A FAL (Befejező rész)

Ekközben a házőrző Lompos lánca végén izgatottan rohangált ólja körül.
Feldúltságához méltó hangnemben morgott, vicsorgott... Hogyne! Hiszen, ha belegondolt, mindenekelőtt őt érinti
legfájdalmasabban gazdájának e szörnyű agyszüleménye. Az ő szája elől veszi el a csontot. Elcsaphatják, hát mehet ő is kóborolni, a szemétben turkálni, mint a hasonszőrűek.Fájdalmas nyüszítése felborzolta a macska szőrét, aki pillanatok alatt isten tudja hogy, fenn termett a fal tetején. Annak magasságából szemlélte egyik oldalon a szörnyű galibát, a másikon ráhunyorított a látóhatárhoz közeledő Napra.
Már unta az egészet. Arra gondolhatott, "sok hűhó semmiért", aztán leült, méltóságteljes mozdulattal maga köré csongolyította farkát, miközben lenéző pillantásokkal illette az udvarbelieket. Arra gondja volt, hogy szemét, fülét éberen hagyja. A fal tulsó oldalán, az utcán, jöttek-mentek
az emberek. Egyesek csak egy pillantásra méltatták a magas furcsaságot. Szemük sarkából rásandítottak csak úgy menet közben, és legyintettek közömbösséget színlelve. Mások megálltak, nyújtott nyakkal bámulták. Volt, aki a kalapját is fönnebb tolta, hogy jobban lásson, mint, aki nem hisz a szemének...
Aztán elnyomott egy rövid sóhajtást, kalapját ismét szemébe húzta, hogy ne lássák fintorát, és még sietősebb lépésekkel túrta a sarat felazon.
Közeledett az este. A Nap hátat fordított a falunak és egyre jobban igyekezett eltűnni a dombok mögött. Az utcákon szürke alakok mozogtak, teljes ismeretlenségbe palástolva.
A falu kutyája is elindult felfedezni a napvégi történéseket. Gyors léptekkel aprított a kerítések tövében. A macska, aki egyre jobban látott az esti homályban, rövid köszönésfélét nyavintott le a fal tetejéről, ám a kutya felelete nem lehetett valami kedélyes, mert őméltósága szempillantás alatt a földön termett és két ugrásból már a ház küszöbén, s onnan a pitvarban. A kutya több szóra nem is méltatta. Hírtelen sürgős dolga akadt, fát azonban nem látott a közelben. Megállt hát a fal tövében, hátsó lábát felemelte és megjelölte magának a helyet, hogy máskor is rátaláljon, ha még erre jár. Ekkorra már sötét lett. Az égen a Hold körül csillagok gyúltak és figyelték, amint a falon sötét árnyékok kúsztak föl és alá.
Egyszerre csak kihunytak az égi fények és vakító villámok, mint megannyi éles pengék
hasogatták az eget.A szélzúgást irgalmatlan mennydörgés nyomta el.
Torzonborz felhők vonultak fenyegetően a falu fölé, melyek egyre gyakrabban csaptak össze újabb villámok és pokoli dörgések kíséretében.
Nyögött a föld a szakadó eső súlya alatt. A fák meggörnyedtek a rájuk zúduló özönvíz erejétől. Úgy tűnt, hogy ég és pokol összeesküdött a földi világ ellen.
Egy idő múlva távolodni kezdett a vihar zaja. Az eső se sulykolt már olyan nagy erővel. Hatalmas terhüktől szabadulva, a felhők könnyedén suhantak tova a világosodó égen.
Mire az utolsó elkésett esőcseppek is leértek a földre, a domb tetejéhez közeledő Nap előre küldte sugarait, hogy jelezzék egy új nap kezdetét.
Első volt a kakas, aki még az ólban olyan hangerővel kukorékolt, hogy a tyúkok ijedtükben lepotyogtak a kakasülőről.
Nemsokára madarak trillája töltötte be a kertet, az udvart, a falut. Így adták hírül embernek, állatnak, az egész világnak, hogy az éjjel ledölt a fal. (VÉGE)