Tejecske. Utolsó cseppje még megcsillan a bajszom végén! Vörösen tűz át a nap a vastag porfüggönyön. Szeretem!
Kezét a fejemen nyugtatja. Kitekeredem, és pofám a markába nyomom. Megvakarja - dorombolok.

Megnyikordul a fejünk felett egy gerenda. Csak pár perce lehet hátra!
"Mennünk kell" - nyávogom.
Kisiklok a keze alól, idegesen futkározok fel, s alá a romok között.
- Hagyd - mondja. - Megérdemlem.
A szakállába ragadt lekvárdarabok úgy világítanak fehér arcán, mint piszkos hóban az élénkvörös vér.
"De a tej..."
- Hagyj csak...

Még egy robaj, és megindul a mennyezet! Ostoba öreg!
Nem tud felkelni. Alászorult, egy régi fotel alá, ami felső szintről zuhant rá, épp az imént.
Újabb, és újabb bútordarabok érkeznek. Akár egy végkiárusítás: aki kapja, marja!
Jobbról egy fürdőkád robban a mi szintünk parkettájába; majdnem végső búcsúra kényszerítve evilági valómtól. Megiramodok a kijárat felé!
- Ne menj el - szól utánam.
Szabad kezével a mellé esett szelet kenyér után nyúl, és rimánkodó tekintettel nyújtja felém. Por és törmelék szennyezi az ízes felét.
- Nem halhatok meg így! Valakinek el kell mondanom, miért történt mindez!
Mennék. Meglötyögteti a majdnem üres tejesdobozt.

Arról beszél, hogy egész életében, folyton-folyvást csak hazudott. Kezdte egy kisebbel, aztán, hogy fenntarthassa a kisebbek igazságtartalmának látszatát, folytatta - egyre nagyobbakkal, s nagyobbakkal.
Hatalmas, kikezdhetetlen monstrumot kreált maga köré az elmúlt negyven esztendőben, az ámítás és kétszínűség építőkockáiból. Pillérei a hamis alibik; munkahelyi értekezletek, kártyapartik az "öregekkel"... ebből hozta össze ezt az épületet is, mely most - egyik pillanatról a másikra - a nyakába omlik.

- Hajolj közelebb - suttogja. Vér buggyan a szája bal szegletében. A kenyér mellette hever, lekváros felével a föld felé.
Odaszaladok, és az arcának nyomom az arcom. Tejecske!
Beszél a megféltettebb titkáról. Nagyon fontos, de csak a tejre tudok gondolni.

Tűz lobban az egyik függöny sarkán. Penge csillan az öreg kezében! Valami a hátamba hasít! Fáj.
Ez már sok nekem!
Rémülten eliszkolok...
Tűzoltóautók szirénái festik kékre a házak falát.

----- ----- -----

Hazaértem. Miska sehol.
Átvonszolom magam a nappalin, és felugrok a halvány drapp fotelbe.
Megtisztogatom a bundám, amennyire tudom, de a vérnek csak egy részét távolíthatom el. Nyúlós, ragacsos masszává olvadt a hosszú szőrrel!

Be, a zuhany alá! Általános tévhit, hogy mi, macskák, nem szeretjük a vízközelt. Összegömbölyödöm a tálcán, és várom, hogy Miska megérkezzen. Szárazon.

Elmúlik éjfél, mire hazaér. Kétszer ejti le a kulcsát az előszobában, s minden elképzelhető dolgot felrúg, ami az útjába kerül. Hatalmas ember! Van vagy másfél mázsa!
Az ernyő kampója élesen koppan a nedves járólapon.
Nem dühös, egyszerűen csak, ennyire szerencsétlen.
- Mara - szólongat a sötétben.
Egy hang nem jön ki a torkomon. Csak kucorgok a tus alatt.

----- ----- -----

Fénycsík fekszik el, a konyhától a fürdő ajtajáig. Vajas kenyeret ken, s feltesz egy teát hozzá.
Megcsapja orrom a csipkebogyó jellegzetes szaga. Nincs is itthon csipkebogyó tea! A lekvárnak ilyen az illata.
Valami kóbor emlék penget meg ismeretlen húrokat tudatomban (micsoda gonosz ember!), de az éjszakai neszek hamar elnyomják az idegesítő ding-dinget.
Hallom a padlóra hullani kabátjáról az utolsó cseppeket. Csurom víz lehet minden!
Jellemző rá! Csak hazajön, s nyomban hozzálát a az ügyes-bajos dolgaihoz - bakancsban, kabátban! Csoda, hogy a televíziót még nem kapcsolta be!

Megeszi a kenyeret - lassan elillan a vaj és a csipkebogyó illata. Hangosan huppan a kabát a földön.
Lehunyom a szemem, s álomba dorombolom magam.

----- ----- -----

- Hát itt vagy?

Fény. Vakítóan éles. Fel akar emelni, de a vér odatapadt a tálcához. Iszonyatosan nyúzza a bundám!
- Elég ramatyul festesz...
"Vizet!"
Megnyitja a csapot, megsimogatja a fejem, és kimegy a szobába. Kicsivel később visszalép, és leoltja a villanyt.
Kicsit erőre kapok. Magam mögött hagyom macskagúnyám.

----- ----- -----

Ledörzsölöm a testemre ragadt szőrt. Egy fültisztítóval kipucolom a sebeimet.
Micsoda éjszaka!
Köntösbe bújok, s turbánként a fejem köré tekerem a törölközőm. Miska a kanapén ül. Akár a hegyekből aláomlott kő! Bámulja a tévét.

- Úristen, veled meg mi történt - néz végig rajtam. - Mint, akit maga alá temetett egy lavina!
- Hasonló - mondom mogorván. - Csak gyakoroltam kicsit.
- Ostoba mágusok, sosem érik be egy egyszerűbb kalanddal... - mondja. Lekapcsolja a televíziót, és tüntetőleg befelé fordul.

----- ----- -----

Beáll a csend. Na, meg a sötétség. Egy idő után felkel, és kicsoszog a konyhába.

- És? Mi volt? - kérdi kintről.
- Egy embert maga alá temettek a hazugságai - válaszolom. - A Semmelweis utcában.
- Szörnyű volt a tette?
- A maga módján, az.
- A maga módján?
- Az ő szemével, minden bizonnyal. Egészen megfeledkezett arról, hogy rajta, és e problémán kívül, más is van még a világon...

Kattan a mikró. Kinyitja az ajtót, mire meglegyint a meleg tej édes illata.