Csodálatosan szép őszi reggelre virradtak Prodigeberg lakói. A Nap már magasan járt az égen, és reménykeltően mosolyogva nézett be minden szoba ablakán fénnyel és melegséggel elárasztva az éppen feltápászkodni készülő egyetemistákat, egy csepp kis reményt csepegtetve szívükbe, hogy a mai nap jobb lesz, mint a tegnapi. Itt él a mi hősünk is, egy aranyos, szőke ifjú, kinek nevét egyelőre nem árulom el.

Egy csodás este után még csodálatosabb és reménykeltőbb napra virradva megbizsergette szeme elaléló izmait az ablakon beszűrődő kéjes napsugár, és érezte, ez a a nap más lesz mint az eddigiek. Új korszak kezdődött életében, melynek végkimenetét még önmaga sem tudta, de legbelül, szíve mélyén érezte, hogy most eljött az ő ideje. Eljött a várva várt pillanat, ami már hosszú évek óta kecsegtette bomló elméjének szertefoszló darabkáit. Ez a nap más. Ez a remény napja. Ez a bizonyítás napja. Ez az a nap, melyen ő lesz a főszerepben, mert kiérdemelte, és végre megkapta azt, mire mindig is vágyott: a legnagyobb szerepet, melyre sokan csak vágyakoznak, de soha életükben nem érik el, nem kapják meg, mert a rendező másként dönt az utolsó pillanatban, és akkor már nincs menekvés. A szerep elúszott, maguk pedig sajnálkozva néznek az imént még oly közelinek tűnő pillanat egyre távolodó alakja felé, mely megállíthatatlanul távolodik, majd befordul a sarkon, és nem találkozunk vele talán soha többé.Neki most szerencséje volt: kiérdemelte a szerepet. Nem kell többet várnia, nem kell tovább gyötrődnie magában- felállhat végre a színpadra, és eljátszhatja szíve vágyát.

Lelkét melegség töltötte el, amint felült ágyában, és álmosan konstatálta, hogy már rég elmúlt a kelésre szánt időpont. Össze kell szednie minden erejét és fel kell ülnie az ágyban, különben elveszítheti a szerepet, melyre mindigis vágyott, Egy röpke pillanat, és máris megszűnik mindaz, amiért eddig dolgozott, egy apró rossz mozdulat, és a rendező meggondolja magát, és máris másra ruházza át e nemes feladatot. Fell kell kelnie- szugerálta magában a dolgot, de egyre nehezebb gondolatok sújtottak agyára elsöprő csapássorozatot. Lassan összeszedte minden erejét, és felült az ágyán. Szeme lassan körbetekintett a szobán, és akkor látta, hogy színésztársa még édesen alussza "téli" álmát a szomszéd ágyban. Lassan felállt, megkereste vörös törölközőjét, és elindult sz új kalandok felé. Lassan, megfontoltan lépkedve megközelítette a célzónát: a fürdőszobát, ahol már várta őt a friss, nagyvárosi "esőgép", melynek meleg cseppjei felüdülést nyújtottak elcsigázott teste számára. "Milyen érdekes az élet"-gondolta magában, és gondalatai apránként régi, de mindig és mindi előjövő, újabb és újabb sebeket ejtő kedvese felé irányultak. "Vajon mi lehet most vele?"- s a méltóságteljesen hömpölygő esőcseppek lassan legördültek tesén. "Milyen rég hallottam a hangját... Vagy mégsem? Lehet, hogy csak álom volt csupán? De lehet, hogy nem?" S agyában felidéződtek a reggel apró mozzanatai, amint telefonja csörgésére felkapja a fejét, és már vége is a hívásnak. Gyorsan visszahívja azt, aki ily korai állapotban hívta őt. A régi kedvese volt az, kinek emléke még mindig itt él elevenen és kitörölhetetlenül elméjében. Igen, ő volt az, aki megalázta, lelkét tönkretette, napokig tartó szenvedést okozott neki, de ő volt az, akit még mindig szeretett, és akinek egyetlen öleléséért odaadta volna akár az életét is. Ő volt az, kinek hangja napfényt hoz életébe, megszelídíti még a kegyetlennek tűnő napot is. Igen, ő volt az...