ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

13.


Vizsgaidőszakban az egyetemisták megtöltötték a könyvtár tágas termét. Szemerédi János Csetényi Barnával, Agárdi Margittal, Tanács Brigittával Ujszászi Miklóssal és más csoporttársakkal a könyvtárvezető pulpitusától jobbra ültek egy hosszú asztalnál, ez volt a törzshelyük. János szerette ezt a helyet, innen jól látta a többi asztalt, elsősorban azt, amelyiknél Vadmacska szokott tanyázni a túlsó oldalon, a közelebbi sarokban. Háttal ült a könyvespolcnak, és vigyázó szemekkel tekintgetett ama sarok felé. Ha Karolina ott volt, ő meg az ablaknak adott hátat, s így pont szemben voltak, s a fejek között megnyíló résekben láthatták egymást. A zugligeti úti mise után következő héten azonban a lány nem jött be a könyvtárba sem hétfőn, sem kedden, helyén egy dagadt fiú ült, ő is 9-es csoportbéli, azt az asztalt a 9-es csoportbéliek pécézték ki maguknak. Szemerédi János időnként felpillantott a tankönyvből, vagy a jegyzetből, amiből tanult, de Vadmacska keskeny, kisfiús arca helyett felpuffadt arcot, táskás szemeket látott. Dédelgette magában, hogy odamegy és megkérdezi valakitől: hol van Karolina? A szerelmes ember azonban szégyenlős, ügyefogyott. János barátunk is az volt, -a terv, terv maradt.
Eltelt a hétfő, jött a kedd, s kedd után a szerda.

Az ifjú ember töpreng az asztalnál, a bejárat közelében, fejében zűrzavar, szívében jeges szorítás. Ezerféleképpen magyarázza magának, miért nincs ott a lány. Beteg, elutazott, konzultációra jár, otthon tanul, fent van a tanszéken -ezek a gyakoribb verziók.
Csütörtökön feltűnik végre Molnár Zita, Vadmacska legjobb barátnője, eddig ő is hiánycikk volt a könyvtárban. János feláll az asztalnál, nem mérlegel, indul. Átvág keresztben a termen, csörtet. Rápisszegnek, észre sem veszi. Megy, megy és egyszerre csak ott áll Molnár Zita előtt. A lány felnéz, rámosolyog. Sápadt, vértelen mosolygás ez, udvarias mosoly, a szituációnak szól, nem a fiúnak.
-Karolina hol van? -buggyan ki Szemerédi Jánosból a kérdés.
Zita felvonja mindkét vállát. Most már nem mosolyog, csak nézi komoly tekintettel az előtte álló másodévest.
-Nem tudom, -mondja, kicsit csodálkozva.
Talán azon csodálkozik, hogy a tartózkodó, jól-nevelt, gátlásos Szemerédi János ilyesmire vetemedik. A kérdéssel elárulta magát, kitárulkozott. Molnár Zitának Kassai Karolina a legjobb barátnője, tudnak egymás szívügyeiről, Zita Szemerédi Jánosról is tud, annyit tud kettőjükről, hogy "nézik egymást", többet erről a kapcsolatról Vadmacska neki sem árult el.
Szemerédi János nem adja fel.
-Te vagy a legjobb barátnője, nem?
-Ez igaz.
-És akkor?
-Mit akkor?
-Akkor hát neked tudnod kéne!

Molnár Zita megmérgesedett.

-Nem tudom és kész! Felfogtad, vagy írjam le?
Látva János elkámpicsorodott képét, hozzátette: azt hiszem otthon van, ha éppen nagyon akarod tudni.
-Írok neki pár sort.
-Tessék?
-Írok pár sort és megkérlek,...találkozol vele ma?
-Találkozom.
-És holnap bejössz még az egyetemre?
-Délelőtt bejövök.
-Akkor megkérlek, add oda neki, és ha válaszol, hozd el nekem holnap a levelet.
Mielőtt Monár Zita bármit mondhatott volna, Szemerédi János megfordult és szinte futva, visszatért a saját asztalához. Jegyzetfüzetéből kitépett egy lapot és írni kezdett:

"Szervusz! Nem látlak napok óta. Nem jössz be a könyvtárba, ahogy szoktál. Nagyon hiányzol. Szeretnék beszélni Veled. Olyan sok mondanivalóm van. Már vasárnap is oda akartam menni Hozzátok a templom előtt, amikor a mise véget ért és Ti ott ácsorogtatok és beszélgettetek, de nem mertem odamenni, nem akartam megzavarni a családot. Meg aztán arra gondoltam, hogy biztos jeleznéd valahogy, ha szeretnéd, hogy odamenjek. Belátom, alkalmatlan szituáció volt. Vadidegen létemre csak nem mehetek közétek, nem? ....Nagyon szép volt a mise. Megpróbáltam elképzelni Istent, és képzeld, sikerült, persze ez az Isten az Öregisten volt hosszú ősz szakállal, akiről gyermekkoromban mesélt a nagymamám. Szeretném, ha barátok lennénk, erről akarok beszélni, ha egyszer majd ráérsz. Ha barátok vagyunk, akkor már odamehetek hozzátok bárhol. Te majd egyszer, egy alkalmas időpontban bemutatsz, azt mondod: ismerjétek meg az egyik évfolyamtársamat Szemerédi Jánost, mi jó barátok vagyunk. Holnap péntek van, és holnap van a fenyőfa ünnepe. Gondolom, lesz vasárnap mise, karácsonyi mise. Ti karácsonynak mondjátok a fenyőfa-ünnepet, nem? Lesz, ugye? Megtennéd, hogy megírod, melyik templomban, a zugligetiben, vagy a Rózsák terén?
A levelet, ha holnap sem jönnél be a könyvtárba, küldd el légyszi a Zitával. Én holnap délelőtt találkozom vele. Sztem megteszi, hogy elhozza. Nem haragszol, hogy írtam? Remélhetek választ?"

Összehajtogatta a papírlapot, a tetejére ráírta: Kassai Karolina részére. Átszaladt vele a 9-es csoportbéliek asztalához. Molnár Zita már állt, hóna alatt a jegyzetei, éppen indulóban volt.
-Itt a levél, -lihegte Szemerédi János.
Molnár Zita átvette a papírdarabot, rápillantott.
-Fura csodabogár vagy te, -mondta olyan hangsúllyal, amit akár elismerésnek is lehetett venni.
Köszönt a többieknek, intett Jánosnak, elindult.
-Holnap itt találkozunk, -szólt utána a fiú.
Vadmacska barátnője hátranézett. -Arra mérget vehetsz Szemerédi János!

Nyugtalanul aludt azon az éjszakán. A késő este elfogyasztott túl zsíros töltött-káposztától alighogy lefeküdt fájni kezdett a gyomra. Felkelt, keresett a spájzban szódabikarbónát. Egy kis papírzacskóban meglelte a baracklekváros üvegek mögött a polcon. Kivitte a zacskót a konyhába, belenyúlt egy evőkanállal, s borzongva a szájához emelte a kanalat. Majdnem hányni kezdett, amikor a rosszízű, lúgos hatású vegyszert lenyelte. Visszament a szobába, lefeküdt, magára húzta a takarót. Lába feje olyan volt, akár a jégcsap. Rázta a hideg. Összekuporodott, lábait a mellére húzta. Úgy feküdt a paplan alatt, mint gyermek az anyaméhben. Vadmacskára gondolt, megpróbálta felidézni magában a kedves arcot, de ezúttal sem sikerült. Nagy sokára aludt csak el, valamikor éjfél után. Akkor jött az álom, a "szép szabadító". A kisszobában hárman voltak: Molnár Zita, egy szőke lány az évfolyamból, akinek a nevét nem tudta és ő. Beszélgettek, aztán valamelyik lány kijelentette, hogy éhes. Kiment a konyhába, csinált tojásrántottát a lányoknak, jó sokat. Szörnyű rendetlenség uralkodott a konyhában és a kisszobában. A kisszobában kiváltképp, minden szanaszét hevert, könyvek, jegyzetek, ruhadarabok az ágyon, az asztalon és a földön. A lányok étkezni kezdtek. Egyszerre csak ott volt Vadmacska. János nem emlékezett rá, hogy került oda, ilyenek az álmok, de ott volt a kis szobában, szürke pulóver feszült karcsú alakján, éppen csak kiadta a két szelíd halmot, amelyre ránézni sem mert Szemerédi János. Aztán az egyik lánynak, a szőkének, felfordult a gyomra és öklendezni kezdett. Szóltak neki, menjen ki a mellékhelyiségbe, ne a szobában kezdjen hányni. Éppen kiment, amikor Vadmacska kérdezett valamit Szemerédi Jánostól. Szűk helyen, az asztal és az ágy között álltak, nagyon közel egymáshoz.
-Nem haragszol már? -ezt kérdezte Kassai Karolina.
-Nem, -mondta hősünk és két kezével átfogta a lány két vállát.
Most, álmában világosan látta Vadmacska édes arcát, két fénylő, smaragdként tündöklő szemét, szétnyíló piros ajkait, s az ajkak szirmai közt nevető gyöngyházfényű fogakat. Magához húzta Karolinát, megcsókolta az arcát, közel ahhoz a piros szájhoz, annyira közel, hogy leheletfinoman talán érintette is. Zavartan húzódtak el egymástól, a lány fehér bőrén rózsaszínben ütött át a belső tűz. Szégyenlősen, irulva-pirulva fordult ki Vadmacska Szemerédi János két erős barna kezéből, s ahogy kifordult, a fiú lecsúszó jobb keze, hűvös tenyere, /belsejében a kalandos hosszú vonalakkal/ odaért egy pillanatra az egyik szűzi halomhoz. A véletlen műve lett volna? Vagy valaki, aki mindent tud és mindent elrendez, fogta azt a kezet? Ki tudná megmondani! Nem feltételezem Szemerédi Jánosról, hogy ilyesmit el mert tervezni és végre mert hajtani, Csetényi Barna meséiből egy gátlásos, bár kifelé nagy önbizalmat mutató ifjú képe bontakozik ki szemeim előtt, ahogy ezeket a sorokat papírra vetem /bebillentyűzöm/. Testük tehát találkozott végre valahára, még akkor is, ha ez a találkozás csak álom volt, Szemerédi János álma. Nem több ez mindennél? Nem ez a szerelem?

Eleresztem fülem mellett Csetényi Barna gúnyos megjegyzéseit.
Gondolkodom.
Mi is hát a szerelem?
Több mint álom? Több, mint örökös vágyakozás?