- S ha egyszer majd sikerül újra egészen visszatérned úgy, hogy jól is érzed magad, akkor elmondhatjuk, hogy sikeres volt a project - mondta a kellemes bariton, majd kedves mosollyal barátian megölelte s belevetette magát a szédületes sebességbe. Még hátra intett egy apró - kedveskedőnek tűnő - szánalmat, s sietősen eltűnt a fasor árnyékában. A nő iszonyatosan szomorú szemekkel kísérte, tudta számára elérhetetlenek ezek a keréknyomok. Elsuhanó mosoly, nem létező pillanatok, illúziók képében támadó vágyak - pedig most karnyújtásnyira volt a közelség - mégis fényévek választották el tőle. Mindez hatalmas súllyal húzta le a mélybe. Néhány sóvárgó könnycsepp gurult le sebesen, melyet a szél azonnal fel is szárított.

Ahogy közeledett a mellvédhez, egyre erőteljesebben vert a szíve, mindig nagy izgalom a találkozás. Különös vonzalom ez. Szerelmi mámor a természettel, elfojtott vágyak vad hevülete - mely itt talál otthonra. A szorosabb kapcsolat e tájjal pár éve kezdődött. Nem tudja elmondani milyen, csak érzi, hogy intim közelségbe kerültek. Elképesztően jó a természet szeretőjének lenni!

A Nap teljes erőbedobással beindította a kazánokat. A forró perzselés sem tántorította el, gyors léptekkel kaptatott fel a kis utcán, s ahogy az apró nádfedeles házikók kacsingattak rá üdvözlésképpen, ismét bevillantak a szavak: - Ha valaha felém sodor egy lányt a szél, szeretném, ha ilyen lelke lenne, mint a Tiéd! - fájón villant be, hogy erre a mondatra milyen erőfeszítésébe került egy biztatónak tűnő, enyhén kesernyés mosolyt kierőltetnie. Pedig első perctől kezdve tudatában volt a lehetőség képtelenségében, mégis a megbolondult vágy szabad utat kapott sóvárgó lelkében, s kegyetlen erővel birtokolta bánattól elborult elméjét. Ijesztő, különös folyamaton ment keresztül úgy teste, mint lelke, s annyira legyengült ebbe, hogy képtelen volt a védekezésre. S nem volt semmi és senki, aki vissza tudta volna tartani.

Elbűvölten alig halható hangon szólalt meg, ahogy megpillantotta a vizet a fák árnyékából, elhúzta a behajló ágakat s úgy üdvözölte a messzeséget, majd lefutott az echóhoz, a fekvő sellőnek támaszkodva megpihent, de nem a fáradtságtól kímélte testét, hanem a sok-sok bánat terhét próbálta letenni.
- Drágaságom, szia! Itt vagyok újra - s egy fátyolfelhőn mintha visszajött volna a hang.
- Szép szerelmem, de vágytam már rád! - s újra hallani vélte a természet echó-játékát, mely a rezonancia törvényeit megszegő emberi óvatlanság miatt sokat veszített már erejéből - de ő hallotta.
Úgy örült, olyan boldog volt, ahogy a visszhang fogadta, hogy azon nyomban visszafutott a Kálváriára, újra betekinteni a tájat.
- Micsoda látvány! - a szeme csillogása beleolvadt a távolba, majd szélsebesen felkúszott az Apátság oldalán a tornyokba. Innen leste meg titkon a kék csodát teljes terjedelmében, oda-vissza szaladgált tekintete. A napfény izzó forrósága éppen nagy munkában volt, nyaldosta sugaraival az apró hullámokat, s bőkezűen beszórta aranyló csillámokkal a víz felszínét.
- Imádlak! - suttogta szerelmesen.
Azt érezte most is, hogy soha nem akar innen elmozdulni, csak nézni a tájat, s nem betelni vele, fürkészni minden zegzugot, a hegyeket lassan átsimítani, közben újra és újra a vízre ráfeküdni, s míg a szem ellát, addig kutatni a titkokat, mit a természet itt elrejtett. A félsziget meredek párkányán magasló kéttornyú templom a szívéhez nőtt, valami vonzza őt ide újra és újra.
A levegőben érződött az ezer éves kor szelleme, mikor I. András és királyasszonya Anasztázia lépdelt ezen a talajon s minden bizonnyal ők is gyönyörködtek a természet csodájában. Bohdan Korzs egy szép szoborcsoportot tett le az Apátság oldalához emlékükre, egy lépcsőzetes piedesztálra, mely nem csupán a szobor stabilitását szolgálta, hanem megnövelte az alakok monumentalitását is, s e térhatással megsokszorozta a vizuális élményt. S mivel semmiféle ábrázolás arcuk vonásairól nem szolgált a művésznek alapul, ezért az idők homályából kibontakozó emlékalakokat nem vonásaikban, hanem vonalaikban, mozdulataik kötődésében formázta meg, s ezzel döbbenetes hatást vált ki a szemlélődőben.

Hosszan nézte a két elmosódott arcot, nagyon szépnek látta őket, elképzelte a mimikákat, mosolyukat, szerelmes ölelésüket s olyan méltóság sugárzott felőlük, hogy megihletődve meghatottan állt.
- Micsoda művészet! Vonások nélküli arckifejezés kőbe zárva. Mekkora tehetség, mily' művészi érzék kell ehhez! Csodálattal méregette bölcs Jaroslav lányának filigrán alakját, ahogy lágyan összeolvadt teste Andrással.
"András és Anasztázia frigyében és 1047-ben történt megkoronázásuk tényében kezet fogott az ősi Rusz és a fiatal Magyarország"(írja dr. Uzsoki András, e kor neves kutatója és a szoborállítás történelmi tanácsadója).
Csodálta a múlt ködébe mosódott királyi párt. Ahogy itt a dombtetőn állnak egymás mellett időtlen időkig a balatoni illatos szélben, perzselő napsütésben, hamvas mészkőbe faragva, a "határokat nem ismerő összetartozás és a történelemteremtés mementójaként".
- Micsoda szerelem lehetett! - ahogy figyelte őket, a nap egyre erősödő ereje, s elhatalmasodó bánata enyhe kábultságba sodorta. Szervezete víz után sóvárgott. A szomjazó ég is lehajolt sápadtan a Tó fölé - enyhíteni vágyát - mohón felszippantott a néha felcsapódó vízcseppekből.
Ekkor megmozdult a hófehér mészkőbe faragott kijevi nagyhercegnő feje, s tekintetével biccentett egyet a nő felé.
- Gyere, lemegyünk az altemplomba hűsölni! - s már érezte is a lágy kéz gyöngéd szorítását. Szaporán futottak fel a lépcsőn, be az Apátságba, a templom döbbenetes valóságával tárt karokkal fogadta be őket. A forró sugarak erőszakosságának az Apátság falai sem tudtak ellenállni. A sugarak behatoltak egy vad vágy indítékaként a vastag falakon és felforrósították a bennlévő kincseket is. A hatalmas faragott főoltár a szószék a négy egyházatyával és az apát trónusa döbbenetes szépségükben ékeskedtek. A freskók a maguk méltóságában, Lotz Károly, Székely Bertalan, Novák Lajos keze nyomait idézték.
Furcsa érzés futott át a nő bőrén, olyan érdekes mágneses hatást érzett, vonzást-taszítást, még a kis pihe szálak is felálltak a karján, grrrr...a forróság ellenére kirázta a hideg a látványtól. Majd érezte apró patakocskák erednek testének minden kis zugában, fürgén gördültek lefelé az izzadságcseppek a libabőr redői között.
Hopp! Egy óvatlan pillanatban - meghatottságában - tompa koppanással leejtett egy könnycseppet, gyorsan körbenézett, de nem hallotta meg senki. Meghitt volt a légkör, misztikus rezonancia járta be a levegőt. A beszűrődő fénysugárban látni lehetett a porszemek ugrándozását. Anasztázia jelent meg újra a hátsó lépcsősornál, s türelmetlenül intett felé. A nő elindult, mélybarna selyembrokát ruhája végigsimította a múlt köveit. Érdekes ámbraillat terjengett. Gyors léptekkel követte Anasztáziát. Az altemplomban a régi idők tompa fénye köszöntette.
A lépcsőről megpillantotta a szarkofágot, a spirálisan rovátkolt fedőlapján az apostoli kereszt ékeskedett némán. A háromajtós csarnokkriptát a lőrésszerű kis ablakokból bekukucskáló tompa fény meghitten világította be. Állt némán, mozdulatlanul. A kor szelleme megölelte.
- Ez a hatalom jelképe volt, ilyen kereszt, csak királyi sírokon fordul elő - súgta halkan fülébe Anasztázia. A nő picit megrezzent a hangtól, ismét hideg áramlat futott testén végig. - Érdekes! - gondolta - milyen méltóság sugárzik e finom hangból. Megnyugtató volt.
Anasztázia megragadta a nő kezét és tovább haladtak. Emberi hangok zaja közeledett. Egy nagy terembe érkeztek. Asztalnál ült már mindenki, a sok szem rájuk tapadt, ahogy beléptek. Megszámolhatatlan sok gyertya és fáklya sugározta a fényt.
- Gyertek közelebb - intett feléjük András, miközben furcsán nézett hitvesére, miféle idegent hozott magával. A nő szíve hevesen dobogott. A félelem keveredett a meghatottsággal. András elé léptek, s Anasztázia mosolyogva így szólt:
- Kedvesem, vacsoravendéget hoztam, kinn a parton találtam rá, szomjazott és éhezett. Szíve, lelke vérzett.
András intett, s máris hozták a terítéket. - Vadászlakomát ülünk éppen, fogyassz belőle kedves idegen!
Ahogy körbe nézett kiterített állatok tetemei sorakoztak a fal mentén, tucat nyúl, fácán, fülemüle s a távolban néhány vaddisznó, s őz - feküdtek kiterülve, legyőzötten. A hősök, pedig vígan lakomáznak. S mind barátsággal tekintett a nőre, s reggelig tartó nagy lakomát csaptak. Igazán jól érezte magát, mosolygott, énekelt, s még táncra is felkérték.

A szobor előtt mélázott, tekintete messzire révedt, gondolatai befutották az emlékeket. Lépteket hallott, s hirtelen hátranézett. Egy távolodó turistacsoportot látott eltűnni a horizonton, a mediterrán növényzet zöldjében pompázott a lemenő nap sugara. Csodálatos volt.
Szemével alig tudta elengedni a tájat. Vonzalma egyre mélyebb lett, könny és öröm oda-vissza cikáztak. Ivott a kút vizéből, s a mellvéden az Apátság sarkában a legcsendesebb zugba befészkelte magát, kizárta a zajokat, nagyokat harapott az illatos levegőből, végig simította a fűszálakat, a katicabogarakat hagyta felfutni ujján - ilyenkor ellazult teljesen, s bevéste szívébe a pillanatot. Sosem volt elég az érzésből, maradni akart örökre. Boldogan fürkészte a tájat, majd felfutott szeme a felhők közé, s vissza le a vízre, s elbűvölve figyelte az apró vitorlákat, melyek a vízen kecsesen ringatóztak.

S örült, hogy egy csoda ismét megmentette a szomorú érzések hadától, I. András és Anasztázia szelleme, az együtt töltött vacsora, s az Apátság meghitt varázsa elrabolta a valóságtól, a csalódottság érzésétől, s boldogsággal ajándékozta meg.

(Milyen jó is lenne, ha a csoda mindig segítségünkre sietne, s elringatna...csak pár pillanatra...de kell hozzá egy gyönyörű Apátság, s a történelem szeretete)