Mindig mélyen érint az, ha igazságtalansággal, megalázottsággal és közönnyel találom magam szemben. Ilyenkor ordítani tudnék, azért, hogy azok az embertársaim, akik amolyan napszámosai ennek a rendszernek, - és mint olyanok afféle "nem érdekel" stílusban igyekeznek a lehető legkevesebb emberi érzést mutatni, - felébredjenek végre hosszantartó álmukból és próbálják a legjobbat kihozni abból, ami van. Sietve hozzáteszem... többnyire nem sok sikerrel.
Így történt ez a múlt héten is, amikor szerencsétlenségemre sikerült összeszednem valami makacs betegséget, ami először csak gyötört, a szokásos tüneteivel: torokfájás, orrfolyás-és, dugulás. Nekem azonban, mint a társadalom szorgos tagjának eszembe sem jutott, hogy betegállományba menjek. Na nem azért, mert szükségtelennek ítéltem a pihenést... sokkal inkább, mert arra gondoltam, hogy a betegség talán annyira nem súlyos, mint az a következmény, amit az esetleges betegállományom után szenvedhetek el... nevezetesen, hogy a munkanélküliek széles táborát gyarapíthatom.
Ezért megmakacsoltam magam és emelt dózisban kezdtem adagolni a C-vitamint, a teát, és rendesen "betáraztam" papírzsepiből is. Kiegészítő intézkedésként elhatároztam, hogy a munkahelyemen igyekszem keveset beszélni, ami azért tanár létemre nem volt semmi mutatvány... én mégis megpróbáltam. Mint utóbb kiderült, a megelőző intézkedések mégsem váltották be, a hozzájuk főzött reményeket.
Péntek estére teljesen kidőltem. Az eddigi tünetekhez izomgyengeség és komoly, - 40 fokos - szűnni nem akaró láz is társult amit, képtelenség volt csillapítani. Egyik lázcsillapítót szedtem a másik után, mígnem szombat estére lázgörccsel tetőzött a dolog.
Ekkor érkezett el a pillanat, hogy átgondoljam, talán mégis érdemes lenne orvosi segítséget kérnem, hiszen ez már nem tartozik az apró megfázás kategóriába.
Éveknek tűnt, amíg elnyűtt lázas testemre felráncigáltam a ruhát, és szinte a saját árnyékomként vánszorogtam le az ügyeletig, ahol jól nevelt beteg módjára leültem a váróban, és láztól reszketve vártam, hogy rám kerüljön a sor.
A legkevésbé sem nyugati stílusú váróban, 16 széket számoltam, a falak enyhén szólva kopott festését itt-ott mindenféle falragaszok tarkították.
Várakozás közben igyekeztem az időt a körülöttem lévő információ begyűjtésére fordítani, amolyan terápiás jelleggel, gondolva arra, hogy amíg mással foglalkozom, és nem tudatosítom magamban folyamatosan lerobbant állapotom pillanatnyi állását, talán kevésbé érzem majd magam kellemetlenül. Egyszóval elkezdtem a kiragasztott papírokat olvasgatni.
Volt ott minden: az egyik plakát figyelmeztetett, hogy a dohányzás tüdőrákot okozhat, valaki sürgősen egy babakocsit szeretett volna pénzre váltani, és természetesen itt is ki volt függesztve, a mára az orvosi rendelők elmaradhatatlan tartozékaként ismert vizitdíjra vonatkozó rendelet.
Alatta egy másik papíron hatalmas betűkkel adták a betegek tudtára, hogy ügyeleti időben a vizitdíj összege 1000 forint, amit azonban csak abban az esetben nem kell megfizetni, ha az ellátás valóban jogosnak és sürgősnek - halasztást nem tűrőnek - találtatott.
Gyorsan megnyugodtam, mert bár nem vagyok orvos, mégis úgy véltem, hogy az én esetem a jogos kategóriába tartozik.
Mire ezt a gondolatot lezártam magamban, éppen kinyílt az ajtó, s egy összetört ábrázatú, középkorú asszony jött ki, szemmel láthatóan a könnyeivel küszködve. Kicsit viseltes, de tiszta ruhája árulkodott szociális hovatartozásáról, sietve hagyta el az orvosi szobát, nyilvánvalóan a pokolba kívánta az egész helyet. Őszintén szólva, nem egészen tudtam mire vélni a viselkedését...
Erőt véve magamon beléptem az orvosi szobába.
Bent összesen ketten voltak, egy fiatal asszisztens, aki egy vékony füzetbe írogatta a betegek adatait. A füzete fölött egy egész csomó aprópénz hevert mindenféle kiscímletű papírpénzzel együtt. Ezen egy kicsit csodálkoztam, de úgy gondoltam nem az én dolgom. Ahogyan ilyenkor szokás tőlem is elkérte a TAJ kártyámat, megkérdezte, hol lakom, mikor születtem.
Vele szemben ült az orvos, egy 30-as éveiben járó hölgy személyében. Éppen unott arccal adminisztrált, és amint az asszisztenssel a kérdések és válaszok végére értünk, ő fura betanult géphangon közölte: - A vizitdíj összege ügyeleti időben 1000 forint!
Az elhangzott mondat nem ért váratlanul, hiszen várakozás közben kiműveltem magam a dolgot illetően, s igyekeztem a lehető legalázatosabban felelni, mert láthatóan az orvos nem volt épp jó passzban.
- Igen tudom... - válaszoltam.
S eközben látszott, hogy a szája szögletében megjelenő gúnyos mosollyal nyugtázta: "Végre valaki, aki tudja a rendet."...
Ám ekkor még nem tudta, hogy válaszomnak folytatása is lesz.
-... fizetni kell, ha az ellátás nem tartozik a jogosan sürgős kategóriába.
Összeszűkült szemmel nézett rám, afféle hatásszünetet tartva várta, hogy jobb belátásra térjek. De nem tértem meg! Igyekeztem kihúzni magam, és nagyobb hitelt adva szavaimnak viszonozva a szúrós tekintetet.
Láthatóan nem tetszett neki, ezért mély levegőt véve kioktató hangnemben szólt hozzám. - A vizitdíj összege 1000 forint ügyeleti időben, ezt ki kell fizetni, mivel ez az ellátás nem tartozik a megjelölt kivételek kategóriájába!!!
Mi tagadás azt hittem, rosszul hallok. Erőt véve magamon bátorkodtam megkérdeni, hogy ezt a kijelentését mégis mire alapozza, lévén, hogy én még mindig az ajtóban állok, ezért megvizsgálni sem volt alkalma.
Jelentőségteljesen rám nézett mintegy érzékeltetve, hogy épp a türelme utolsó morzsáit majszolja, szóval nagyon gyorsan döntsem el, hogy kötekedni akarok, vagy az ellátást szeretném-e inkább.
Mivel gyakorlatilag választást nem hagyott, s úgy gondoltam, hogy jelen állapotomban képtelen vagyok a szócsatára, - pedig tudtam volna mit mondani -, így kénytelen kelletlen benyúltam a tárcámba és szerencsémre jóformán fillérre annyi pénz volt nálam.
Az összeget az asszisztens elvette, s egy tömbből előre megírt bizonylatot adott át. Kis vagyonkám az előbb említett pénzhalom tetején landolt, ezzel az előbbi, a "Miért is van az asztalon az a sok pénz" kérdésemre azonnal választ is kaptam. Közben átvillant az agyamon hogy, vajon honnan tudhatta, hogy az én betegségem nem tekinthető sürgősnek? S ami még furcsább, hogy azzal vajon honnan lehet tisztában, hogy az utánam következő állapota sem tartozik a térítésmentes kategóriába? Ugyanis miután átnyújtotta nekem a számlát, már írta is a következőt, amit feltehetően a soron következő betegnek szánt.
A művelet végére érve, a már ismert géphangon folytatta: - Mi a panasza???
Igyekeztem meggyőzőnek tűnő hangon válaszolni: - Nagyon fáj a torkom, és szörnyű lázam van lassan 1 egész napja. És lázgörcsöm is volt!
Mindenféle emberi érzéstől mentesen szólt ismét: - Lépjen közelebb,... nyissa ki a száját!
Közelebb léptem és kinyitottam a számat. Ő pedig elemlámpájával bevilágítva, szinte időt sem hagyott magának egy normális diagnózis megállapítására.
Én pedig csak bíztam abban, hogy ez nyilván a profizmusának az egyik jele, mármint, hogy ilyen, hipp-hopp képes felállítani egy diagnózis. S egy kicsit el is mosolyodtam talán, és konstatáltam, hogy ha így van, lehet, hogy nem is sok az a 1000 forint, amivel az imént "megvágott". Vártam a további vizsgálatokat... hiába.
Egy óriási könyvbe kezdett olvashatatlan szavakat írni, aztán a vizsgálatot igazoló papírból egy példányt átnyújtott s közben unottan magyarázott: - Csillapítsa a lázát, vegyen be C-vitamint, pihenjen...
Nem akartam először elhinni, hogy csak ennyi... Már nem emlékszem pontosan, de talán meg is kérdeztem, hogy: - Nem kaphatnék-e mégis valamilyen gyógyszert, mert nagyon vacakul érzem magam?!
A válasz kiábrándítóan hangzott: - NEM! Ez csak egy "KIS" vírusfertőzés. Torokfertőtlenítőt szedhet...
Már veszni látszott a dolog, de gondoltam még nem késő... hátha még tudok hatni rá...
Az empátiájára igyekeztem alapozni, gondoltam, hátha elsiklott a részleteken, vagy talán nem is nézek ki olyan szörnyen, ahogyan érzem magam?! Szóval folytattam: - Borzasztó erős izomfájdalmaim vannak, nem lehet, hogy influenza???
Amint kiejtettem az utolsó szavakat, már tudtam, hogy hiba volt! Halálosztó pillantással nézett rám, amivel világosan sugallta, hogy nagyon nem veszi jó néven, amit tettem, és egyáltalán... ,hogy jövök én ahhoz, hogy kioktatom őt??? Látszott rajta, hogy minden önuralmára szüksége van, hogy ne üvöltsön, így magára erőltetett nyugalommal közölte: - Ez nem influenza! Menjen haza pihenjen, és hétfőn menjen el a háziorvosához!
Azt hittem rosszul hallok, s mivel úgy éreztem innentől kezdve nincs is veszteni valóm, ezért vissza is kérdeztem: - A háziorvoshoz??? Ugyan miért, amikor azt előbb mondta, hogy erre nem lehet gyógyszert kapni? Talán, hogy további 300 forintnyi vizitdíjat fizessek???
Látszott, hogy ezzel elszakítottam a cérnát nála. Felemelkedve a székéből az idegességtől remegő gúnyos hangon közölte: - Nézze,... így is fel lehet fogni! Amit tudnia kell, arról tájékoztattam, most pedig.... legyen szíves, küldje be a következő beteget!
Majd, érzékeltetve, hogy számára a téma lezárult, tekintetével ismét az adminisztrációba meredt.

Azt hittem álmodom. Úgy fáztam, ahogy még soha, a torkom szörnyű fájdalmakkal hálálta meg az imént erőltetett beszélgetést.
Kinyitottam az ajtót és távoztam...
Kint a váróban további "áldozatok" gyűltek össze. Együtt érző mosolyt küldtem feléjük, és igyekeztem minél előbb magam mögött hagyni az egészet.

Kilépve az utcára eszembe ötlött az iménti jelenet, ahogy az asszony elhagyja a rendelőt, s akkor megértettem mit érezhetett. Szomorúan tekintettem a kezemben szorongatott papírfecnikre, amiket a pénzemért cserébe kaptam.
Az egyiken ez állt: "Diagnózis: influensa virosa"
A másikon hatalmas peckes betűkkel: "Emelet színtű ügyeleti vizitdíj!"
Megálltam! Iszonyúan megalázottnak és kiszolgáltatottnak éreztem magam, fájt mindenem, rázott a hideg és őszintén szólva sírni tudtam volna... Valamiért mégsem tettem. Helyzetem röhejesen valóságos voltát átgondolva mélyről feltörő nevetés kezdett el rázni.

Végülis büszke lehetek, hiszen a papírra írt szöveg tanúsága szerint emelt szintű ellátásban részesültem. S bár gyógyszert nem kaptam a bajomra, egy tanulsággal mégiscsak gazdagabb lettem: Ha legközelebb beteg leszek, most már tudom, hogy hova NE forduljak segítségért.