Ez az 50. nyár, amit nélküled töltök el. Már alig látok még szemüveggel is, de téged még ma is felismernélek. Úgy élsz bennem, mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól. Azóta is várok rád, hátha még eljössz, hátha még azt mondod szeretsz. Ilyen hosszú idő elteltével sem halványultak az érzéseim irántad. Számtalanszor elképzeltem, milyen is lett volna az életünk, ha közösen éljük le. Olyan nagy jövő állt előttünk és még ma sem tudom elhinni, hogy nem így lett. Leragadtam a múltban, abban a múltban, ami 51 évvel ezelőtt még a jövőt jelentette. De aztán nem úgy lett. Hirtelen megváltozott minden, egy szemvillanás alatt egyedül maradtam. Nem is tudom már miért, talán az én hibám volt, talán a kettőnké. Ma már ezen felesleges is tűnődni, sőt rajtad is felesleges de valahogy nem tudom kiverni a fejemből az emléked. Hiába is írom ki magamból a gondolatot, újabb és újabb éled fel, s mind- mind csak téged akar. Nagy fájdalommal tölt el, hogy talán az utolsó nyaram, az idei is ezzel a merengéssel telik el. Ezerszer lepergett előttem mi lehetett volna ha..., hiába tudom hogy semmit sem érek vele. Mikor elváltunk egymástól, amikor te elutaztál messzire, s többet egy szót sem írtál nekem. Elkeseredett voltam, bár nem jobban , mint most. Nem sokkal utána találkoztam egy elbűvölő nővel, akit feleségül vettem és családot alapítottunk. Mindvégig úgy éreztem, becsapom őt is és magamat is, mikor kimondtam szeretlek. Valahol talán megérezhette, hogy ez így van, hisz az ilyet a nők mindig megérzik. Próbáltalak elfelejteni, de minden hiába volt. Talán egy időre sikerült halványítani az emlékeket és kevesebbet gondolni rád. Arra hol lehetsz, vajon élsz- e még, vagy épp mit is csinálsz. De időnként őrjítően lüktetett fejemben a gondolat, hogy megkereslek, csak hogy lássam jól vagy. De nem tehettem meg, mert tudtam mekkora fájdalmat jelentene ez a feleségemnek és a gyermekeimnek. A gyerekek már nagyok, felnőttek, unokáim is vannak, akiket imádok. Előttük mindig is titkoltam mitől vagyok szomorú vagy levert, de magam elöl elbújni nem tudok. Tavaly meghalt a feleségem és most teljesen magamra maradtam. Bár nem szerettem szerelemmel, egy év kellett hozzá míg sikerült feldolgoznom elvesztését. Nagyon jól éreztem magam vele, igazi társra találtam benne. Tehát tulajdonképpen nincs okom panaszra, mert gyönyörű életem volt. Meg volt mindenem, mindenünk. Család, szeretet, biztonság, egészség és boldogság. Ezért sem értettem miért nem sikerül kiverni téged a fejemből. Egyszerűen felfoghatatlan, utáltam magam emiatt. Most már kár ezen bánkódni. Muszáj volt ezt leírnom mielőtt meghalok. Nem tudom mikor következik be, de néha már lefekvéskor félek,
Hogy többé nem ébredek fel. Ezt már te nem fogod látni és lehet, hogy senki sem, de akkor is magamnak elrejtem titkosan és jó mélyre ezt a papírt. Mert ez jelenti nekem az életet, a reményt. Ha csak hallanék felőled, jaj boldogan halnék meg. De le kell raknom a tollat úgy bele nyilalt a szívembe, úgy fáj, mennem kell...


Ezt a levelet a naplójában találták meg, halálának utolsó perceiben írta. A címzett nem ismert, korábbi feljegyzéseiben is gyakran írt hozzá levelet vagy verset, de nevet sosem említett konkrétan.