Egerészett Csetényi Barna, rögtön rájöttem. Én voltam az egér, ő a macska. Kénye-kedve szerint játszott velem, kicsalogatott a lyukból, rám vicsorgott és visszakergetett. Mert ugyan mire lehet magyarázni, hogy először elmeséli szépen, hogyan határozta el magát Szemerédi János, aztán pedig beadagolja, hogy barátja a szándékáról a könyvtárbéli beszélgetésig nem tudott. Sok bizonytalanság volt már a kezdet kezdetén is, csak emlékeztetni szeretném az olvasót Eta néni meséjére, a fényképre, amit megmutatott és amelyikről nem lehetett tudni, kit ábrázol, Házmester Katit-e, vagy ama "szégyentelent", és a bizonytalanságok fokozódtak, mióta Csetényi Barnával összeismerkedtem. Soha nem bírtam elmenni rajta: többet tud-e annál, amit előad, vagy jóval kevesebbet, s azt a keveset színezi?
A legjobb taktikának azt tartottam, ha nem szólok közbe, nem kérdezek vissza. Mondja csak mindenki a magáét, és én aztán a végén összerakva a mendemondákat kisikerítek belőle egy kerek valamit az én szájam íze szerint. Elvégre regényt írok, -figyelmeztettem magam századjára, -s ha ez így van, márpedig kétségkívül így van, akkor teljesen mindegy, miket hord össze Eta néni és a többi lakó /majd később látni fogják, nem tartóztatták meg magukat, nem fogták vissza a fantáziájukat!/ és miket regél Csetényi Barna, az egyedüli fontos az, hogy én, az író mit hámozok ki belőle.

-Ha nem ültem volna szilárdan a fenekemen, ettől a közléstől biztos seggre estem volna, -vigyorgott Csetényi Barna. Mert hát nekem akkor az is új volt, hogy a János odáig jutott, hogy Kassai Karolinán gondolkodik. De ez még semmi nem volt ahhoz képest, hogy kiderült, templomba jár Vadmacska és Szemerédi János oda akar elmenni, /vagyis a templomba!/ -hogy meglesse!
Kíváncsi arra mi történt?
Meséljem tovább?


12.


Advent harmadik vasárnapja volt az a vasárnap, amikor Szemerédi János felkerekedett, hogy ő bizony elmegy Kassai Karolina kedvéért szentmisére a kicsi, budai kápolnába. Fagyos, szürke, semmilyen idő volt, nem lehetett tudni később kiderül-e, vagy elkezd esni a hó. A Nemzeti Színház előtt ült fel a hatos villamosra, negyed tizenkettőkor és leszállt a Moszkva téren fél tizenkettő után öt perccel. Átment a másik oldalra, éppen indulni készült a 22-es busz, amikor felkapaszkodott. Alig lehetett látni a Budakeszi úton a ködtől a fák csupasz, fekete ágait, és ahogy a nehézkes jármű nagyokat szusszanva haladt a kaptatón Szemerédi János nem kifelé nézett a mocskos ablakon, hanem befelé, önmagába, és ott egy képet látott, Vadmacska elmosódott arcképét. Érdekes dolog volt ez. Minden nap találkoztak az Egyetemen, hol a könyvtárban, hol a menzán, hol valamelyik tanszék előtt vizsgára várva, mégis, ha nem látta maga előtt Vadmacska arcát, nem tudta maga elé idézni azt teljes valóságában. Most is, ahogy a belső képet nézegette, hol egy piros szájat látott, s nevető fehér fogak karéját, hol egy felragyogó szürke szemet egy tündöklően kék szemet, s azt se tudta volna megmondani, hogy akkor most olyan-e az a szempár, mint a damaszkuszi kard acélpengéje, vagy inkább olyan, mint a búzavirág?
Amikor a villamos-remíz előtt leszállt a buszról és átment az úttesten a teniszpályák irányába, még tíz perce volt, hogy meggondolja: ifjúkommunista létére tényleg templomba akar-e menni?
Nem kellett hozzá tíz perc, vonzotta Vadmacska felragyogó, bátor szeme, s pár másodperc, néhány tétova lépés után futni kezdett felfelé a Zugligeti úton.
Elérte a Csermely utcát, hirtelen előtte volt a kicsi templom a Hunyad orom elmosódó háttere előtt, körbevéve magas fenyőktől, amelyeknek csúcsai belevesztek a tejfelbe. Bármennyire igyekezett, elkésett, a mise már elkezdődött.
Előre furakodott a tömegben az utolsó padsorig. Jobbra tőle, combvastagságú oszlopon lavórnyi márványmedence, alján kevéske víz, valaki, egy komorképű ember, aki még nála is később érkezett, odalépett, megmerítette az ujjait és a kereszt jelét vetette magára. Tekintete otthagyta a komor urat, körbefürkészett: Vadmacskát kereste Szemerédi János elrévedő szeme. A tömegben nem látta először merre ül a Kassai család, aztán, ahogy megszokta a félhomályt, felfedezte őket. A főhajó boltíve alatt két padsor volt elhelyezve, a padok teli zsúfolva emberekkel, de még oldalt a padok mellett és a két padsor közötti területen is a hívek álltak egymás nyakán. A baloldali padsor utolsó előtti padjában ült a Kassai család. A legszélén, Szemerédi Jánoshoz legközelebb Karolina, mellette egy szőke fejű kisfiú, a kisfiú mellett kontyos, barna asszony a párjával, az őszülő szakállú, fess tartású Kassai apukával, aztán egy nyúlánk, barna fiatalember /ez lesz ifjabb Kassai Lajos, -gondolta hősünk/ és a fiatalember oldalán, szinte hozzá simulva egy szép, szőke leány.
János annyira nézte Karolinát, hogy szinte belefájdult a feje. Vadmacska nem vette észre az egyetemistát, legalább is semmi jelét nem adta, hogy tudatosult volna benne Szemerédi János jelenléte. Az emberek letérdeltek, imádkoztak, énekeltek, -mindez csak, mint zavaró háttér volt jelen. Aztán a pap beszélni kezdett, és amiről beszélt, az egyszerre nagyon ismerős lett. Az advent azt jelenti várakozás, -mondta a pap elől, a szószéken. -Kire, mire várunk ezekben a napokban Testvéreim?
-Kire, mire várok ezekben a napokban? -motyogta magában Szemerédi János, visszamondva a pap szavait. Villámként vágott át rajta a felismerés: ő Vadmacskára vár, arra, hogy találkozzanak, hogy közelről láthassa, hogy össze tudja rakni, fel tudja ismerni a mozaikképekből, / búzakék szemeiből, piros ajkaiból, az ajkai karéjában ékeskedő gyöngyházfényű fogakból/ a kedves arcot, hogy hallja gerleként búgó, patakként csilingelő hangját, mert Vadmacska nevetése megtöltötte a szívét, megérintette, és rabul ejtette a lelkét.
/Én, mint a történet írója, persze tudom, mindez csak illúzió, káprázat, szélfútta délibáb, a szerelmes szív önámítása, mégis, akceptálnom kell, amit Szemerédi János érzett. Akceptálom, és ebből indulok ki, olyasmi ez számomra, mint a tudományos kutatónak a munkahipotézis. Alaptétel: 1955 decemberében egy héttel karácsony előtt Szemerédi János, a proli, az ifjúkommunista, szerelmes lesz Kassai Karolinába, idősebb Kassai Lajos lányába, akinek a kedvéért leveszi a könyvespolcról Rudloff Leo Dogmatikáját, belelapoz, megpróbálja megérteni a hit téziseit, s a kinek a kedvéért, ó jaj, elmegy advent harmadik vasárnapján a templomba./