ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

VI.




Kuka, társai közé vegyülve, hideglelős lélekkel béka-boncoláshoz készülődött az Állattam Tanszék üvegszekrényei előtt. Fogalma sem volt arról, mert hát, hogy is lehetett volna róla fogalma, milyen események játszódtak le 522 évvel korábban, egy nyirkos, november-végi napon a Bistra patak melletti erdőségben. Pedig, érdekes lett volna számára, ha tudja: a várnai csatából menekülő francia lovag az ő ük-ük apja volt!
Kuka a folyosón várt a többiekkel, hogy a tanársegéd beeressze a laborba.
Kuka nem tudta, hogy a múlt cselekményei átnyúlhatnak a jövőbe.
Ez majd csak később derül ki, jóval később.





VII.




A Retyezát-hegység oldalába észak-nyugat felől, mintegy ék alakban hosszúkás, elkeskenyedő völgy hatolt be, a háromszög felső csúcsa egészen a nyers sziklákig ért fel. Óriás kitátott szájára hasonlított a hegygerinc sziklás taraja, a mögötte látható távoli csúcsokat szikrázóan fehér hótakaró borította az azúrkék ég alatt. Sötét, titokzatos erdő vette körbe a völgyet, ember nem látta vadonság, jó rejtőzködő hely annak, aki el akar bújni a világ elől. Kevesen ismerték a vadon titkát, de azok a kevesek, pengő arannyal fizettek érte. A völgy végébe rakott kicsi tanyában lakott a boszorka és tizenöt éves leány-unokája. Jóslatért, ráolvasásért, gyógyító fűért, kenőcsért nagyurak és csatlósaik felkeresték békeidőben, mit se törődve Kálmán király avult ítéletével, amelyben feketén, fehéren ki lett mondva, hogy: "boszorkányok márpedig nincsenek".

Boszorkányok pedig mindig voltak. A nagy király előtt is voltak, és lesznek utána is, ki tudja meddig még, talán évszázadokig, mert mindig akad közöttük egy, aki tovább adja az arra hivatott, rátermett utódnak a tudást.

A két férfi, akiket a Bistra patak völgyéből ismerünk, errefelé tartott a fogollyal. De hogy megváltozott a külsejük! Daróc helyett bő lebernyeget viseltek, görög kereskedőnek nézhette volna őket a hozzáértő szem, avagy töröknek éppen, a két viseletet alig lehetett megkülönböztetni. Mi dolguk volt arra?
A következő kis beszélgetésből rögtön kiderül!

-Oszt bizonyos Ön abban, Kegyelmes Úr, hogy ez itten, ama megveszekedett völgy lesz-é? -nyűgösködött a kisebbik. -Nem akaródzna még egyszer eltévedni. Szerencsecsillagunk immáron nyugot felől ragyog, arra kék hát mennünk, ha fejeinket nem akarjuk elveszíteni!

-Kicsiny ember kicsiny hit, -fitymálta a társa. -Csak tarcson ki kegyelmed.

-De hát..

-Mit, de hát!

-De hát, minek ezt odavinni? Hál már csak benne a lélek.

-Itt mégse hagyhassuk!

-Nem is, csak ha...

A barát elefánt testét meghazudtoló könnyedséggel perdült meg.

-Csak, ha?! De nagy pogány kigyelmed pap létire!

Keservesen erőlködtek felfelé a meredek, köves kaptatón. A lovakat kötőféken vezették. A francia fiú mozdulatlanul hevert az egyik gebe nyergéhez kötözve. Nem azért kötözték oda, hogy meg ne szökjön, inkább azért, hogy le ne essen a szerencsétlen. A lovag már csak hörgött, beszélni nem lehetett vele.

-No. Messze van-e még az a tanya?

-Nincsen. A tohonya szerzetes-kereskedő megállt, lihegett. Széles orcájáról dőlt a víz. Durrantott egyet a fenekével, homloka verítékét kabátujjába törölte.

-Nézz előre, testvér. Ládd-e, ott kanyarodik az ösvény, annál a sziklánál. A mögött, ha kibukkanunk a rétre, látni fogjuk a kalyibát.

-Arrul vagyunk híresek, -vigyorodott el a kis magyar. -Oszt monggya meg ke, de őszintén: mennyit kér érte?
-Ezér, ni? -A tohonya hátrafelé bökött hosszú ujjával. -Eztet monggya?
-No, majd felgyógyítcsák. S jó lesz a ház körül.
-Egy francia lovag? Ne gyerekeskedjen kigyelmed?
-Mér? Nem esik tán le a gyűrű az ujjárul!
-Messze van az gyógyulás, -köpött ki a barát. -Lehet, hogy a holnapot sem éri meg!
-Mégis cipekedünk vele három nap óta!
Turhát köpött a barát.
-Keresztyénhez mi más illik?

A kaftános kereskedőnek igaza lett. Ahogy a szikla mögött balra kanyarodva kiértek a havasi legelőre, megpillantották a távolban, szurdok szűkületében a gerendákból összerótt kicsi cotagét. Juhok legeltek körülötte szép számmal, s jó néhány kecske is velük tartott, ők sem átallották ropogtatni a friss zöld füvecskét.
Felbátorodva cseplesztettek keresztül a réten, vidáman lengették közben kalpagjukat: hó, hahó, öreganyám!
A kunyhó árnyékából nő-alak vált ki, rápisszegett a kutyákra. Fiatal lány szaladt elébük. Nyakába ugrott az elől haladó barátnak, akiről már tudjuk, nem is barát voltaképpen, s kétfelől megcsókolta orcáját: Isten hozta, Bátyámuram. De vártuk már kigyelmedet! Mit hozott nékem a severini vásárbul? Hozott é törökmézet, ahogy szokta? Tükröt fésűt, gyöngyöt, ahogy megígérte?

Bátyámuram meg se szó se beszéd, kapta ölbe a kicsi lányt, s becézte, mint a karon-ülőt. Hogy híjnye, de nagyot nőttél galambocskám, ajnye de megszépültél, gerlicém.
A kis magyar elámulva állt a mezőben mögöttük, kezében a vezeték-ló kötőfékjével, amelynek nyergében vitéz uram utazott himbálódzó fejjel.

No ez meg miféle családi jelenet?

Az örömkiáltásokra öreganyám is előkerült a kalyibából, törölte kezét a szoknyája szegélyébe.

-Az ördög hozta megint tán erre kegyelmedet!

-Rosszabb, mint az ördög, -válaszolta gondterhelten a barát, maradjunk most már ennél a titulusnál, -török a neve. De mennyünk, hát bé a házba nagyanyó, ott majd mindent kivallok.

A kisleány kíváncsian ugrabugrálta körbe a megfáradt utasokat. -Hát ez itten, la, kicsoda? -mutatott rá a lovag lecseplett testére.

-Neked hoztam, jó lesz férjnek, ha megnősz!

-Férjnek? -A lányból féktelen erővel robbant ki a jókedv. -Egy élőhalottat hoz nekem kegyelmed férjnek? Piciny ökleivel kacagva csépelte a nagy ember mellkasát.
-Majd öreganyád meggyógyícsa, -replikázott a barát. -Nemes lovag e, francia-földrül való. Rubin vagyon a kardja markolattyába, a' lesz a nászajándékod.

A kislány elpittyesztette a szája szélét.

-Nem kék ez nekem Bátyámuram, s a rubintyát is viheti, ahova akarja. Nekem, ha hoz, szépet hozzon, elevent, én csak szép emberhez megyek feleségül.

Ordával kínálták a vendéget, s frissen fejt tejjel teli csuprokat raktak elébük a durva asztalra. A két nő úgy sürgölődött körülöttük, mintha magát a királyt látnák vendégül. A francia oldalt hevert a saraglyában, a kemence közelében. Nehezen lélegzett. Bőre fehérségén átütött a láz tüze. Az öregasszony odahajolt hozzá, megnézte. Rázta a fejét.
-Nem húzza mán soká.
Forrásvízzel megitatta, kócot tett a feje alá.
Visszatért az asztalhoz, megállt a barát előtt.
-Hunnan hozta?
-A várnai csatatérről.
-Nem vót ott maga. Az igazat akarom hallani.
-Az igazat? A barát kortyolt a csuporból. -Ez az igazság. A saját lábán gyütt el, egészen idáig, a Bistra völgyéig, onnantul mi hozzuk, mert azúta nincs az eszénél.
-Elveszett a csata?
-Az el.
-Monggya tovább, ne kelljen minden szót kihúzkodni magábul.
-A csata elveszett, a király meghalt.
-Meg-e?
-Meg.
-És a vajda? János úr?
-Senki nem tud rúla.

Nehéz csend szakadt közéjük, a csendben csak a katona szaggatott zihálása hallatszott.
Az öregasszony nézte a katonát.

-Ezzel mi légyen?

-Gyógyícsa meg öreganyám, ha képes rá, -vonta meg a vállát a barát. -Még hasznukra lehet. Gazdag ember e, francia lovag. Nagyobb tán a birtoka odahaza, mint itten a királynak. Ha meg tanána hóni, temessék el tisztességgel.

-Úgy érti, pappal temettessem?!

A barát a fejét csóválta. -Nem gondulom, hogy ez jó ötlet lenne. A papnak is eljárhat a szája. Nem olyan időket élünk, hogy kockáztatni lehetne a reszkírt. Ha meghalna, temessék el itt valahol fenn, imádkozzanak érte, a követ, a kard markolatrul, meg tartsák meg, hozományul ennek a lánynak.

Az estve csendesen telt, körbeülték az asztalt, beszélgettek, mécsvilágnál. Az öregasszony időről időre megitatta az idegen katonát valami gyanús, zöldszínű főzettel, amiről azt állította, leviszi a lázat. A legény nem volt eszméleténél, folyvást hörgött. A kisleányt minden érdekelte, ami a világban történik, mesélni kellett neki mindenről: milyen öltözetben járnak a jányok, tűznek-é pántlikát a hajukba, a legények dolmányán jobbra kanyarodik-é az aranyozott inda, avagy balra, milyen az élet a nemesi udvarházakba', miről tanulnak az oskolákban, milyenek azok a híres-neves nagyúri tánc-mulatságok. Folyt a szó, pattogott a tűz a kemencében.
Sok mihasznaság után, elérkeztek az ország dolgához. Bátyámuram váltig hangoztatta, ki kell egyezni a törökkel, bármi áron, az szolgálja az ország ügyét.

-A várnai csatavesztés óta, s tételezzük fel, hogy a francia az igazat vallotta ez ügyben, nem is maradt más lehetőség, -szipákolta.
-Ezzel a ballépéssel elvesztettük a jó békekötés esélyét, ami a diadalmas hosszú hadjárat után felcsillant!
-S mi lett vón az! -szólt közbe fitymálva a magyar.
-A szultán tavasszal százezer aranyforintot, és huszonötezer fős segédcsapatokat ajánlott fel a békéért.
-Mikor tartotta be valaha is a szultán, azt, amit ígért?
A barát öklét vágta az asztalhoz.
-Most meg mi lettünk hitszegők!
Öreganyám egyikről a másikra nézett, nem értette mirül beszélnek ezek. Az ő vad hegyeibe nem igen jutottak el a hírek.

-Miféle hitszegést emleget kigyelmed? -morcant rá a papra.

-Mifélét? -A kicsi magyar összeráncolta a homlokát. Hogyan is magyarázza, hát, egy tudatlan öregasszonynak, amit a nagyok se értenek.
-A vajda tavasszal öt csatában verte meg a dicső bégeket. Az Anatóliábul visszafutó szultánnal is elbánt. A nagyúr akkor békéért esedezett. Visszaadja Brankovicsnak Szerbiát, és fizet Magyarországnak százezer forint arany hadisarcot.
-No és?
-No és, az urak haboztak. A pápa követei habár egyre vallatták űket, készek-e kiűzni a törököt a Balkánrul. A Szentatya, szent jogara alatt egyesíteni gondúta a keleti és a nyugoti kereszténységet, ha a török visszatakarodott Ázsiába.
-Hogy gyün ide a hitszegés?
-Várgyon, nagymama. A barát a fejét vakarta. A kislány, cicával az ölében elszunyókált a sutban.
-Várgyon csak, had mondom szépen sorjában. Egyszóval. Brankovics, meg odament a vajdához, s aztat beszélé néki, hogy ha belemegy abba, hogy nem hadakozik tovább a törökkel, nekiadja kinti birtokait, Debrecent, Nyíregyházát, meg miegyebet, s fizet néki százezer arany sarcot, pontosan annyit, amennyit a török fizetett vón a magyar királynak. Ennyit ért neki a saját országa.
-És?
-És a vajda belement az alkuba, és az udvar háta mögött tárgyalni kezdett.
-Nem mongya kigyelmed?
-Dehogynem mondom. Pont errűl beszélek.
-És akkó'
-És akkó meg, gyüttek a követek a szultántú, aláírni a békepapírokat.
-Aláírták?
-Aztat alá.. .A vajda mindenkit meggyőzködött, hogy jobb ma még egy ország, mint holnap eccse, s annak az arany forintocskáknak hasznát tuggya venni az udvar.
Persze közbe meg arra gondút, hogy ű is hasznát tuggya venni, ami néki gurul Brankovicstúl.

Az öregasszony felállt. -Gyüvök mingyár, csak megitatom a vitéz urat, el ne patkújjon valahogy.
Felemelte a katona fejét, óvatosan megitatta a csuporból. Visszaosont, leült.
-Mondhassa. Hallgatom.

A kis magyar a szakállában babrált. -Hol is tartottam? Társára nézett. -Ejnye, no. Olyan a fejem, mint a szita, kicsurog belűle a gondulat.

-Ulászló maga, nem írta alá a szerződést, -vette át a szót a barát, -ezt a vajdára hagyta, s Brankovicsra. De még meg sem száradt a ténta a papíruson, formai okokra hivatkozva, érvénytelennek nyilvánította a szerződést. A hadak összvetrombitálása megkezdődött, hiába tépte a haját a szerb fejedelem.

Az öregasszony hallgatott, nézte a vendéget.

-Ez vezetett hát ide.
-Ez, -mondta a kereskedő, akit a leányka "Bátyámuramnak" szólított.
-Ez, -bólogatott szaporán a kicsi magyar is.

-Lefekszem akkó', -mondta az öregasszony. -Ami megtörtént, az megtörtént. Azon nem lehet mán segíteni. Münk itten biztonságba vagyunk, ezekben az erdőkben száz éve nem járt idegen. Ha mégis idevetődik egy pogány-portya, a kutyák messzirül jelzik. A titkos utat megettünk, fel a szorosba, nem tanájják meg soha.

A barát tisztelete jeléül durrantott egy hangosat. Kistermetű társa kirúgta maga alól a széket, felállt.

-Unokája magának ez a leány Nénémasszony?

A nő élesen nézett vissza. -Nem.
-Nem-é?
-Mondom, hogy nem. György barát hozta volt ide tíz éve.
-Ki az Isten csudája az a György barát?
-Én vagyok, -sütötte le szemét Bátyámuram.
-Nofene. Nem ismertem kendet ezen a néven.
-Eeeee.... Szóval az úgy van...
-Haggya, nem érdekes. Oda akarok kilyukadni, meg van é keresztelve ez a leány itten, avagy úgy él-e, bűnben, mint a pogány.

Az öregasszony a barátra nézett, a barát a vállát vonogatta.

-Nem tudom, -mondta, habozva. A rabszolga piacrul váltottam meg, annak idején pár forintokér. Ottan nem keresztelnek. Asse tudom, ki borja.

-Úgy!
-De úgy ám!

A kicsi erre nem tudott semmi kádenciát mondani. Amit mondhatott volna, túl kemény lett volna vendégként. Nem vagdalkozhat, még a hit dolgába sem. De forogtak fejében azért a gondolatok.
-Hol alhatunk meg, Kegyelmes Néném, -kérdezte végül halk szóval, megtörve a közébük esett rosszízű hallgatást.
-Mennyenek kentek az istállóba, -intett az asszony. -György barát ismeri a járást, elkalauzolja magát.
Ottan nem fognak fázni iccaka.
Bétették csendesen az ajtót, fel ne ébresszék a leánykát és a cicát, s nekiindultak a fényes csillagok alatt megkeresni az istállót.