Csak földszag jelezte a zápor nyomát. A nyitott franciaablakon beáradt a friss levegő, és magával hozta a megtépázott rózsák illatát is.
A férfi megfordult az ágyon, és a mellette heverő hálóingért nyúlt. A barackszínű nyersselyem anyag halk zizzenéssel bújt meg az ölelésben. Asszonyának parfümje még érezhető volt, és ez a buja illat felgyújtotta a férfi fantáziáját. Szinte érezte a lágy selyem alatt az asszony testét. Úgy simogatta az anyagot, mintha nem egy élettelen kelme volna, hanem szerelemre éhes asszonyi test. Érezte, hogy tenyerébe gömbölyödik egy váll, hozzá simul egy karcsú csípő. Hallotta, hogy az előbbi, egyenletes lélegzés felgyorsul, zihálássá erősödik, és egy mély sóhajjal elcsendesedik. A férfi igyekezett tudatából kizárni a külvilágot, az asszonyt akarta, akit már csak így kaphatott vissza. De most nem segített a jótékony képzelet. A kéjes sóhaj helyett már a szaggatott zihálást hallotta, ahogy nehezen, kínlódva szakad ki, ahogy birkózik a levegővel a megkínzott tüdő. Nem a kéjtől, hanem a kíntól eltorzult arcot látta.
Zokogva fúrta fejét a párnába. Az ágya mellett fekvő kutya halk nyüszítéssel jelezte, hogy átérzi a gazda fájdalmát. A férfi lenyúlt, nyugtató szavakat duruzsolt az egyetlennek, aki előtt nem szégyellte könnyeit, aki előtt nem kellett megjátszani a karakán macsót. Neki elmondhatta, hogy hiába múlnak a hónapok, az asszony képe nem halványodik, hanem elevenebb, mint valaha volt. Neki elmondhatta, hogy fájnak az emlékek. Azok, melyek másokról szólnak. Fájnak azok az ölelések, melyeket nem az asszonyával osztott meg.
A kutya nyugtatása őt is lecsillapította. Álomtalan, mély álomba zuhant. A barackszínű, nyersselyem kelmét úgy ölelte, mintha az még mindig asszonya testét takarná.