A kocsi befordult az udvarba. Kiszállva valami furcsa érzés kerített hatalmába. Bementünk a házba, majd apám egy kis idő múlva utánunk jött, és azt mondta: "Lányaim, van egy rossz hírem." Döbbenten néztünk rá, és kérdeztük, hogy mi az. Ennyit válaszolt:" A Foltos ott fekszik hátul..." Egy pillanatra, mintha a szívverésem is megállt volna. A Foltos... az én kiskutyám...?
Mindannyian kirohantunk. Ott feküdt a ház tövében egy fekete zsákban. Először nem sírtam, fel sem fogtam, mi történt. Aztán körülnéztem, és nem láttam őt sehol. Előtört belőlem minden fájdalom, és zokogtam. Csak zokogtam... percekig, órákig, napokig. Az idő mintha megállt volna. Csak guggoltam a teste mellett, és simogattam a zsákon keresztül. A Nap felmelegítette azt, és így olyan volt, mintha még a teste melegét éreztem volna. Ott feküdt abban a fekete, rideg és visszataszító szemeteszsákban, egy olyan helyen, ami annyira távol állt az ő életformájától. Hátborzongató volt belegondolni, hogy nincs többé. Izmos kis teste, fürge mozgása, két gyönyörű szeme, amely oly értelmesen tekintett rám, most megelevenedett bennem. Láttam, ahogy az udvaron szaladgál, és faágat tart szájában; fázósan az ajtóhoz dörgölődik, és félénk tekintettel kéri: "Engedj be!"
Ó, bárcsak beengedtem volna! Addigi életem legfájóbb napja volt. Mindenhol és mindenben őt kerestem, és sehol és semmiben nem találtam meg. Úgy éreztem, nélküle nem lesz olyan az életem, mint addig. Nem is lett.
Mint később kiderült, autó ütötte el szegényt. A kutyát. Az én kutyámat! Aki minden mérget, balesetet túlélt! Az én kiskutyám... így kellett végeznie.
Sosem bocsátom meg magamnak, hogy akkor nem jöttünk előbb haza, hiszen aznap történt. Csak egy - két óra! Ha azzal az egy - két órával előbb indulunk el, még ma is élne.
2006. július 27-e: gyönyörű nyári nap volt. A legszebb évszakban hagyott itt minket. A Jóisten idejének látta, hogy magához szólítsa őt. 8 éve volt nálunk; a fél életem vele telt el. Úgy találták anyáék. Mikor először megpillantottam félénk és riadt tekintetét, rögtön láttam mögötte a pajkos szelídséget. A legszebb kis keverék volt a világon!
A kert végében temették el apáék a szilvafa alatt. Az majd hűs árnyékot ad neki az olyan forró napokon, mint amilyen forró napon itt hagyott bennünket.
Ma pedig ültem a szobámban, és egyszer csak hatalmas koppanás rázta meg az ablakomat. Kinéztem, és láttam, hogy egy kis fecskemadár fekszik a teraszomon. Ő repült neki az ablaknak. Kisiettem, és kézbe vettem a csöppséget, hátha magához tér. A markomban mozgolódott még.
Lefutottam, hogy megmutassam a nővéremnek a szerencsétlent, de akkor már mozdulatlan volt. Vizet töltöttem egy pohárba, és belenyomtam egy kicsit a csőrét, de már nem érezte. Már rég halott volt. Halott, pedig a kis teste még úgy égett!
Sokáig bámultam őt megkövülten. Végül kisiettem vele az udvarra, hátrafutottam a szilvafa alá, és ráhelyeztem a Foltos sírjára. Olyan szép volt a zöldben, mintha csak aludt volna.
Azért tettem oda, mert tudtam jól, hogy a Foltos sohasem szeretett egyedül lenni. Szerette, ha vele játszottunk, vagy ha egyszerűen csak otthon voltunk. Tulajdonképpen ezért halt meg: mert nem volt vele senki.
2006. december 28-a: gyönyörű szép téli nap...