ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

X.






Így és így sodródott Bubu egyre közelebb ahhoz a lelki közösséghez, aminek Főrend volt a mentora és tudós vezetője. Hátat fordított a fizikális világnak, becsukta a szemét, betapasztotta a fülét, figyelmét a dimenzionális lét megértésére irányította. A szellem titokzatos kérdései mindig vonzották, passzivitása most kielégülésre nyert a szférákon túli valóság kacskaringós ösvényein barangolva. Bubu persze Bubu volt, érzelmek ritkán tükröződtek nyájas, szakállas képén, és, ha véleményét kérdezték, a legtöbbször csak dünnyögött valami nem odavalót és pukkantott a fenekével.
A társaság, üléseit a Diákszálló alacsony-mennyezetű társalgójában tartotta, éjfél után, amikor a Híradónak vége lett, a készüléket kikapcsolták és a hallgatók elmentek aludni.
Tizenketten ülték körbe az egyszerű asztalt. Ott volt Szűz.urva, Tenyészállat, Nagy Szerszám, Kismuszkulusz, Kolczonay és mások, és ott volt TOTÓ, az egyetlen másodéves. Leoltották a villanyt és Főrend mormoló felszólítására magukba mélyedtek. Meg kellett találniuk az első szintet a tudat alatt és ez időbe tellett. Ketyegett a falióra, hulltak, peregtek lefelé a percek...
Végre valaki felegyenesedett görnyedt tartásából és megszólalt:
"A lekváros derelye hajnalszínű belső felületén fehér hangyák futkároznak."
Szabály volt, hogy az első felötlő gondolatot ki kellett mondani, bármi bugyutának hangozzék is.
Főrend bólogatott.
-Látom én is.
Polémia indult, kik lehetnek a hangyák, mit keresnek a derelye belsejében, s az egésznek milyen mondanivalója van a lelki közösség számára.
Szűz.urva úgy vélekedett, a hangyáknak nincs értelme, javasolta, lapozzanak tovább, de lehurrogták Szűz.urvát.
TOTÓ szólalt meg, hangja zajongó kétségei közül tört utat.
-A hangyák mi magunk vagyunk, a derelye pedig a dimenzió. Átjutottunk a falon...azt hiszem.

Főrend toppantott a lábával az asztal alatt. TOTÓ-nak voltaképpen nem lett volna szabad szólnia, TOTÓ nem volt még beavatva, ő csak megfigyelőként lehetett jelen. A magas méltóság azonban most kivételt tett. Várakozás teljesen nézett végig a csoporton, ki észrevételezi vajon TOTÓ magyarázatát?
A vita kibontakozott. Kolczonay szólt hozzá, majd Muszkulusz. Zengő Gyula az állát támasztotta, meditált. Az észlelés szintjéről lassacskán eljutottak a tudás szintjére. Ezen a szinten már képesek voltak a dolgok belső lényegét megragadni, belátni a színfalak mögé. Bubu úgy érezte a világegyetem végtelenje kitárulkozik előtte és lelkendezett, mert megértette az összefüggéseket: az égbolt, a csillagok akár csak a legparányibb részecskék egy akaratra mozdultak, egy akaratnak engedelmeskedtek. Bubu eljutott a Teremtő Lényhez, akiben nem hitt és a többiek is idáig jutottak, mire kukorékolt a kakas.
-Egy kérdés azonban még megválaszolatlan maradt, -horkantott fel álmosan Főrend, a kókadozó Kolczonay mellett, -mi az ember szerepe ebben a rendezett világban? Teremtő erő ős is, mint Isten, vagy csak a gombokat nyomogatja?
A tizenkettek nem válaszoltak, a beste szárnyas rekedt rivalgása visszahozta őket a dimenzióból a való életbe.
-Tegyük el ezt a kérdést a következő összejövetelre -mondta fáradt mosollyal az ajkán Főrend és nyögve felállt. -Azt hiszem, végigalszom a délelőttöt a hizlaldában.

Bubu is álmos volt, talán álmosabb is, mint Főrend, hiszen nagyobb darab ember volt, de erőt vett magán és Kukához sietett. Kuka akkor ébredezett, a nadrágját húzta éppen félálomban, a vaságy szélén görnyedve, a tehenészetbe készülődött, fejni.
Egyetlen szó nélkül hallgatta végig Bubu lelkendező szavait, nem mondott sem igent, sem nemet az unszolásra: no, akkor eljössz-e, -csak a vállát vonta meg, amit vehetett Bubu így is, úgy is.
A tehén tőgye előtt kucorogva az apró, háromlábú fejőszéken azonban eszébe jutott mindaz, amit Bubu az előző éjszakáról mesélt és elhatározta magában, igenis elfogadja a meghívást és elmegy a tizenkettek következő összejövetelére. Talán titokban abban bízott, hogy a tudat alatti dimenziókban sikerül végre megértenie azokat a kérdéseket, amelyekre olyan hosszú idő óta hasztalanul kereste a választ a sikertelen szellemidézéseken és Anyuka meddő álomfejtésein.
Rózsika bőgött és nem adott tejet, és amikor Kuka erőteljesebben kezdte rángatni a csecset, egy kecses ívű mozdulattal felrúgta a sajtárt és a fiút, a háromlábú ülőkével. Szép Piroska nevetett a Kuka melletti állásban, karcsú erős keze, kemény ujjai fel, alá siklottak az állat ruganyos rózsaszínű bőrén, surrogva csordult a sajtárba Piroska keze alól a tej. A déli pihenőben a Népbolt előtt üldögéltek egy farönkön, Bubu, Kuka, Szép Piroska, Kővári Lili és Anyuka. Sört ittak üvegből és az eget nézték, mert olyan furcsa volt az ég.

-Vihar lesz, -mondta Anyuka, s felmutatott a gyülekező felhőkre.
A sötét tornyok alatt magányos nagy madár keringett, héja lehetett. A körök egyre közeledtek, a kotlós észrevette az égi ragadozót és kétségbeesett kotyogással közelebb hívta a kiscsirkéket.
-Nem akarom, hogy elvigye a csibét a héja, -suttogta Anyuka.
A madár ebben a pillanatban szárnyait összehúzva zuhanni kezdett.
Anyuka az égre függesztette szemét, ajkai mozogtak.
A kis pont egyre növekedett, sötéten zuhanó felhő csapott le az udvarra.
Egy elkésett kiscsibe futott a kotlós felé. Koty, koty, koty, hívta tyúkanyó.
A héja kinyitotta a szárnyát, hogy lefékezze magát. Karmait előre meresztette.
Bubu tudta, ezek a karmok a következő pillanatban elkapják a kiscsirkét, s a magasba ragadják.
Anyuka mondott valamit, senki nem értette, mit.
A zuhanó nagy madár most megállt a levegőben, s karnyújtásnyira a földtől állóképpé merevedett. Egy pillanat volt az egész. A kiscsirke befutott a tyúk kiterjesztett szárnya alá, s egy ember vasvillával a kezében előre lendült az épület sarka mellől.
Szemhunyásnyi ideig tartott csak. Senki nem vette észre Bubun kívül, talán csak a Kuka. Bubu a barátjára nézett, döbbent képpel ült Kuka a rönkön, keze megállt félúton a szája felé a sörösüveggel.
Megmozdult a kép. Az ember a vasvillával kifutott az árnyékból a napra. A héja elrepült. A tyúk eltotyogott kicsinyeivel. Kuka felemelte az üveget, és ivott belőle.
Bubu egy rímet keresgélt, ami ráillett volna a helyzetre, de nem jutott az eszébe semmi.
Felállt Anyuka. Halál-sápadt volt az arca. Megtántorodott, mintha minden erejét elvesztette volna.
-Gyerekek! -kiáltotta mély hangon. Úgy megijedtem, de úgy!!

A héjás kaland felrázta Bubut, átalakította. Elkezdte komolyan venni a természetfeletti jelenségekkel foglalkozó tudományokat. Bebumlizott a vicinálissal a közeli kisvárosba, ivott a teljesen kihalt Fő téren az árkádok alatt egy nagy korsó sört, elnyalt egy nagy adag fagylaltot, majd bevette magát a könyvesboltba és megvásárolt három, az okkult tudományokkal foglalkozó könyvet. Elhatározta, addig nem megy el a szeánszba, amíg el nem olvassa mind a hármat. Ígéretéről később elfeledkezett és mégis elment a következő pénteken, anélkül, hogy egyet is elolvasott volna. Ezen a napon kellemes meglepetés érte, Kuka is ott volt a társaságban, szorongva, de méltóságteljes képpel ült Kolczonay elárvult székén. A java azonban csak most következett. Még az észlelés első szintjéig sem jutottak el, nyílt az ajtó és Anyuka lépett be a társalgóba. Többen pisszegtek, Főrend azonban előzékeny mozdulattal betessékelte a lányt és hellyel kínálta. Nagy, nagy csend lett, ahogy Anyuka leült. Mindenki tudta róla, hogy boszorkány, titokban suttogták a háta mögött. Csodás tettei legendává dagadtak, borzongva mesélték egymásnak boros éjszakákon. Bubu Kukához hajolt és a fülébe súgta: a transzcendentális létről ő többet tudna mesélni nekünk, mint Főrend, vagy a könyvek, nem gondolja Nagyságod?
Kuka komoly képpel bólintott, ő többet tudott már erről.
Eljutottak az első szintig, aztán a másodikig. Mélyebbre egyenlőre nem merészkedtek, a második szint is éppen eléggé hátborzongató volt. A második szinten lehetett beszélgetni a Hangokkal, a jelölt itt már elhagyta földi béklyóit, a szellemvilágban járt. Kuka küszködött, hogy elérje ezt a szintet, le-le merült egy-egy pillanatra, de valami ismeretlen erő mindig visszalökte. A fiú Anyukára nézett, Anyuka szeme fénylett a sötétben, melegség-hullámok áradtak ebből a szempárból, fenntartották. Bubu semmit nem értett az egészből, neki sikerült elmerülnie, olyannyira, hogy nemes feje a mellére esett és elaludt. Az álom szálldosó sötétjében szellemalakok vették körül és ő szabadon társalgott a világ dolgairól a dimenzionális lényekkel. Nem érzékelte, Kuka és Anyuka mikor hagyták ott a szeánszot. Utazott a csillagok között, és boldog volt.

Kővári Lili minden fegyverét bevetette ezekben a napokban, hogy Bubut elszédítse. Kemény fába vágta fejszéjét, ezzel az erővel egy ezer tonnás szikla-tömb elmozdításába is belekezdhetett volna. A falu főutcáján kivillantott csábmosoly a nyitányát jelentette a hadműveletnek. Ettől a naptól fogva Bubu sehol nem volt biztonságban Ámor nyilaival szemben, sem az irodában, a könyvelés számoszlopai között, sem pedig a sertéstelep óljaiban, és legkevésbé nem a tágas, vadvirágos mezőn, ahová gyomot gyűjteni mentek egy nap.
-Mi ez itten? -hajolt le a lány egy gyönyörű lila virágért. -Meg tudnád határozni nekem? Blúza szétnyílt elől, ahogy lehajolt, bepillantást engedve a mennyországba. Felegyenesedett, oda nyújtotta a virágot Bubunak, keze hozzáért Bubu kezéhez.
-Lássuk csak! A nagy tohonya kinyitotta a növényhatározót, lapozott benne. -Libatopp, -mondta bizonytalanul. -Nem. Várj egy kicsit.
Lilit nagyon érdekelték a gyomok, s hogy jobban lássa a képet, közelebb lépett Bubuhoz, egészen közel, melle szelíd halma a fiú karjához nyomódott.
-Muta', had látom!
Rátette a kezét Bubu kezére, ujját az ábrára illesztette. -Ez az! Itt van. Mi is a latin neve?
Véres Elek közeledett, a pásztortáska tokos szárát lengette feléjük.
Illett volna észrevenni, látszott rajta, kérdezni akar valamit, Lili azonban nem foglalkozott Elekkel, s egy jottányit sem tágított Bubu mellől.
-Megismeritek? -dugta az orruk alá erőszakosan a növényt Elek.
-Persze! -vágta rá kurtán a lány. Capsula bursa pastoris. Magyarul pásztortáska. Mi a fenét akarsz vele?
-Levagdosom róla a táskákat, -vihogott Elek, -s odaviszem a Telekdessyhez, felismeri-e?

Követték Eleket, kíváncsiak voltak, mi sül ki ebből. A növénytan tanszék agg professzora hallgatók gyűrűjében az árokparton állt. Az árok keresztül szelte a mezőséget, két oldala tarkállott a szép, színes virágoktól. A pipacs szemtelen vöröse, a gólyahír szelíd sárga bája, a kankalin gőgös kékje fénylett, hullámzott körben.
Utat vágtak előre, be a gyűrű belsejébe, ahol Telegdessy megtört alakja hajlongott. A tanár letépett egy gyomnövényt felemelte, körbe mutatta.
-Nos, hölgyeim és uraim, meg-e tudná mondani valaki önök közül, micsoda ez?
Összenéztek, rázták a fejüket. A kis virág szirmai fehérek voltak, bévül azonban, középen sárga pötty ékeskedett.
-És ez mi, professzor úr?!
Véres Elek odaállt Telegdessy elé, felmutatta a díszeitől megfosztott pásztortáska csupasz szárát. -Képtelenek voltunk meghatározni, professzor úr pedig nagyon hasonlít valamire. Ez véresen komoly...
A professzor megnézte a növényt Elek kezében. Arca lángba borult. Felcsattant:
-Kikérem magamnak ezt a pimaszságot, megértette?!
Hátat fordított és úgy otthagyta az első éveseket, mint Szent Pál az oláhokat.
Jó ideig nem szólt senki, aztán Elek vihogni kezdett. -Ez véresen komoly, becsszavamra mondom, ez véresen komoly.

Próbálkozott Lili verbálisan is.
Az istállóktól mendegéltek befelé estelenden laza csoportokban.
A lány Bubu mellé sündörgött. A nagy melák óvatosan kerülgette a kecsketövis szúrós bokrait.
-Szerbusz Bubu, -mondta Kővári Lili és lesütötte a szemét.
-Szerbusz, -válaszolta elfogódottan Bubu.
-Nagyon el vagy gondolkodva, -kezdte újra a lány.
-Igen, mert izé...szóval...izé..., -mondta Bubu. -Olyan konfúzus.
-Csak nem-e bánt valami? -kérdezte a Lili.
-Nem bánt-e valami, -javította ki Bubu.
-Nem bánt-e valami, -helyesbített a lány nevetve. -Bubu te egy született nyelvész vagy! Nos?
-Hát ..izé...mit is mondjak, -esdekelt Bubu.

Magányos gólya szállt le nem messze tőlük a zsombékra, egy ideig szemmel tartották, aztán a hosszú csőrű nagy madár eltűnt a nádasban.

-Csak nem valami szerelmi ügy? -A lány nem adta fel.
Bubu a fejét rázta. -Nem, á, dehogyis.
Lili kivárt néhány pillanatot, Bubu arcát fürkészte.
-Voltál már szerelmes?
A tohonya elvörösödött.
-Izé...hogy is mondjam...
-Voltál, vagy nem?
-Hát, tudod, az a helyzet, hogy egyáltalán...izé... szóval azt akarom mondani...nehéz az ilyesmit analizálni...és hát....hogy is mondjam, szóval érted.
-Értem, -mondta Lili és felnevetett kacéran. -És, mondd csak, ha egyszer egy lány azt mondaná neked, gyere, te mit válaszolnál?
-Mit? -Bubu megigazította orrán az okulárét. -Az attól függ.
-Mitől függ, Bubu?
-Attól...-a kövér fiú habozott -attól, hogy milyen messzire kellene menni!

Bubu persze nem volt ostoba, Bubu átlátott a szitán.
-Szeret, -mondta magában, amikor hazaértek és a gyönyörtől nyögve elhevert a vaságyon. -Szeret engem a Lili, íme, megvan rá az ékes bizonyíték.
Mélyen aludt ezen az éjszakán, álmát nem zavarták meg szellem-alakok a dimenzióból, nem hallotta a tanyasi ebek vad csaholását és a kakas kukorékolását hajnalban.
Este a presszóban üldögéltek a csoporttársakkal. A zene szünetében TOTÓ a sarokban álló régi zongorához settenkedett, és egy óvatlan pillanatban leült a forgószékre. Felnyitotta a fedelet, ujjai végigsiklottak a billentyűkön. Csönd lett a füstös kis helyiségben, tapintható csönd.
TOTÓ játszott és énekelt hozzá:

"Újmajori tájak Isten veletek. Répa, répa, cukorrépa. Nem kell nékem a napi kilenc forint, ha csókra vár a babám szája. Kovács Papi, a guta meg ne üssön, Kovács Papi, te aranyember"

A közönség tapsolt és éljenzett és visszakövetelték TOTÓ-t.
Lili közöttük ült a kétes tisztaságú kicsi asztalnál, Kuka átölelte jobb felől, és Bubu, átölelte bal felől. TOTÓ klimpírozott, minden úgy volt, ahogy régen.
-Lovag, -mondta Lili Kukának, -úgy becsíptem, de úgy!
És ekkor, a muzsika szállongó hangjai mellett, alkohol-gőzben dohányfüstben, Bubunak különös ötlete támadt.
-Menjünk autóstoppolni, -kiáltott fel az ő lelkendező csupa-szív módján. -Menjünk most. Te, Anyuka, a Lili és én!

"Újmajori tájak, Isten veletek" -szállt a nóta a zongora felől. "Répa, répa cukorrépa. Nem kell nékem a napi kilenc forint, ha csókra vár a babám szája"

Egész éjszaka egy kivénhedt csotrogány platóján zötykölődtek. A teherautó harmadrendű utakon döcögött végig, vasúti sorompóknál várakozott fulladozó hörgéssel. A hajnal első sugara épp, hogy áttört a sötét felhő megnyíló résén, amikor Anyuka megzörgette a vezetőfülke tetejét. A teherautó megállt a semmi közepén. Távolban nagy hegyek körvonalai látszottak.
-Gyere, -mondta Anyuka Kukának. -Valami eszembe jutott.
Leugrott a kocsiról, Kuka habozás nélkül követte.
-És, mi? -szipogott Bubu. -Velünk mi lesz?
-Majd később találkozunk! -kiáltotta fel a platóra Anyuka.

A gép megmozdult, és vastag füstöt eregetve eldöcögött.
-Lili fel se ébredt, -mormogta maga elé Kuka.
-Nem baj, -mondta Anyuka. -El van ő most Bubuval.
-Mit akartál mondani Anyuka? -kérdezte Kuka.
A lány Kuka felé fordult, vizslató tekintetet vetett feléje.
-Mielőtt elmondanám, szeretnék valamit megtudni.
-Mit?
-Azt, hogy emlékszel-e még arra az álmodra, amiben egy lányt láttál?
-Lányt láttam?
-Igen. A csatatér közepén térdepelt, úgy mondtad, előtte állt a pap.
Kuka felnevetett.
-Jaj, Anyuka! Az nem ott történt. Az később volt.
-Nem értem.
-Anyuka, a képek egymást váltották. A lányt a pappal nem a csatatéren láttam, az már egy másik jelenet.
Anyuka komoly képpel bólintott, s elindult előre, amerre a teherautó elment.
-Oké, így már minden világos.
-Miért kérded? -firtatta Kuka, s követte Anyukát az útpadkán.
.Mert, azt hiszem, tudom ki az a lány az álmodban!
Tudod ki az?!
-Azt hiszem.
Kuka megállt. Lehajolt egy kavicsért. Felvette, megnézte, aztán eldobta.
-Mondd, akkor.
-Elmondom, -suttogta Anyuka, s fáradt tekintete Kuka szemét kereste. -Elmondom, de nem most. Meg kell még bizonyosodjak. Folytatni kell az álmokat.
A fiú nyelt egyet.
-Rendben van. Nem akartam folytatni, de...na mindegy. De, figyelj ide, Anyuka. Nem akarom, hogy itt csináljuk, ezen a helyen. Olyan tré itt, meg minden. Majd, ha otthon leszünk újra, folytatjuk, jó lesz úgy?
-Jó. -Anyuka alig hallhatóan suttogta. -Jó lesz.

És gyalogoltak előre a nagy hegyek felé, arra, amerre a pirkadat vörös fénye lángolt.