre az ösvény, amelyet most már turisták helyett a mi teherautóink használtak.
A hely kiválasztása, és a táborok ilyetén való elhelyezése egy gondos elemző intelligencia tökéletes felkészültségét jelzi: a forráshoz, mint egyedüli víznyerő helyhez járt mindhárom tábor apraja nagyja, a nyolc-tíz év körüli gyerekek, szemrevaló fiatal tanárnőik épp úgy, mint az iskolai lánytábor tizenévesei, a mogorva öregkatonák, és a hajszolt szemű, mindig riadt kopaszok. A zsengébb nem szókincse és élettapasztalata hatalmas tempóban fejlődött a vázolt szimbiózis áldásos eredményeként.
Az együttélés persze nem csak áldásos, felettébb gyümölcsöző is volt, de hogy mennyire, arról most had ne essék szó, ezek végső soron intim részletek barátaim, és nem tartoznak senkire.

A tetőn katonai objektum épült, ennél többet nem árulhatok el anélkül, hogy meg ne sértsem a Szolgálati-szabályzat és a katonai eskü titoktartásra vonatkozó passzusát. A köves, sziklás talajban 80 cm mély és 40 cm széles árkokat kellett ásni a sávalaphoz, s ennek munkálataiba csöppentek bele a Szolnokról büntetésképpen idevezényeltek, a Fritz az Áldott Béla, a Puding, és még jó néhányan. A tetőn 35 fok volt árnyékban, ha lett volna egyáltalán árnyék, azt követően, hogy a fákat kiirtottuk. A munkanap reggel héttől este hétig tartott, a reggelit és az ebédet a munkaterületre hozta fel a hadtápos kocsi, a vacsorát azonban már lenn a táborhelyen fogyasztottuk el. Ha visszaemlékezem a tetőn dolgozó társaságra, P. Howard Csontbrigádja jut az eszembe. Olyanok voltunk mi is, pontosan, mint a Csontbrigád! A napi 10-12 órán keresztül tartó nehéz fizikai munka, még a megmaradt zsírunkat is kiolvasztotta a bőrünk alól, feketére aszott csontvázak csapkodták a sziklát a csákánnyal, hordták a követ a téglát, keverték a betont. Csoda, hogy ennek ellenére néhányuknak, a Pudingnak, A Fritznek, az Áldott Bélának maradt ereje, hogy esténként lemenjenek a tóra megfürödni és beugorjanak a kocsmába egy pohár sörre. Mire fölkeveredtek a hegyre besötétedett, égett a tábortűz a forrás melletti úttörőtáborban, vagy lenn a lányoknál. Fritz és a barátai lerogytak a beszélgető nevetgélő csoportok mellé, és vég nélküli evészetbe kezdtek.

Fritz mint már említettem, mogorva és barátságtalan volt mindenkivel, kivéve a legkisebbeket, akik imádták hallgatni a meséit, és Fritz, ha a gyerekek kérték szívesen mesélt, soha nem mondott nemet. Hogy történt, hogy nem, egyre népesebb lett a hallgatótábora, a nagy lányok, de még a tanárnők is közelebb jöttek, hogy hallgassák. Pedig Fritz borzalmasan nagy butaságokat mondott, egész egyszerűen kiforgatta az ismert történeteket, az ő meséiben a nagymama és a Piroska falták fel szegény üldözött, jobb sorsra érdemes farkast, és Hamupipőke szörnyű csínytevéseivel a halálba kergette jó mostohaanyját és drága nővéreit. Mondom, ezek a mesék hihetetlen nagy állatságok voltak, de Fritz annyira jópofán adta elő őket, annyit marháskodott közben, hogy a hallgatóság dőlt a nevetéstől. Ha belefáradt, vagy beleunt a mesélésbe, leült a pokrócára s úját az ajkához illesztve jelezte: mára vége. Rajongói ekkor sem tágítottak mellőle, a gyerekek méhrajként követték bármerre ment.

Az egyik tanárnő, ha jól emlékszem Mártának hívták, egyenesen bukott a Fritzre, hogy mit kajált rajta nem tudom, mert a Fritzre igazán nem lehetett ráfogni, hogy egy Alain Delon lenne. Mindenkinek feltűnt a dolog, csak egyedül ennek a vadparasztnak nem, hogy a csinos kis tanárnőcske állandóan körülötte legyeskedik. A Márta az a fajta nő volt, akiért a hozzánk hasonló bokorugrók a leginkább rajonganak, lévén, hogy óriási, fejlett mellei voltak s a katonanépség már csak olyan, hogy rajong a nagymellű nőkért. A ,,bokorugróért,, sürgősen elnézést kell kérnem volt bajtársaimtól , akik, ha olvassák ezeket a sorokat, joggal háborodnak fel ,,bokorugrónak,, neveztük ugyanis a ,,jakumókat,, -azaz, hogy a gépkocsizó lövészeket, mi pedig ,,repülősök,, voltunk, kék volt a parolink, és azt azért nem lehetett egy lapon említeni a ,,gyalogos,, -fegyvernemmel.
A Fritz észre se vette szegény kis tanárnőt, pedig a kiscsaj mindent elkövetett, hogy felhívja magára a figyelmet. Én letojtam az egészet, egyáltalán nem érdekelt a parasztja. Mogorva, emberkerülő, nőgyűlölő barom.

Azokban a napokban történt, hogy véletlenül kihallgattam egy beszélgetést, bár ne tettem volna. De, hát a sors könyvébe bizonyára az volt megírva, hogy én is belesodródjak a Pék és a Fritz esze-ment dolgaiba.
Ébresztő után a latrinára igyekeztem éppen, amikor meghallottam a hangokat. Ketten beszélgettek, a bokrok ágai között láttam csupasz feneküket, ahogy a gödör fölé ácsolt durva gerendán ücsörögnek. Nem mentem közelebb, én egyedül szeretek tojni, hiába, már csak ilyen vagyok. A jó fene akarta őket kihallgatni, arra vártam, hogy végezzenek, és combjaimat összeszorítva igyekeztem visszatartani, ami ki akart jönni, nehogy szaros legyen a gatyám. Megismertem mindkettőjüket a hangjukról, a Pék és a Fritz beszélgettek dolguk végzése közben.

-Ki szúrta le az őrt, az kiderült végül, -kérdezte éppen a Fritz.
-Nem derült ki, -mondta öblös hangján a Pék, -soha nem tudták meg.
-Meghalt a gyerek?
-Súlyos, életveszélyes sebeket kapott, de túlélte.
-S ez tényleg itt történt, egy köpésnyire, a Zalkában?
-Mondom, hogy itt.
-S gondolod, hogy összefügghet az Évike dolgaival?
-Biztosan tudom, hogy összefügg. A srác, akit leszúrtak az Éva unokaöccse és az Éva azt állítja, hogy ő is benne volt a balhéban.

Hallgattak egy sort, én meg már majdnem becsináltam a fa mögött.

-Elmondanád végre értelmesen és összefüggően, hogy miről van szó? -hallottam újra a Fritzet.
-Elmondom, -felelte a Pék, némi ingerültséggel a hangjában, -de akkor hegyezd a füledet, s élesítsd az elméd, mert csak egyszer mondom el, és te is kussolj róla. Működött itt a hegyen egy csempészbanda, Éva férje, dehogyis, nem jól mondom, nem a férje volt csak a barátja, na mindegy, ez nem lényeges, szóval ez a krapek volt a főnök. Kereskedtek mindenfélével, ami kurrens, ment a szesz, a cigaretta, meg mit tudom én, hogy mi még. A szajré és a zsuga az Éva házában lett eldugva, ha jól tudom egy része még most is ott van a szalmapadláson. No már most, egy szép napon az ipse eltűnt.
-Ki tűnt el? -értetlenkedett a Fritz.
-Hát, ez a krapek, akiről beszélek, te tényleg ennyire hülye vagy?
-Mi az, hogy eltűnt?
-Hát, hogy felszívódott. Az egyik beszerző körútról nem jött haza, azóta se találják, s a katona-csávót pedig, az unoka-öcsköst, na, megkéselték az őrségben.
-Itt a Zalkában.
-Itt, hát. Ne mond, hogy nem hallottad, a konyha-malacok lent, két hete erről beszélnek.
-De, hát, hogy történhetett meg! Gondold csak el. Válladon a töltött fegyver, s valaki egyszerűen csak odamegy, s beléd nyom egy gyíklesőt? El se tudok ilyesmit képzelni.
-Pedig megtörtént Fritz.
-De miért az Isten szerelmére, én ezt az egészet nem értem.
-Mert egy f...kalap vagy A bandatagok meg akarják kaparintani a szajrét és a zsugát. Tudják, hogy az Évánál van valahol, de hogy hol azt nem, mert akkor már rég érte mentek volna. A szurkálódás az utolsó figyelmeztetés volt
.
Hallottam, hogy végeznek, fellélegeztem, hogy végre én következek, de még mindig várnom kellett, mert a Pék folytatta.

-Éva azt mondta, hogy ami nála van az már az ő része, a többi szét lett osztva.
-Nem értem öregem, hogy mi az ördögnek ártod magad bele, -lamentált a Fritz, -hagyd a fenébe az Évikét és a perpatvart a bandatagokkal, ez az ő ügyük és nem a tied.

A Pék akkorát bődült, mint egy sebzett oroszlán.

-De, hát én szerelmes vagyok abba a nőbe, fel tudod fogni végre?
-Elég marha vagy, -csóválta meg a Fritz a fejét, -elég nagy marha.
-Segítesz, vagy nem, -kérdezte türelmetlenül a Pék. -Ha nem akarsz, nincs harag, de akkor eredj a muterodba és ne tarts fel a süketeléseddel.
-Segítek, baromállat. Persze, hogy segítek, -mondta bosszúsan a Fritz, -de azt se tudom, hogy mibe kell segítenem.
-Idefigyelj. Ezek a szemetek megüzenték az Évának, hogy három nap múlva, milyen nap is van ma, kedd, szóval akkor pénteken lesz a napja, eljönnek a stekszért és a cuccért, ami megmaradt. Fegyver van náluk, veszélyesek. Arra gondoltam, mi is ott lehetnénk.
-Túl van tárgyalva, haver. Elegendő, ha ketten megyünk?
-Jobb lenne, ha szólnánk még valakinek, tudod, mi van, ha gáz van.

A hangok felém közeledtek, de már nem tudtam elugrani. A Fritz és a Pék megkerülték a fát, ami mögött lapítottam, s így szinte egymásba ütköztünk.
-Mit csinál maga itt, szar kopasz? -reccsentett rám a Fritz. -Hallgatózott?
Én ekkor már tegeződő viszonyban voltam az öregkatonákkal, a Fritzel is régóta tegeződtünk. Az, hogy most magázott, arra utalt, hogy berágott a csávó, s ilyenkor vigyázni kellett vele. Őrült volt, mindenki tudta.
-Jelentem, szarni igyekeztem, -mondtam szabatosan, a Szolgálati-szabályzat előírásainak megfelelően. Nem akartam senkit kihallgatni. Csak azért álltam a fa mögé, hogy megvárjam, amíg végeznek.
-Kérjen engedélyt pofázni,- ordított rám, -nem adtam engedélyt arra, hogy pofázzon. Hallotta, miről beszélgettünk, igen, vagy nem. Gyerünk, most jelentsen.
-Jelentem, hallottam de akaratlanul.
-Kuss! A Fritz szinte megmerevedett. -Most mi az ördögöt csináljunk ezzel a majommal, -nézett dühösen a Pékre.
-Ő legyen a harmadik,- javasolta a Pék,- kaján vigyorral azon a torz pofáján.
-Oké, katona,- mondta ekkor a Fritz. -Ássa elő a rohadt csúzliját a szalmazsákból, zsírozza be, mert lehet, hogy hamarosan használni fogja. Megértette?
-Értettem.
-És, ha eljár a pofája, keresztüldöföm a rohamkésemmel.
-Értettem. Kérek engedélyt távozni, mert már majdnem becsinálok.
Távozzon, cseszdmeg.

Amit a Fritz mondott, már tudniillik, hogy ássam elő a fegyvert a szalmazsákból, az nem valami képletes süket szövegelés volt, a géppisztolyokat, hogy be ne rozsdásodjanak, rongyokba csavarva valóban a szalmazsákjainkban tartottuk. Egy őrült barom idióta ötlete volt, hogy leküldték ide a fegyvereket, valamelyik húgyagyúnak eszébe juthatott, hogy milyen katona a katona, ha nincs fegyvere, s leküldette Szolnokról a gitárokat. Ezek a vadállat Pudingék, persze örültek neki, mint majom a farkának, s éjszakánként vad lövöldözéseket rendeztek az erdőben. Nyúlgerinc, a pipogya továbbszolgáló szakaszvezető, -ő volt a táborparancsnok, amikor a Kovács fél ötkor, a munkaidő leteltével elhúzta a belét, de ki se merte dugni az orrát a sátrából, -szóval a Nyúlgerinc elkezdett ilyenkor ordítozni kifelé, az odújából:
-Kik lövöldöznek?
-A vadászok, -kiabáltak vissza a Pudingék, hogy megnyugtassák szerencsétlen hülyét.
-Ja, a vadászok, az jó, akkor nincs semmi baj, -enyhült meg a Big Bill, mert ez volt a másik gúnyneve, az oldalán lecsüngő hatalmas mordályáról kapta, -a vadászok azok lövöldözhetnek.
Hogy aztán a vadászok merő véletlenségből rövid sorozatokat lőnek géppisztolyból, az már nem ütött szöget abba a tökfejébe.

A különítménybe Fritzék rajtam kívül a Pudingot is besorozták, és ezen egy csöppet sem csodálkoztam. Amin csodálkoztam az egyes egyedül az volt, hogy az Áldott Bélát kihagyták, nekem viszont mennem kellett. Tudtam, hogy amit tenni készülök, azért a Futkosóra kerülhetek, ez a nem túl rózsás kilátás mindnyájunkat fenyegetett. Épp ésszel mindenképpen ki kellett volna maradnom ebből az őrültségből, de nem mertem újat húzni a Fritzékkel, és mit mondjak, még imponált is, hogy bevettek maguk közé.
A haditervet a Fritz eszelte ki. Eszerint az Éva megüzente a bandatagoknak, hogy péntek este megkapják a szajrét, de nem a házban, hanem fenn a szurdokban, mert ott van. Ez persze nem volt igaz, Fritz azért találta ki, hogy az Éva felcsalja a rossz fiúkat, mert a szurdokot minden oldalról körbe lehetett venni, és éppen ez volt az elképzelés lényege. Aznap korábban megpattantunk a tetőről, egyedül Feri bácsi az öreg művezető tudta, hogy leléceltünk, de ő is úgy, tudta hogy csajozni mentünk Lillára. A táborban magunkhoz vettük a fegyvereket, és nesztelenül, mint az árnyék, belevesztünk a forrás fölött elterülő agg bükkösbe. A találkozó előtt jó fél- órával már a helyszínen voltunk, és Fritz utasítására három oldalról körbevettük a szűk völgyet. Felső végénél volt egy omladozó korhadt kalyiba, itt volt a megbeszélt találkahely.
Én, egy nagy mohos szikla mögé hasaltam le, szemben velem a sűrű bozótban a Puding rejtőzött, tőle balra a Pék foglalt tüzelőállást. Fritzet nem láttam, nem tudtam, merre rejtőzik és azt sem, mire készül, mert nem kötötte az orromra.
Azt mondta, hogy ha már őt választottuk különítmény-parancsnoknak, akkor kussoljon mindenki, amíg a parancsot meg nem kapja.

-Úgy lapítsatok a helyeteken, -ugatott ránk kellemetlen hangján, -hogy ha csak a kis-újatokat megmozdítjátok idő előtt, seggbe durrantalak benneteket, arra mérget vehettek.

A móka határozottan szórakoztató volt, lapítottunk a helyünkön, mint az Unkasz és a Csingacsguk.
Legelőször Évikét, a drágát pillantottam meg, lassan komótosan kaptatott fel az ösvényen a kalibáig, s lihegve leült az ócska lócára a házikó oldala mellett. Csönd volt, nem hallottam mást, mint harkálykopácsolást, és a tücskök szokásos hangversenyét. Vártunk, teltek a percek, a negyedórák. Kezdett alkonyodni. Izzadtam és viszketett mindenhol a bőröm, mikor viszkessen, ha nem ilyenkor. Nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt az izgalomtól, szárazon nyeldekeltem. Végre, ég tudja mennyi idő múlva, meghallottam a közeledő lépteket, s kisvártatva három fegyveres férfi bukkant ki a fák közül. Libasorban jöttek, már ha szabad ilyen pongyolán fogalmaznom katonaviselt létemre, duplacsövű vadászkarabély himbálódzott a vállukon. Csizmáik nyikorogtak, talpuk alatt ropogtak az ösvény apró kavicsai.
A lélegzetemet is visszafojtottam, annyira közel voltak a rejtekhelyemhez, amikor megálltak. Az elől álló férfi szinte nyájasan kérdezte, -,,na szép húgom minden itt van?,, -erre az Éva kitérőleg azt válaszolta, -,,hogyne, persze, lehet jönni az ozsonnáért,, -és lapos pillantásokat vetett az erdő felé.
-Mit pilácsolsz drágám, csak nem rejtettél el ott valakit?- kapott észbe a bandita és lekapta válláról a puskát.
Ennyire maradt ideje, mert valahonnan a háta mögül felcsattant Fritz éles hangja, -,,fegyvereket eldobni, feküdjenek a földre.,,

Ezek az eszementek azonban, ahelyett, hogy eleget tettek volna a felszólításnak, villámgyorsan szétugrottak és igyekeztek fedezéket találni. Nem tudták mit tesznek, mielőtt elérték volna a fákat, Fritz nagyot kiáltott:
-Szakasz! Cél a fák lombkoronája, rövid sorozattal tűz!
Megszólaltak kezünkben a gitárok, a lövések végigporzottak az ágakon. Alighogy elült a tüzelés visszhangja, újra a Fritz kerregett.
-Körbe vannak véve! Dobják el a csúzlikat, aki nem engedelmeskedik azt szitává lőjük!
Na, erre már nem volt más választásuk a szarháziaknak, csak az, hogy tényleg letegyék a fegyvert. Meg is tették, nem haboztak egy öltést sem, s véleményem szerint bölcsen cselekedtek, mert a Fritz volt annyira őrült, hogy habozás nélkül valóra váltsa a fenyegetést, jól ismertem őt.

-Feküdjenek a földre, kezeket tarkóra!- hangzott változatlan erővel az újabb vezényszó.

Lefeküdtek, s kezeiket szépen illedelmesen összekulcsolták a fejük fölött. Évike ekkor melléjük lépett, és sorra akkurátusan bekötözgette a szemeiket egy -egy kendővel. Fritz kibújt a bokor mögül, ahol addig lapult és intett, hogy előjöhetünk. Lecaplattunk a völgybe, fegyvereink csövét végig rájuk szegeztük-

-Te jössz, haver, pökte oda a szót a Fritz a Péknek.

Nem kellett kétszer mondania, a Lapátkezű belefogott egy szörnyűséges szónoklatba, amelynek az volt a lényege, hogy széttrancsírozza, kerékbe töri mindegyiküket, ha még egyszer a környékre merészkednek. A szöveg, amit lökött tele volt durva obszcén sértegetéssel, s azt sugallta, hogy egy erős konkurens banda tagjai csaptak le rájuk.
Röhejes volt, ahogy ezek a nagy marcona emberek a lábunk alatt csúsztak -másztak a porban. Ennél röhejesebb csak a szembekötősdi volt, de végül rájöttem a marha sok eszemmel, hogy mire jó az egész, -a banditáknak nem volt szabad megpillantaniuk pofázmányainkat, hogy kifélék, mifélék vagyunk. Ez volt a Fritz terve, s ez lett végrehajtva olyan pontosan, mintha film pergett volna le a szemeim előtt. Ahogy a Pék befejezte a pofázást, a Fritz vékony erős rafia-zsineggel összekötözte az ipsék kezét a hátuk mögött, és mint a lánc gyöngyszemeit, összefűzte mindhármukat. A zsinór szabad végét a Puding markába nyomta.

-Na, most akkor indulhat a szembekötősdi, -jelentette ki. -Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró! Bár az ilyen rohadt alakokkal inkább szembeköpősdit kellene játszani, nem igaz, Puding?

A Puding jót röhögött ezen, s vele röhögtünk mi is harsányan, felszabadultan.

-Puding, csavard jó erősen a csuklódra a zsineget, s vezesd körbe a hegyen a barátainkat. Gondold azt, hogy turisták. Menjetek erre is, meg amarra is. Szép itt mindenfele. Ha meguntad, hagyd ott őket nyugodtan, had játszanak túlélőversenyt.
Pokoli terv volt a Fritz terve minden részletében, ezt világosan lehetett látni, de ezúttal kivételesen igazat kellet, hogy adjak a Fritznek, én magam is ezt tettem volna velük. Rászolgáltak arra, amit kaptak.
A Puding elvezette a társaságot, ügyesen, szépen terelgette őket, mint kotlós a kiscsibéket. Az igazság az, hogy elég vaskos tréfákat engedett meg magának a rovásukra, ilyeneket , hogy ,,ne dülöngéljen nekem öregapám, mert kettérúgom a valagát, A borostásnak meg ezt mondta: ,, hogy néz ki maga fater, pofon hajítom, hogy leég a haja. Na, szedje a csülkeit,,

A Fritz utasított minket, szedjük össze a fegyvereket, s maga is a vállára kanyarította az egyiket. Fölvittük őket, s a horhosban elrejtettük. Jól betakargattuk avarral, hogy rájuk ne akadjanak. Nem is találta meg soha senki a fegyvereket, legalább is addig, amíg mi ott voltunk, nem, és a szép özvegyet, aki voltaképpen nem is volt özvegy, sem zargatták többet.
Valahogy, ki tudja hogyan mégis elindult a kósza szóbeszéd, és terjedt, mint a pestis. Néhány nap múlva, lenn a Zalkában a konyhaszolgálatosok már arról sustorogtak, hogy tűzharc volt fenn, halottakkal, s a halottak most is ott fekszenek valahol az erdőben. Tódították, kerekítgették a történteket, s a Kovács fülébe is eljuthatott egy s más, mert elég furcsa tekintettel méregetett minket, négyünket a hétfői eligazításon, legalább is én határozottan ezt éreztem, s talán nem volt véletlen, hogy pont minket, a Pudingot , a Péket a Fritzet és engem fenyített meg, holmi mondvacsinált vétségekért.
Fritz egy hónap laktanyafogságot kapott, mert állítólag fenn a kőbányában tönkretett egy lánctalpas csotrogányt. A dologban volt némi igazság, az esetnél én is jelen voltam és láttam, hogy Fritz, hol az egyik, hol a másik botkormányt rántotta be teljes erővel, arra késztetve ezt a nehézkes, dromedár teherhordó járművet, hogy rakományával szűk helyben-fordulásokat hajtson végre. Tűrte ameddig tűrhette, aztán megadta magát.
Kovács százados valósággal őrjöngött, a legszívesebben lefokoztatta volna a Fritzet, a Fritzet azonban a ,,honvéd,,-nál már nem lehetett alacsonyabb rangra lefokozni, így mellékbüntetésként a laktanyafogság mellé, dúlva, fúlva konyhaszolgálatra osztotta be a barátomat. Illetve, miket beszélek, már, hogy lenne a barátom ez a szívtelen, lelketlen, érzéketlen tuskó.

Késő délután telt le a szolgálat, a nap fényes korongja már a bükkösökkel borított hegygerinc tetején gördült, amikor Fritz holtfáradtan, csüggedt lélekkel kilépett a Zalka-laktanya kapuján. A mocskos, undorító konyhaszolgálat szörnyű, megalázó büntetés volt a számára. Öregkatonát azzal büntetni, hogy kormos üstöket emelgessen, ételmaradéktól zsíros edényeket mosogasson, a konyha kövét sikálja, mint egy szar kopasz, ez minden képzeletet felülmúlt, ilyen aljasságra csak a lenyalt fejű, ördögi-pofájú Kovács százados adhatott parancsot.
Fritz lépni is alig tudott, a fák között beeső éles fényben vaksin botorkált előre. Maga se tudta mit tesz, amikor a Palotaszálló előtt balra tartva rátért arra a turista útra ami a tó másik oldalán fut. Jókora kerülőt kellett így megtennie a tábor-helyig, de nem bánta, elege volt mindenből és mindenkiből, legszívesebben világgá ment volna.
Egy pillanatra felötlött benne, átvág a hegyeken, ledobja az egyen-göncöket, civil ruhát szerez valahol, és köd előttem, köd utánam. Egyre kínozta a gondolat, nem tudott szabadulni tőle. Már-már végzetes elhatározásra jutott, amikor váratlanul újra megszólalt az, az édes, régen elfeledett, régen eltemetett leány-hang, ami egyszer szar kopasz korában, a legelső napon megmentette attól, hogy nekiugorjon az őrvezetőnek.
,,Ne tedd,, -mondta akkor a hang. -,,Ne tedd!,,

Most újra ez a hang szólította meg, mintha az őrangyala lenne.

-NE TEDD!

Olyan kristálytisztán csendült, hogy Fritz megtorpant, felkapta a fejét, és körbefordulva keresni kezdte, ki szól hozzá.
Az erdő azonban néptelen volt, jobbra lent a Hámori tó mozdulatlan tükrén életnek semmi jele.
A katona nem bírt továbbmenni, egyhelyben állt sokáig, mintha a fákhoz hasonlóan ő maga is gyökeret eresztett volna.
Ki tudhatná milyen érzések viharzottak benne? Ha valaki meglesi, láthatta volna ajkának néma mozgását, és ezt követően sokára, azt is, hogyan lazulnak el, simulnak ki görcsberándult arcizmai.
Fritz hajszolt, elkínzott tekintete lassacskán megnyugodott, s egy futó sóhaj rebegett át ajkain. Ólomnehéz léptekkel indult tovább a tábor felé, de többé nem tért le az útról. Ment vitte a lába, agya és szíve üres volt. Madarak rikoltoztak felette, észre se vette. Átvágott a Garadna-patak keskeny fahídján, arra amerre a pisztrángos medencék vannak, a Hámori tó felső csücskénél. Bealkonyodott mire megkerülte a tavat, s csaknem sötét volt már, amikor a táborba ért. Valamelyik haverja hujjantott neki, hej, te Fritz, itt vagyunk, hé, ide gyere!
Fritz lezuppant a pokrócra a tűz mellé, s ekkor vette csak észre, kik vannak mellette. Ott voltak természetesen a haverjai, az Áldott Béla, a Pék és a Puding, ott voltak a gyerekek és ott volt Márta, aki fürkészve, kandi tekintettel nézett a katonára, szembogarában piros fénnyel táncoltak a tábortűz lángjai.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2011-08-27
Összes értékelés:
2702
Időpont: 2013-05-11 12:53:26

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
válasz Bödön (2013-05-11 12:31:50) üzenetére
El fogom olvasni. Tegnap elolvastam ezt és kedvet kaptam a prózához csak füzetbe írtam.
Köszi neked. P: Ági
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2013-05-11 12:31:50

válasz Krómer Ágnes (2013-05-11 09:36:10) üzenetére
Viszont...viszont, a történetnek van egy folytatása, ami II. számmal lett jelölve. Ha van időd, és kedved....? Sőt, a befejező részt (ott derül fény mindenre) a "Hej te puskában" írtam meg. Nagyon kíváncsi lennék rá, mit szólsz hozzá? P én
Alkotó
Regisztrált:
2011-08-27
Összes értékelés:
2702
Időpont: 2013-05-11 09:36:10

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Laci!

Véletlenül leltem rá, de nem bánom. Jó volt elolvasni.

P: Ági
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2013-05-09 19:39:41

Ja, és tudod mi az érdekes? Ezt a történetet közel 1400-an olvasták el, de csak egyedül Te írtál hozzá kommentet.
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2013-05-09 19:36:30

Szia Ági! Köszönöm, h elolvastad, örülök, hogy tudtál rajta röhögni. p én
Alkotó
Regisztrált:
2011-08-27
Összes értékelés:
2702
Időpont: 2013-05-08 20:39:48

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Laci!

Na ezt se lehet kibírni röhögés nélkül a vége kicsit nyálas" szembogarában piros fénnyel táncoltak a tábortűz lángjai" de amúgy jó :))

P: Ági

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)