ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

II.




Mindez október 11-én történt, egy szakállas hétfői napon. Kedden nem szorgalmaztam, hogy kimenjek az egyetemre, solettet ettünk ellenben TOTÓval és Bubuval déltájban a Hági sörözőben, miután ezek ketten felvertek legszebb álmomból. Programnak aznapra tökéletesen megfelelt. Ebéd után iszogattunk egy keveset, többnyire sört és kevertük. Rummal kevertük. Az eső esett, megújuló rohamai mérges kopogással verték mögöttünk az ólomüveget.
Szerdára elmúlt a belső zsibbadtság, és a Testnevelési Tanszék előtti rövid folyosón megszólítottam Anyukát.
-Cső Anyuka. Dumálhatunk?
Megvonta a vállát, somolygott.
-Miért ne?
Nem akartam most hímezni, hámozni. Szerettem volna minél előbb túl lenni a dolgon.
-Anyuka, rájöttem a megoldásra!
-Komolyan? Nem viccelsz?
-Jaj, Anyuka, ne csináld ezt velem!
Elkomolyodott, fejét picit félre hajtotta.
-Bocsáss meg Kuk-i. Mondjad, mire jöttél rá?
Körülnéztem, a folyosó-szakasz üres volt, a géptan előadás alattunk az amfiteátrumban már javában zajlott. Megragadtam a lány karját és a sarok felé vonszoltam, belénk ne botoljon valaki, aki kijön a tanszékről. Ez a hely most éppen olyan jó volt, mint bármilyen más hely.
Anyuka várakozás-teljesen nézett rám.
-A lovag szerelmes volt a mátkájába...
-Tényleg?
-Igen, de el kellett mennie a háborúba, mert a király úr úgy parancsolta és...
-És rátalált a hegyek között az igazira.
-Az igazira?
Anyuka szavai más megvilágításba helyezték a kérdést, de csak átfutott a perspektíva, nem engedtem eltéríteni magam.
-Ja, ahogy mondod, és szerelmes lett őbeléje is. Aztán...később meghaltak, mert egyszer ugye mindenki meghal, de az utódok kromoszómáiban kitörölhetetlen nyomot hagyott ez a kettősség, illetve, hát, hogy is mondjam, ez a nem mindennapi kettős szerelem. Tudod, a dezoxiribonukleinsavak, meg az egyéb baromságok.
-És?
-És telt az idő, jöttek mentek a nemzedékek. A hajlam látensen létezett, bele volt vésve az örökítő anyagba, ugrásra készen várt, mikor bukhat ki.
-Stimmel. Aztán megszülettél te, és nálad kibukott.
-Pontosan! Így áll össze a kép!
Anyuka nevetni kezdett. Hozzám hajolt, lábujjhegyre állt és megcsókolt. Véletlenül ép a számat érte Anyuka könnyű csókja.
-Olyan ari vagy Kuk-i!
Mérges lettem, de nem akartam mutatni. Szükségem volt rá.
-Ne mondd azt, hogy ari vagyok. Azt mondd inkább, igazam van-e vagy sem?
Furcsa tekintettel méregetett. Zöld volt a szeme a félhomályban, világítóan zöld, mint a szentjános-bogarak háta éjfélkor a balatonszemesi mólón.
-Kuk-i, amit most elmondtál, azt én már régesrég óta tudom.
Megroggyantam. -Régesrég óta tudod? Hogy lehet az?
-Hogy lehet? -Nevetni kezdett újra. -Amikor a múlt télen odáig jutottunk az álmokban, hogy a lovag megpillantotta az erdei lányt a csatatéren, illetve, hát, nem ott, tudod hol, éreztem, hogy az a lány én vagyok. Illetve hát, nem én, hanem az ősanyám. S abban a pillanatban rájöttem, hogy szerelmes leszel az ősanyámba, pontosabban az ősapád lesz szerelmes énbelém. Na jó, ebbe most nem bonyolódok bele. A baj nem is ez, hanem...
-Hanem? -Kiszáradt hirtelenjében a szám Anyuka "hanem"-jétől. Nem szerettem Anyuka "hanem"-jeit.
-Hanem a baj az, -a lány a homlokát ráncolta, -hogy én is álmodtam valamit.
Azt hittem, menten megőrülök. Mi a csoda ez most? Új történet kezdődik? Nekem már a régiből is elegem van. Itt az ideje, hogy a csattanóhoz érve levonjuk a tanulságokat, megcsócsáljuk, s napirendre térjünk fölötte.
-Mit álmodtál Anyuka? -kérdeztem szorongva.
Nem válaszolt, magába mélyedt, mintha levegő lettem volna.
-Anyuka!
Felemelte a fejét, kicsit fintorgott.
-Hét évvel ezelőtt történt, -mondta kedvesen, s mély hangja búgott, mint az orgonahúr. -Kislány voltam még, tizenkét éves. Aznap jött meg az első menszeszem. Nyugtalanul, rosszul aludtam, nem is aludtam, csak félálomban hánykolódtam a matracon.
-Ne gyilkolj, bökd már ki, mi volt az, az álom. Összefüggésben van az én történetemmel?
Lehunyta szemét, sóhajtott. Kirázott a hideg Anyukától, Anyuka sejtelmes szavaitól.
-Beszélj már, kérlek, beszélj, az ég szerelmére!
-Igen, -lehelte Anyuka. -Összefüggésben van.
Csend szakadt közénk, fojtogatón kúszott fel a torkomig. Valaki elment lent az alsó folyosón, léptei kopogását visszaverték az ódon falak. Amitől féltem, bekövetkezett. Az álmoknak nincs vége, a múltbéli történet folytatódik. Pedig fél órája még olyan egyszerűnek, olyan simának tűnt minden.
-Nyögjed, Anyuka, nyögjed. -Majdnem elébe térdepeltem végső kétségbeesésemben.
-Nem lehet, nem tudom elmondani, -suttogta.
Megzakkant ekkor belül valami. Szívem kihagyott egy ütemet. Úgy se mondja el, ha nem akarja. -Akkor hát...ennyi?
-Nem, -rázta meg szép, kontyos fejét. Pillája könnyben ázott. -Neked kell tovább álmodnod a saját történetedet, Kuk-a. Remélem nem úgy végződik majd, mint az enyém.
-Miért? Meghaltunk a tiedben?
-Meg. És...
-És?!
-Nem. Semmi.

Vége lett odalenn az előadásnak, a hallgatók kiözönlöttek a folyosókra, abba kellett hagynunk a beszélgetést. Nyugtalan lélekkel siettem át a Növénytermesztési Tanszék gizgazokkal túlzsúfolt szekrényei között a homlokzati szárnyba, hogy igyak a büfében egy forró kávét. Egyedül akartam lenni. Gondolkodni akartam. Éreztem, a végzet tekergőző polipkarja nyirkos öleléssel nyalábolja át veszendő testemet, didergő lelkemet.