Egyre türelmetlenebbül húzogatta a tollat a papíron. A sárkány csak nem akart sikerülni. Az illusztrációnak egy mosolygós, dalolós sárkányról kellett volna szólnia, az ő keze alól viszont csak sárkányos sárkányok kerültek ki. Mocsatos-barnák, huhh-zöldek, brr-kékek. A szájuk kegyetlen vigyorra torzult mosoly helyett. Már éppen le akarta tépni a tábláról a kartont, amikor megszólalt a telefon. Ismeretlen női hang kérdezte, hogy ő, ő-e. Az igen válasz után bemutatkozott.
- Judit vagyok. Rég elfeledett barátnőd. - duruzsolta a hang.
- Hallgatlak - mondta ő kimérten, és új kartont erősített a rajztáblára.
- Talán emlékszel még utolsó találkozásunkra - hangzott el a költői kérdés, és mintha gát szakadt volna át, megindult a beszédfolyam. Az ő agyában pedig, mintha vetítésen lett volna, lepergett a régi film.

Judit kicsi kora óta a barátnője volt. Örök időre szóló, szívbéli barátságnak indult a kapcsolatuk. Tartott tizennyolc évig. Szerették egymást, mindenen megosztoztak. Csak a fiúk voltak tabuk. Hallgatólagos megegyezés volt, hogy a körülöttük dürrögő hímek nem közprédák. Judit szegte meg a szabályt. Annak ellenére, hogy akkor már menyasszony volt, kinyújtotta karmait István felé. István osztálytárs volt. Magas, vékony, állandóan kócos haja a szemébe hullt. Egy zenekarban gitározott. Amikor elkezdtek járni, ő a boldogságtól szinte lebegett. Milliószor leírta, elsuttogta, - még el is táncolta, - a fiú nevét. Vakon, süketen szerelmes volt. Rosszindulatnak vette a figyelmeztetéseket, hogy István nem a neki való társ. Megsértődött, irigységről beszélt. Elfordult mindenkitől, csak Judittól nem. Azon a szilveszteri bulin is együtt voltak. Azaz, Judit és István voltak együtt. Ő a sarokban ült, és maga alá húzott lábakkal figyelte kettősüket. Judit, mintha folyondár lett volna, rátapadt a fiúra. Polipként ölelték karjai, és úgy ringatóztak a zene ütemére, mintha tenger mozgatta volna őket. Nem annyira szép, mint inkább fájdalmas látvány volt. Neki. Köszönés nélkül hagyta ott a társaságot. Másnap mindkettőnek küldött levelet. A szöveg azonos volt. "Tegnapi viselkedésetek miatt többé nem ismerlek benneteket". Istvánnal nehéz volt ezt betartani, hisz naponta találkoztak. Juditot könnyebb volt elkerülni. Könnyebb? Dehogy. Jobban fájt neki a barátnője hűtlensége, mint a fiúé. Istvánról kiderült, hogy amit ő rágalomnak hitt, mindaz igaz. Megismerte azt a lányt is, aki naponta kócolta István fürtjeit. Rájött, hogy amit ő szerelemnek remélt, az egyszerű szükséglet. István is érettségire készült, szüksége volt az ő segítségére. A kidolgozott tételekért cserébe csókokat kapott. Most már keserűek, maróak voltak azok a csókok. De legjobban Judit viselkedése fájt. Annyira, hogy betartotta a szavát: nem volt hajlandó vele szóba állni. A mai napig.
Hallgatta Judit bocsánatkérő szavait. Távol volt tőle már mindaz, amit felidézett. Tudta, hogy volt barátnője jót tett vele. Eltépte a méltatlan kedvestől.
- Már régóta nem haragszom rád. Nincs bennem tüske. Hálás vagyok azért, amit tettél. Ha csak mondod, nem hiszem el István hűtlenségét. Bebizonyítottad, hogy az. Igazi baráti tett volt. Köszönöm.


Letette a telefont, és a rajztáblára nézett. Észre sem vette, hogy a beszélgetés alatt a keze nem pihent. A kartonon tündöklő kékségű sárkány táncolt, hatalmasra tágult pupilláján visszaragyogott a világ.