Keresem a dalt...
/Átirat/

Bánaton csüng szívem,
óvnám féltőn, szelíden,
fájdalma nem csitul,
vonszol konokul.
Szellő dűnékkel játszik
borzolja a homokot,
úgy cikázik,
dalt keres lelkem,
homoktenger körülöttem.

Magához ránt a sivatag,
szomjhalállal riogat,
egy hang
foszlányon lépked,
pánsíp utat hasít létnek,
csókja hévvel érint,
s teret nyit a fénynek.

Ó mily szép éneke!

Érzés lenne, vagy látomás?
Megleli a mosolyt a száj,
pajzánkodik szertelen,
bája megszövi a végtelent.

Ritmusba rándul a képzelet,
borzongás ölén lüktetek,
a hang átkarolja testem,
szív tornácán szenvedem,
forró pír üt a bőrön,
lelkem elterül egy sziklakövön,
simítja szél,
a homok megrajzolja vetületét,
s oly bársonnyá varázsolja,
belésajdul a Nap sugara...




/Első variáció/

Amikor könnyezik a szívem,
lelkem már a szárazságban pihen,
a szavak semmit nem mondanak,
nekidőlök a kietlen sivatagnak.
Hideg vízért ájultan sikítok,
szél borzolja a forró homokot.
Izzadságcsepp is elfogyott már,
kiszáradt lelkemen ül a forróság.
Szomjazom, szomjazom elepedek,
jajt kiáltok, majd beleremegek.

S ni csak!

Pánsíp hangja hasítja ketté a csendet,
heves indulattal megsimítja a testet.
A dallam végig fut a forró homokon,
verejtékcseppek gurulnak a homlokon,
s máris megleli a mosolyt a száj,
s azonnal kitárul a reményteljes világ.
A zene, a ritmus, oázis esélyét hozza,
a hangokat ringatja a sivatag lova.
A szívem zenéje, a lelkem merésze
kongán játszik a fájdalom zenésze.

A hangok borzongást idéznek,
áramütéssel boldogságot idéz meg,
az izmok négy ütemre húzódnak
az artériák a szívben vadul dobolnak.
Kipirult forróság fut-szalad a bőrön,
s az érzés kéjesen átsimul a gyönyörön.
A gitár húrját lágyan pengeti a szél,
a kottákat egy homokdűne hordja szét.
A dallam a fülemnek arany fuvola,
refrénként csendül bánatom harangja,

s extázist csiholva vall szerelmet
a kiszáradt, szomjazó szívemnek.