ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

A kielboat orra éppen csak érintette a kenu oldalát, komoly kár nem keletkezett egyik vízi-járműben se, utasai mégis szörnyű patáliát rendeztek. Nem volt igazuk. Ki hallott még olyat, hogy a parttól húsz méterre kell valakinek ereszkednie, ott, ahol a felfelé haladók küszködnek a sodrással? A Hámori Bandi alaposan meg is mondta nekik a véleményét, s hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, kikapta a villából jobbos evezőjét, és harciasan megforgatta a feje fölött. Én eközben a balanszot tartottam, hogy fel ne boruljunk, Ilona tele szájjal röhögött az orrban, a trepnin, Edit meg a száját húzogatta a röpködő vaskosabbnál vaskosabb kifejezésektől. A kormányülésben ült, fogta a zsinórt, ahogy kellett. Az incidenst követően, amikor a kenu már jócskán elsodródott mellettünk, szóltam neki, tartson a folyó közepe felé. Ideje volt megkezdeni az átkelést, a szigetspicc, ahogy oldalra kinéztem, csaknem egyvonalban volt a hajóval.

Az idő szépnek ígérkezett ezen a vasárnapon. Esőt nem jósoltak egyik csatornán se, legfeljebb átmeneti felhősödést. A hely, ahova készültünk alig félórára esett az üdülőtől, ideális távolság, ha nőkkel megy az ember kirándulni. Voltaképpen dugni akartunk mi aznap, nem evezni, így a Totyi pont megfelelt úti-célnak.

Egy nappal korábban, szombaton hajtottunk egy jó negyvenest: megállás nélkül eveztünk föl a Tahi-hídig és vissza, utána sötétedésig fociztunk a haverokkal az üdülőben. Fáradtságot vagy izomlázat nem éreztem, és a Bandi se panaszkodott ilyesmire. Ahogy ráfordultunk a szigetspiccre, emelni kezdtem a csapásszámot, nehogy levigyen minket a sodrás. A Testvér szépen jött utánam, olyan egyformán dolgoztunk a lapátokkal, mintha óramű irányította volna mozgásunkat. A kielboat karcsú barna teste repült a hullámokon. Ilona és a lánya lenyűgözve figyelték az egészet, tudtak ők evezni a maguk módján, de ilyen tempót testközelből még soha nem láttak senkitől.

-Ó, de király! -kiáltott fel az Edit csengő hangon, -nem, mama?
-Nem nagy dolog, -jött a lakonikus válasz a hajó orrából. -Kipurcannak hamarosan, még száz méter, és kipurcannak!

Kipurcanunk?! Vállam fölött hátra sandítottam a Hámori Bandira. Elértette, mit akarok, bólintott. Ballal húztunk most, hogy beforgassuk a hajót a part mellé. Ezen az oldalon nem volt nagy forgalom, közvetlen előttünk kettes túrakajak haladt, még előrébb fél-verseny kielben egy férfi és egy nő evezett. A kajakot néhány perc alatt utol értük, elröppentünk mellette, mint sólyom a siketfajd mellett, az evezős azonban szívóskodni kezdett. Nagydarab állat manus az egyesen, azt hitte elég az ereje. Hát nem volt elég! Úgy húztunk most, mint talán még soha, fénylett az oldalam, veríték csorgott a szemembe. Nyakukon voltunk, szorongattuk őket. Az egyik kiszögelésnél még megpróbálkozott egy aljas kis trükkel, kifele húzódott a hajóval, hogy kiszorítson minket a Duna közepe felé, de a 921-es merészen előre tört. Úgy tűnt, hogy összeütközünk, aztán mégse, hajónk könnyedén elsiklott a másik mellett, meglovagolva annak farhullámát.

A kövér ember csúnyán káromkodott, a fiatal nő csitítgatta: -Béla, ne, Béla...h a g g y a d !

A Béla azonban nem hagyta, mondta a magáét, egészen addig, amíg a Hámori Bandi meg nem ígérte neki, hogy megvárja a Totyi előtt a parton, s szétveri a fejét.

-Jövök, fiacskám -szólt hátra ekkor a válla felett, visszafogott hangon a pali. -Egész biztosra veheted, hogy jövök!

Mire azonban a csárdához értek elpárolgott a haragja. Ki se nézett a partra, mintha elfelejtette volna, hogy a világon vagyunk, pedig a Testvér szétvetett lábakkal állt a fövenyen, s gonoszul fixírozta. Kiáltani akart valamit, intett is a kövérnek, de Ilona melléje lépett, megfogta a kezét, s elráncigálta a víz széléről.

-Igyunk fenn egy sört -mondta az Ilona.
-Igyunk kettőt -mondta a Bandi.
-Nem bánom, -mondta az Ilona.

Az evezőket kivettük a villából, s magunkkal vittük, s a motyót is, a pokrócokat, meg a többi cuccot.

-Igyunk még egyet -mondta a Bandi, amikor már az előző kettőn túl voltunk.
-Rendben van -egyezett bele az Ilona. -De akkor én fizetek mindent.
-Hogyisne -tiltakozott vehemensen a Testvér. -Csak nem képzeled, hogy hagyom. Király vagyok a kalória-pénzemből, amit az olimpiai felkészülésért kapok. El tudod te képzelni, mekkora pénz az? Dehogy tudod!
-Légy szíves!
-Nem, ne is erőszakoskodj!

A nő meghátrált. -Jól van akkor, ahogy akarod!

Ám, amikor fizetni kellett, hiába kereste pénztárcáját a Hámori Bandi, nem találta sehol. Elvesztette, vagy az üdülőben hagyta. Restelkedett miatta, az Ilona vigasztalta, mondván: bárkivel előfordul ilyesmi, s kifizette a cehet.

Fogtuk a motyót, s beljebb mentünk. Kerestünk egy kies helyet, ahol árnyék is volt, nap is volt. A Hámori Bandi ügyesen leterítette a fűbe a pokrócokat, Ilona segített neki. Lefeküdtünk. A Testvér közel húzódott a nőhöz, valamit susmorogtak. Egy perc sem telt bele, odanéztem, s olalla, már smároltak. Smároltam volna én is szívesen az Edittel, csak nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Mit mondjak egy tizenöt éves lánynak, az Ilona lányának, mivel fűzzem be?

A délelőtt szépen haladt előre. Beszélgettünk, süttettük a hasunkat. Megnéztem magamnak jól a nőt, ám semmi olyat nem tudtam felfedezni rajta, amit izgalmasnak találhatott egy korombeli srác. Negyvenéves volt, nem tudtam megállapítani, csinos-e, vagy sem. A lánya bejött nekem, csak a korkülönbség aggasztott. Fura egy helyzet volt, a Testvér a mamával kevert, én meg a lánnyal szerettem volna.

-Mi egy kicsikét arrébb megyünk most -mondta az Ilona nem sokra rá, hogy csókolózni kezdtek. -Elvisszük az egyik pokrócot. Ha melegetek van, menjetek le fürödni. Később találkozunk.

Felszedelőzködtek, s távoztak. Utánuk néztem. A Hámori Bandi átkarolta az Ilona vállát, a nő karja a Bandi derekán, így meneteltek előre, a sziget közepe felé.

-Hova mennek? -nézett rám az Edit tágra nyílt szemmel, amikor a párocska eltűnt a bokrok mögött.
-Sétálnak -mondtam bizonytalanul, mert azt csak nem mondhattam el az Ilona lányának, hogy a mamája dugni megy a Hámori Bandival.
-Ne hazudj!
-Mér lenne ez hazugság?
-Mer te is tudod, hogy nem sétálni mennek, hanem...
-Hanem?
-Hanem...tudod te nagyon jól, hogy hova mennek!

Felült nagy mérgesen, mintha én tehettem volna róla, mit csinál a mamája:

-Dugni mennek, -kiabálta a fülembe.
-Jól van, na, ne kapj be, -csitítgattam. -Inkább...
-Inkább?
-Semmi, csak arra gondoltam...
-Mire?
-Hát, arra. Tudod.
-Ne gondolj arra. Járok egy sráccal.

Ez új helyzet volt, de nem hagytam magam.

-És akkor mi van? Tőlem nem fogja megtudni.

Felnevetett, s most először láttam felvillanni a szemében, valami pajkos kis vagányságot, ami haverrá tette, azon nyomban.

-Fél éve vagyunk együtt, szerelmes vagyok bele -mondta aztán lesütve a szemét.
-Értem, -bólogattam.
-Dehogy érted. Én még soha nem voltam senkivel, s azt akarom, ő legyen az első.
-Hány éves a fickó?
-Annyi, mint én.
-S ő is szűz még?
-Azt hiszem.

Na erre már tényleg nevetnem kellett. Uramatyám, szegénykék. Azt se tudják ezek, mi fán terem a kefélés! Milyen lesz az első dugásuk? Vak vezet világtalant?

-Csak te ne félts minket, majd kitaláljuk, hogyan kell, -nevetett rám, amikor kifejtettem kételyeimet.
-Végezhetnél előtanulmányokat, -ajánlkoztam. -Itt vagyok például én. Szívesen megtanítalak mindenre, amit tudok.
-Köszi, majd szólok, ha aktuális lesz.
-Most nem aktuális?
-Most nem.

Hallgattunk, néztük a bárányfelhőket az égen. -Ez az én szerencsém, -gondoltam magamban. -Minden klappolna, csak egyvalami nem klappol.

Oldalára fordult, funcuri tekintettel méregetett.

-Ami az előtanulmányokat illeti, van egy ötletem.
-Ötleted?
-Igen. Lessük meg őket!
-Őket? Kiket?
-Hát, tudod. A mamát és a Bandit.

Azt hiszem nagyon buta képet vághattam, mert kuncogni kezdett.

-Miért, mi van abban?
-Azt kérdezed, mi van abban, hogy meglesed a tulajdon anyádat dugás közben?
-Honnan tudod, hogy dugnak?
-Tessék?! Hát nem azért akarsz odamenni, hogy meglesd, hogyan dugnak?

Elkomolyodott, hajához nyúlt, megigazította a fürtöt szépvonalú nyaka körül. Arca pirosra váltott. Habozott, folytassa-e. -Lehet, hogy mást csinálnak, -mondta aztán mégis. -Nem csak dugás van a világon. Látnom kell, amit csinálnak, akármi is az!

Az ötlet teljes képtelenségnek tűnt, ám hiába érveltem, hiába vitatkoztam, nem tudtam az Editet meggyőzni. Felállt, és kijelentette, akkor is megy, ha én maradok. Elindultunk. Sejtettem merre rejtőzködik a Bandi és az Ilona, azon a partszakaszon nem lehetett túl sok fele elkószálni. A tisztáson túl bozótos rész húzódott, a bozót szélén volt egy tenyérnyi hely, ott kellett lenniük, a magas fűben, ahova nem láthatott be kíváncsi szem. Oldalról közelítettük meg, óvatosan lopakodva. Ahogy közel értünk, hallottam a bokor mögül a hangokat: nyúl sír ilyen eszeveszetten, ha kóbor-kutya tépi. Megálltam.

-Nem megyek tovább -mondtam a lánynak. -Itt megvárlak. -Biztos vagy benne, hogy tényleg oda akarsz menni?
-Biztos...
-Akkor indulj.

Néhány perc telt el. Észre se vettem, a magasban keringő réti-héját figyeltem, már jött is vissza. Mellém ért, fel volt dúlva. -Fúj, ez undorító -súgta a fülembe. -menjünk innen gyorsan.

Nem szóltam semmit. Hallgatva értünk vissza a pokróchoz. Lehajolt a törülközőjéért.

-Fürdünk a Dunában?
-Fürödhetünk, -vontam meg a vállam. -Nem vettek észre?
-Nem.
-Nagyon égő volt?
-Tökre, -felelte. -De azért...azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg, hogy megnéztem. Tanulságos volt.
-Dugtak?
-Is.
-Mert mit még?
-Hát... mindent. A Bandi, illetve a mama...nem, ezt nem mondom el.
Könnyedén végigsimítottam a karján.
-Jól van, nem érdekes. Dzsavázzunk.

Késő délután indultunk vissza az üdülőbe, a nap vörös korongja lebukni készült a budai part jegenyefa-sora mögé. Olyan volt a képe, mint egy részeges vén korhelynek, huszonöt kisfröccs után. A folyó telis-tele volt vízi-járművekkel, hazafelé igyekezett mindenki. Kiszúrtunk magunknak egy dublót, jó iramban jött a Lupa felől. Gyorsítottunk és felzárkóztunk melléje. A srácok vették a lapot, nagy verseny kezdődött a két hajó között. A túra-kielboat soha nem lehet egyenrangú ellenfele egy reszdublónak, pláne ha négyen ülnek benne, mint a mi esetünkben, a Pénzverde stégjéig azonban álltuk a versenyt.

-Muszáj nektek mindig bizonyítani -kérdezte az Ilona nevetve, miután kikötöttünk. -Olyan nevetségesek vagytok ezzel. Olyan gyerekesek.
-Mi vagyunk a legjobbak, -pislogott rám, nővadító, égszínkék szemével a Testvér. -Nem, Testvér? -Gyere, vigyük fel a hajót, aztán menjünk kajálni, mert kilyukad a belem. Remélem Jókhora Pali meghív minket hortobágyi húsos palacsintára.

-Honnan tudod, Testvér, hogy hortobágyi húsos palacsinta lesz vacsorára, -néztem rá értetlenül, bokáig a vízben a hajó mellől. -Muzsikáló vágyálmok.
-Jaj, Testvér, hát nem érzed ezeket a felséges illatokat, amiket fentről hoz a fuvallat? Akármibe lefogadom, hogy ez húsos palacsinta, s egymagam húszat fogok belőle enni, vagy ha nem téged váglak le, Testvér, olyan éhes vagyok!

A Bandinak igaza lett, vacsorára tényleg húsos palacsintát kaptunk Jókhora Palitól. Kihozatott egy hatalmas tálat kettőnknek. A Testvér húszat evett, én tizenkilencet. De, ami még ennél is több volt azon a napon, az, az volt, hogy a Hámori Bandi felcsípte az Ilonát.

Vagy az Ilona csípte fel a Hámori Bandit? Végül is mindegy, az eredmény ugyanaz! Attól kezdve jó ideig együtt futottak.