- Csak megnyomom ezt a kis gombot, és összedől a házad, rá a drága kislányodra.
- Ne, kérem, ne tegye! - az anya könyörögve térdelt a férfi előtt.
- De igen - súgta élvezettel, és egyik ujját ráhelyezte a kapcsolóra.
- Dehát... miért csinálja ezt? Hisz nem is ismerjük magát!
A férfi egy pillanatra elszomorodott, mintha elbizonytalanodott volna, de aztán visszatért arcára őrült mosolya.
- Nem baj. Legalább minden zökkenőmentesen fog menni, és én sem fogok sajnálni semmit.
- Tessék!?
- Ugyan már, ez most nem lényeges! Csak egy gombnyomás, és... mm, máris érzem a gyilkolás édes borzalmát!
- De hisz... Ő csak egy kislány! Egyébként sem tudom, mire jó ez... A kislányom... Előtte az élet! Kérem...
- Nem, nem. Helytelen megfogalmazás. - A férfi mintha élvezte volna, hogy húzza az időt. A kis kapcsolót átdobta a másik kezébe, majd ismét az anyára fordult tekintete. - Mögött az élet, az ideje viszont lejárt. Előtte már csak a halál áll, és addig még pokoli kínok várnak rá. Elvégre senki sem élvezi, ha rádől egy ház. - A férfi mosolygott, és a házat figyelte, ahol most felkattant egy lámpa.
- Maga.... maga egy pszichopata! - fakadt ki zokogva az anya.
- Nana! Semmire sem megy a sértegetésemmel. Ne alacsonyítson le holmi pszichopatákhoz!
- Miért, egyáltalán ki maga? Vagy kérdezzem azt, hogy mi? Ilyen sötét lélekkel talán nem is ember, hanem maga az ördög!
- Oh, kedvesem... - a férfi önelégülten elvigyorodott, tekintetét ismét az anyára emelte. - Nem ördög. Én vagyok a halál.
- A halál? - Az anya szeme elkerekedett, ha nem lett volna ilyen borzalmas helyzetben, talán még el is neveti magát.
- Úgy van. - A férfi ásított egyet. - De most már igazán eljött a kislány ideje. Évente csak egyszer van időm sajátkezűleg intézkedni, úgyhogy ki is használnám az alkalmat. Tudja, mindjárt felkel a nap, ami egy kicsit bántja a szemem.
- A nap? - Az anya szemében egy pillanatra felcsillant a remény.
- Miért kell mindent visszakérdezni? Igen, a nap. De ne is próbálkozzon, minden más fényforrást azonnal kioltok. Nézze csak! - A férfi csettintett egyet, mire a házban gyulladt fény kihunyt.
Az anya most már elvesztett minden reményt. Semmi esélye sincs tehát a kislánynak a hosszú, boldog életre. Ez a férfi, aki a halálnak nevezi magát, túl nagy hatalommal bír, és nem kíméli a drága kis lelket sem.
- Nem lehetne - volt az utolsó próbálkoozása -, hogy legalább fájdalommentes legyen?
- Micsoda? - A férfi meglepettnek látszott. - Ja, hogy... - Vállat vont. - Ennyi engedményt igazán tehetek.
Csettintett egyet, majd néhány másodperc múlva mintha egy gyengébb robbanás rázta volna meg a házat, az ablakok szilánkokra törtek, lassan beszakadt a tető, és összedőltek a falak. A porfelhő is elült, és fokozatosan előtűntek a romok.
- És a gomb? - Az anya arcára kiült a döbbenet, már sírni sem akart, és nem akart kislánya halálára sem gondolni.
- A gomb csak ilyen formaiság, tudja, megfélemlítésnek. Nincs rá szükség. Mindegy, most már vége. - A férfi zsebre vágta kezeit, és elindult a sötét utcán.
- Most... most hová megy? - zokogta az anya, akiben lassan körvonalazódott kislánya fájdalmas emléke.
- Elviszem a kislányt.
A férfi mellett halványan derengeni kezdett a kislány lelke. Vidáman integetett anyukájának, aki ettől még keservesebben zokogott, de kicsit talán megkönnyebbült, hogy kislányának immár nem fáj semmi.
- Hová... hová viszi? Nem lesz ott egyedül?
- Ne aggódj! - vigyorgott a férfi. - Nem sokára te is jössz utána.
A férfi és a kislány lassan eltűntek a sötétben, csak az anya maradt ott, könnyeivel és a rettegéssel küzdve.

***

- Azért sem fogok meghalni! - üvöltötte, és leugrott a legfelső emeletről...