5.


Nem kellett sokat várnom, talán csak egy hónap telt el az aktatáskás esetet követően, hogy egy lucskos, havas-esős napon, amikor nem volt kedvünk kimenni a Múzeum körútra, két előadás között karon ragadott: "beszélgessünk egy kicsit Cseba"
Elindultunk a folyosón, mentünk a lépcsőház felé, már talán ötven lépést is megtettünk előre, de még mindig nem szólt semmit. -No, ez furcsa beszélgetés lesz, -kajánkodtam magamban, szólni azonban nem szóltam, arra aspiráltam, majd csak elkezdi, ha akar valamit. Egyszer aztán tényleg megszólalt, túlhaladtunk már ekkor a folyosó fordulóján. -Tudod Cseba, min gondolkozom?
-Nem, -feleltem volna éppen, ám bennem rekedt a szó, mert szemben velünk feltűnt a kószáló, ácsorgó csoportocskák között Kassai Karolina és Molnár Zita. Olyan váratlanul bukkantak fel, milyen hasonlatot mondjak magának Kaposi úr, amit nem tart laposnak egy vérbeli íróember, olyan váratlanul, mint ahogy a viharfront szelektől egyenesre csiszolt, sötét-fekete gerenda-felhőzete bukkan elő némely nyári nap délutánján Badacsony csonka-kúpja mögül, ha az ember az északi part nádasában pecázik és onnan nézi a makulátlanul kék eget.
Egy szempillantás alatt mellettünk voltak. Vadmacska átható pillantást vetett Jánosra, ha akartam, ha nem, észre kellett vennem, olyan feltűnően csinálta. Molnár Zita is észrevette, mit művel a barátnője, -onnan tudom, hogy észrevette, hogy rám kacsintott, ahogy elhaladtak. Ismertem ezt a kacsintást abból az időből, amikor még az ő szép barátnője és az én jó barátom az előadóteremben, vagy a könyvtárban "nézték egymást", -kacsintással jelezte akkoriban Zita: "figyelj csak, nézd csak mit csinálnak ezek!".
János megtorpant, mintha földbe gyökerezett volna a lába majd Vadmacska után fordult. A lány is megfordult, meresztették a szemüket egymásra három lépésről. Aztán, úgy képzelje, tovább mentek és mi is tovább mentünk, mintha mi se történt volna. Még csak nem is köszöntünk egymásnak, de hát minek köszöntünk volna, öt perce sem volt még, hogy együtt ültünk a Nagyelőadóban.

-Mi a véleményed a hazugságról, -kérdezte János, amikor a lányok elmentek.
-A hazugságról? -szóltam vissza meglepetten. János kérdése nem mindennapi kérdés volt, beszélgettünk mi könnyedén csevegve sok mindenről, főképp irodalmi, vagy ideológiai kérdésekről, meg természetesen a nőkről, de morális kérdésekről, mint például a hazugság, soha.
-Igen, a hazugságról!
-Nos, -mondtam óvatosan, mert nem tudtam hová akar kilyukadni, -a hazugság úgy általában véve csúnya dolog, de vannak úgynevezett kegyes, vagy szükséges hazugságok, amikor valaki azért hazudik, mert az igazság megmondása sértő lenne, vagy valaki valami jó cél érdekében hazudik, például, hogy megmentsen egy helyzetet, kimagyarázzon egy jó szándékú botlást. Miért kérded?
-Lehet szavak nélkül is hazudni?
Haboztam. Szavak nélkül? Hogy érti ezt a János?
-Bajosan, -mondtam végül, -ha mint nyelvész nézed a dolgot, és nem, mint moralista, akkor is rájössz, hogy nem lehet, ahhoz ugyanis, hogy az ember hazudjon, olyan szavakat, mondatokat kell mondania, amelyeknek az igazságtartalma, hogy úgy mondjam...
-Viselkedéssel szerinted nem lehet hazudni? -vágott közbe. -Máshogy kérdezem Cseba: igaznak ható szavakkal, igaz mondatokkal, olyanokkal, amelyek abszolút értelemben véve kiállnák a próbát, szerinted, nem lehet hazudni?
Látva értetlen képemet hozzátette: én az őszintétlen viselkedésre gondolok Cseba, amikor valaki mást fejez ki, például a tekintetével, a mosolyával, mint amit a cselekedeteivel megvalósít. Nem képmutatás ez? És a képmutatás nem a hazugság egy fajtája?
Nem szóltam, hagytam, hadd folytassa kedve szerint. Ekkor már sejtettem, hová akar kilyukadni.
-Vegyünk egy példát, -mondta. -Rómeó meglátja Júliát Verona piacterén, és első látásra beleszeret. Ez egy másik történet Cseba, nem az, amit te ismersz Shakespearetől. Nincsenek kétségei afelől, hogy érdeklődése viszonzásra talált, Júlia, pillantásával, mosolyával jelzi, neki se közömbös Rómeó. Rómeó, felbátorodva levelet ír Júliának és egy szolgálóra bízza, hogy titokban juttassa el hozzá. Megírja, hogy szeretné, őt viszontlátni, arra kéri Júliát, találkozzanak. Reménykedve várja a választ, ami azonban nem jön. Vasárnap elmegy a templomba, ott újra látják egymást. Megismétlődik, ami a piactéren történt, Júlia viszonozza Rómeó pillantását, rámosolyog, int. Újabb levelet ír, megint találkozót kér tőle, de most sem kap választ. Egyszer véletlenül mégis összetalálkoznak a városban. Egyedül van Júlia, a kísérők lemaradtak valahol. Beszélgetnek, telik az idő, úgy érzik, már régóta ismerik egymást. A lány kedves Rómeóhoz, tekintetéből bíztatás sugárzik. Rómeó azt gondolja: íme, megtört a jég. A találkozó azonban nem ismétlődik meg soha többé. Júlia elmegy, nem válaszol Rómeó leveleire, és attól kezdve megközelíthetetlen Rómeó számára.

Megállt János és rám nézett. Megkerültük ekkorra a folyosót, a Nagyelőadó előtt álltunk megint. Akkor csukták be az ajtót. Kováts professzor úr órája következett, szerettem volna bemenni rá, Szemerédi azonban nem tágított.
-Nos, mit szólsz a történethez? Őszinte volt Júlia Rómeóhoz? Vagy hazudott neki?

-Figyelj Szemi, -mondtam erre Szemerédi Jánosnak, én is mondok most egy Rómeó és Júlia történetet, ez is eltér az eredeti történettől. Rómeó, a gazdag indiai herceg Veronába érkezik. A piactéren meglátja Júliát és első látásra beleszeret. A lány szavak nélkül jelzi, mert hiszen beszélni nem beszélhetnek egymással, hogy nincs ellenére Rómeó érdeklődése. Rómeó levelet küld neki titokban, találkozót kér tőle. Júlia elmegy a gyóntatópapjához, Giacomo atyához, hogy tanácsot kérjen. A kárhozat útjára léptél lányom, mondja az atya. Parázna vágyad tárgya idegen itt, nem hisz a mi Istenünkben. Menj, imádkozz és dolgozz és felejtsd el őt.
Júlia hazamegy és a pap tanácsa szerint jár el. Naphosszat imádkozik, és dolgozik a város szegényeiért. A kísértés azonban visszajár. Ha Rómeót meglátja, nem tudja megállni, hogy ne nézzen rá, ne mosolyogjon rá. Verona kisváros, jártukban, keltükben összetalálkoznak. Giacomo atya azt mondja neki: gondolatokkal is lehet vétkezni, lányom. Imádkozz még többet és dolgozz még többet. Júlia így tesz. Egyszer mégis eljön az alkalom, és mégis tudnak beszélni egymással, ahogy Rómeó akarta. A lány a templomból jön éppen, s Rómeó véletlenül arra jár. Júlia arcán könnyű pír fut át, ahogy rátekint. Beszélgetnek, amíg el nem kell válniuk. Rómeó boldog, azt gondolja: megtört a jég. Az atya azt mondja Júliának, vétkeztél lányom, mert gondolattal is lehet vétkezni. De Isten szeret és megbocsát. Ha őszintén megbánod bűnödet és erősen megfogadod, hogy a bűnre vezető alkalmat elkerülöd eljuthatsz a mennyek országába. Ha nem teszed, a pokolba jutsz. A választás a tied. Menj tehát, imádkozz Istenhez, és ne vétkezz ez után.

Megtorpant János, hosszan, kutatva nézett a szemembe. -Hagyjuk a sötét középkort, -mondta. -Júliának a pap telebeszélte a fejét Istennel, pokollal, mennyek országával, melyek nem léteznek. Én elhiszem, hogy Júlia pokoli harcot vívott magával, Rómeót válassza-e és vele a kárhozatot, vagy a bűnbánatot és Isten országát. A babonák világában minden lehetséges volt, álszent papok butították a népet, hogy hatalmukat fenntartsák. De, most figyelj, van egy mai történetem. Ismerek egy srácot...jó barátom az illető. Egy vagy két éve is van már, beleszeretett egy lányba. Úgy kezdődött a történetük, ahogy az ilyen történetek kezdődni szoktak, a srác érdeklődését a lány ezer apró jellel viszonozta, ismered a nők titkos jelzéseit: egy pillantás, egy mosoly, a kezek véletlen találkozása, ecetera, szóval minden rendben ment, a fiú boldog volt, nem sürgette a lányt, hagyta, hogy minden menjen a maga útján. Egyszer aztán végre kettesben maradtak, beszélgettek egymással, csodálatos nap volt. A fiú azt hitte: ez a kezdet. De ez a nap a vége volt mindennek. A lány nem találkozott többé a sráccal. Attól a naptól kezdve feltűnően kerülte, a barátomnak esélye sem volt arra, hogy a közelébe kerüljön. Nos Cseba ehhez mit szósz?

-Többet kellene tudni a történés hátteréről, -mondtam Jánosnak. -valami oka biztosan volt annak a lánynak.
-Ez nyilvánvaló, -bólogatott, -nem is ez a kérdés, hanem az, hogy ha megvolt az a bizonyos háttér, ami miatt nem akarta látni többet a barátomat, miért játszotta el előbb mégis a hattyú halálát?
Igyekeztem viccel elütni a kérdést. -Miért, miért? Nem ismered a nőket, Szemi? Ujjuk köré csavarják a férfiakat, cicáznak velük. Azért csinálják, mert nők. Nagy komédiások a nők. A barátodnak kapcsolni kellett volna, rá kellett volna jönnie, hogy nem érdemes futni egy olyan villamos után, amelyik nem veszi fel.

A büfé elé értünk. Az ablaktól éppen akkor jött el egy fiatalasszony. Látásból ismertem, valamelyik tanszéken dolgozott aspiránsként. Kezében piros rózsát szorongatott, a rózsa átlátszó nejlonba volt csomagolva. Talán túl erősen szorította meg a rózsa szárát, mert közvetlen előttünk haladva halkan felkiáltott és elejtette. Ujjából pár csepp vér hullott a kövezetre. Szájába kapta az ujját és, ahogy mindannyian szoktuk, ha tövis megy a kezünkbe, szopogatni kezdte. Szemerédi kapcsolt előbb. Odaugrott, felvette a rózsát és odanyújtotta a nőnek. Az átvette, rámosolygott Szemerédire, elrebegett egy "köszönömöt" és tovább ment. János bámult rám, mint akit fejbe vágtak.

-Most már mindent értek, -motyogta. A rózsa! Igen, Cseba, a rózsa. A szerelem szimbóluma, tudod. A legszebb virág. A rózsa szúr, a rózsa döf. A rózsa kegyetlen, alattomos virág. A rózsa tövise és Krisztus töviskoszorúja egymás mellett, ha, ha. Hát nem érted? A rózsa Krisztusé. Azé a Krisztusé, akiben én nem hiszek!

Egy hónapot bírt ki János önkéntes száműzetésben. A folyosói találkozás után felült ismét a "kakasülőre", ahonnan át lehetett látni a túlsó oldalra Vadmacskához. Attól kezdve újra "nézte" Karolinát és a lány viszonozta ezeket a pillantásokat. Ott tartottak, ahol egy évvel korábban, vagyis sehol. Kitartása jutalmául azt kapta, hogy a lány néha "visszanézett". Ha nem lett volna annyira jó barátom, legyintettem volna az egészre, vagy derültem volna a malőrön. De Szemerédi több volt számomra, mint egyszerű jóbarát, tudja, részben miatta történt az, hogy a kis Fodort feljelentettem. Inkább a Fodor bukjon, mint a többiek: Molnár Zita, Kassai Karolina, Szemerédi János, -akiket szerettem. Rettenetes volt látni önsanyargató mazochizmusának visszatérő stációit, úgy kínozta magát uram, mint egy hindu fakír. A test sebei elviselhetőek, a léleké nem. Megértettem János aforizmáját. A töviskoszorú csak az epidermiszt sérti fel, ami könnyen beheged, a rózsa tövise viszont a szívet sebzi halálra. Megtettem volna mindent érte, egyelőre azonban nem volt lehetőségem rá, hogy közbeavatkozzak.
Jobb híján az időre bíztam a megoldást.