XIV.
Utolsó harc

Mire a lány elkészült már az udvaron összegyűltek a harcosok, a valkűrök és az istenek. Az ifjú harcos csatlakozott a nővéreihez, de előtte, még megölelte Tyr-t és sok szerencsét kívánt neki. Odin az összegyűltek elé állt, és ezt mondta:
- Harcosok, istenek! Nem tartok nektek beszédet, csak annyit mondok, hogy harcoljatok teljes erőtökből, hogy megnyerjük ezt a csatát, és elgyőzzük ellenségeinket!
Szavait mennydörgő ordítás követte. Ekkor kinyíltak a kapuk, és Azgard harcosi kitódultak Vigrid mezejére, ahol már gyülekeztek az ellenségeik. Antonia és a valkűrök figyelték a csatamezőt, és sok mindenkit felismertek. Ott voltak az óriások, akiket Loki, a szörnyek, akiket Fenrir farkas, s az Alvilági lények, akiket Hél vezetett.
Antoniának ekkor eszébe jutott, mint mond Völva jövendölése erről a katasztrófáról. A jóslatot felidézte, és halkan maga elé mormolta.

"Vonít most Garm veszettül
a Gnipa-barlangnál,
törik a bilincs,
s fut Fréki tüstént.
Látom messzibb jövőben
- ős tudások tudó ő -
hatalmasok hulltát,
hadistenek gyászát.

Keletről Hrím jön,
kezén harc pajzsa,
Jörmungand gyűrűzik
őrjöngő gyűlölettel.
Hullámot hány a kígyó,
sas rikolt, tép rontva,
éjsápadt tetemeket,
körömhajót.

Keletről hajó jön,
hozza majd Muszpel népét,
közelít velük a vízen
a kormányos Ioki.
A szörny fia mind,
Óriásfarkas nyomán.
Ott van velük Bileiszt
nagy testvérbátyja.

Ázok közt mi készül?
Álfok közt mi készül?
Óriás-ország zajong,
zúdul tanácsba,
törpék tépelődnek
kő kapuk előtt
- sziklafal ismerői.
- Mit tudtok még?

Délről Szurt jön,
ágak dúlásával,
kardján öldöklő
Istenek tündöklése.
Sziklák omlanak,
óriásnők tűnnek,
hősöktől Hél útján
a menny meghasad."
/Völva jóslata 49-52/

- Antonia, mit mondtál?- kérdezte az egyik valkűr.- Honnan tudsz te Völva jóslatáról?
- Onnan, hogy a halandók leírták. Nem tudom, valós személy volt ez a jósnő, vagy csak kitalált, de a jóslatai fenn maradtak.
- Hogyan? A halandók által?
- Igen. Ami itt történik, azt a halandók is tudják, és leírták az Eddának nevezett történet gyűjteménybe.
- Értem. Tehát a halandók előtt ez az esemény nyílt titok.
- Igen, az.
A valkűr még kérdezni akart valamit, de ekkor vakító villám hasított keresztül az égen, és megjelentek a tűzóriások vezérük, Surt kíséretében. A vezérük hirtelen ott hagyta a társait és Vigrid felé indult. Antonia tudta, hogy Freyr-t keresi, hisz vele kell megküzdenie a monda szerint. A valkűrök látták, ahogy egyenesen feléjük nyargalnak a légen át, készen arra, hogy megostromolják az istenek lakhelyét. Nem volt idő a tétovázásra, azonnal cselekedni kellett. Az egyik óriás lándzsájával felgyújtotta a Szivárvány hidat, ahol a lányok álltak. A valkűrök egyetlen mozdulattal nyeregbe ugrottak, kivonták kardjaikat, és az óriások útjába álltak. Az óriások második vezére meghőkölt, mikor egy csapat nővel találta szembe magát.
- El az utamból!- mordult fel haragosan, ám ellenfeleitől csak egy gúnyos félmosolyt kapott válaszul.
Az óriások erre megrohamozták őket, és vad viadal bonatkozottt ki köztük. Antonia is keményen harcolt, és pár óriást a másvilágra küldött. Ám az egyikkel nem igazán tudott elbánni, és több súlyos sebet is beszerzett, ám a Teiwaz segítségével kitartott. Az óriás épp halálos csapást akart méri a lányra, aki leesett a lováról, mely Azgard fölött lebegett, mely már lángolt, s a nővérei holtteste is szanaszét hevert Azgadron. Az ifjú harcos hatalmas veszélyben volt, mivel körülötte a tűz, előtte pedig az óriás. Körbenézett, de csak halottakat, és a lángoló palotákat látta. Nem volt kiút, és úgy tűnt ellenfelének sincs gyengepontja.
" Az ördögbe is! Meg fogok halni! Képtelen vagyok legyőzni ezt a behemótot!"- gondolta a lány dühösen. Az óriás vigyorogva nézte ellenfele gyötrődését, majd a lándzsáját a másik szívének szegezte.
- Itt a végállomás, kicsim!- mondta gúnyosan.
- Csak szeretnéd!- kiáltott fel a lány, majd aktiválta a Teiwaz erejét, és támadásba lendült.
A másiknak meglepődni sem volt ideje, mikor a lány átmetszette a torkát. Mikor földet ért, hallotta ellenfele halálhörgését, majd ahogy lefordul a lováról. Vége volt a küzdelemnek. Ám volt még egy óriás, aki élt, és mikor látta társa elestét habozás nélkül a legyőzőre támadt. Antoniának még felocsúdnia sem volt ideje, s csak a szeme sarkából látta, hogy villan egy penge, és a következő percben már éles fájdalom hasított a testébe. A fájdalom viszont ráébresztette a figyelmetlenségére, s ez haraggal töltötte el. Megpróbált az ellenség felé fordulni, ám a teste nem engedelmeskedett. A hátát borzalmas kín járta át, a világ forogni kezdett, s arccal előre bukott. Félszemmel látta, ahogy a fölötte magasodó test épp lesújtani készül rá egy hatalmas pallossal.
- Itt a megérdemelt büntetésed, gyilkos!- kiáltotta az óriás, s lesújtott rá.
Ám az ütése nem ért célt. Arca hirtelen eltorzult, s a lány mellé esett. Antonia megpróbálta felemelni a fejét, ám képtelen volt rá. Megmentője azonban megfordította és a karjába vette. Heimdall volt. A szájából folyt a vér, a ruhája szakadozott volt, s az arca, a teste véres és sebes.
- Te vagy az?- kérdezte csendesen a lány.
- Jól vagy, Antonia kisasszony?
- Fáj a hátam.- nyögte ki a lány, és megpróbált megmozdulni.
- Ne mozogj, megpróbálom elállítani a vérzést!
Azzal a hasára fordította a lány, s látta, hogy a penge majdnem kettévágta a testét.
- Ez elég csúnya. - jegyezte meg.
- Meg tudod gyógyítani? Vagy legalábbis el tudod állítani a vérzést?
- Ne aggódj, mindjárt megoldjuk a problémát.
Hamarosan a lány egy szél- és tűzvédett helyen feküdt nem messze attól a helytől, ahol legyőzött ellenfelei holtteste feküdt. Heimdall is letelepedett a lány mellé.
- Sikerült elbánnod Lokival?
- Még nem, de ha találkozunk, nem fogok gyáván elfutni.
- Mennyit láttál a csatából? Hogy állunk?
- Egyenlő a küzdelem. Mindkét oldalon hullanak a felek, mint ősszel a légy.
- Az baj! Legalábbis a mi részünkről.
- Az ellenség megmaradt tagjai is ezt gondolják.- mosolyodott el keserűen az isten.
- Valóban. Amúgy nagyon szépen köszönöm az elsősegélyt.
- Nincs mit. Láttalak harcolni, és akárki akármit mond, remek harcos vagy!
- Köszönöm.
Váratlanul azonban egy alak tűnt fel Azgard kapujában. A lány látta, ahogy Heimdall elsápad, majd felugrik, és farkasszemet néztek egymással, majd egymásnak ugrottak. Vad viadal bontakozott ki köztük, ám nem tartott sokáig. Mindketten hamar begyűjtötték a halálos sebeket, s először az idegen, majd Heimdall lelelte ki a lelkét. Antonia még sose látott ellenfeleket így harcolni, s dühítette, hogy nem tud segíteni.
" Az ördög vinné el ezt az átkozott óriást, a remek pengéjével, meg a hátba támadós, tisztességtelen harcmodorával!"- gondolta dühösen, mikor látta, hogy Heimdall elesik, s ő rájött, hogy mennyire tehetetlen.
" Ha akkor nem lepett volna meg, most nem kéne itt ülnöm, és segíthettem volna szegény Heimdallnak!"
Megpróbált megmozdulni, de ismét őrjítő fájdalom járta át a testét, a világ ismét forogni kezdett, s ő pedig elvesztette az eszméletét, és ájultan roskadt a földre.