Az utolsó séta
Ahogy sétálok hazafele a hátsó bekötőúton, át a parkon, a körém épült világot figyelem. Gyerekek sírnak a leejtett fagyiért, kutyák szarják le a frissen betonozott járdát, homoszexuálisok csókolóznak egy padon, kocsik rohannak egymásba, motorosok törik össze magukat, kerekes székesek küszködnek egy lépcső tetején a gondolattal, hogy hogyan tovább, csövesek fetrengenek magukról mit sem tudva a bokrokban, mentőautó száguld el egy haldokló rákos gyerekkel, párjukat vesztett férfiak sírnak ott ahol senki nem látja őket, nők teszik ugyanezt, mert magukat meghazudtolva vágtak neki egy nap után az ismeretlennek és drogosok lövik be magukat a híd alatt. Én csak sóhajtva szemlélem ezt a képet. Jézusom, hogy megöregedett a világ! Hol vannak a mosolygó emberek, hol nevetnek? Bárhová nézek csak kiöregedett érzelmek. Az eső is zuhog. Mennydörög, villámlik. Megszokottnál gyorsabban sötétedik, sűrű fekete felhők takarják el a régen látott fényűző eget. A fű kiszárad, a fák lehullatják levelüket, és kopaszan kókadnak le az ágak. A virágok elhalnak, szürkévé válnak. A madarak se csiripelnek már, elbújnak ettől a szörnyű világtól. A folyók kiszáradnak, és már csak a medreket látni. Férfiak káromkodnak, mert már nem áll fel, nők kiabálnak, mert már nem élvezik. Gyerekek próbálnak járni, de mindig elesnek. Öregek várják a nyugdíjt, de az már nem jön. Zenészek hangolják a gitárt, de húrok mindig elszakadnak. Festők festenének, de csak fekete szín maradt. Írók görnyednek a papír fölé, de nincs miről írni. Orvosok mentenének életeket, de azt már mindenki zálogba adta. Ügyvédek védenek bűnösöket, de ők már nem kérnek védelmet. Öngyilkosok lövik fejbe magukat, de a tár üres. Emberek ugranának le a panelokról, de elment a kedvük. Szerelmesek csókolnák meg egymást, de már unják. És az eső csak zuhog és zuhog. Sír a világ. Az esőcseppek, mint súlyos könnycseppek hullanak le a kiszikkadt porba. Szürke hamu, büdös tetemek, véres hús lepi el a világot. A levegő nehézzé válik, majd eltűnik. Az oxigén szén-dioxiddá alakul. A halottakat már nem temetik el, a testek amelyeket az élet elhagyott, nyitott szájjal merednek az égre. A szemük nincs lehunyva, üveges szemgolyók kémlelik a haldokló világot. A szél süvít, mintha sikítanának. A világ jajveszékelése. És tényleg. A világ megöregedett. Elhalt minden, és mindenki egy emberként ordít az égre. Majd mire hazaérnék, a világ elsötétül, az eső eláll, a szél se fúj már, a föld egy utolsót sóhajt. Minden a földre zuhan és elhal. Majd éles sípolás hallatszik, a föld szíve megszűnt dobogni. Isten csak lehajtott fejjel húzza rá a takarót és mélyet sóhajt: "Mit tettem? Én, én, én..."