Arany a Vörös Rébék című balladáját 1877-ben írta. Egy falusi történetet mesél el, ami a reális valóságot keveri a babonás elemekkel, naiv látomásokkal.
Az olvasóban ezáltal megkérdőjeleződik egyes állítások igazsága, ami arra készteti, hogy saját véleményét megpróbálja összevetni a balladában foglaltakkal. Tehát megalkotja saját realitás képét, ami több ember számára is elfogadott lehet, de valamilyen szinten mindenki másképpen fogalmazná meg az ezzel kapcsolatos gondolatait, attól függetlenül, hogy a lényegi tartalom valójában közel azonos.
Vörös Rébék (Rebeka) hol, mint varjú, hol, mint vén boszorkány, kerítőasszony jelenik meg, aki házasságtörésre csábít egy szép menyecskét "a Sinkóék cifra lányát, a Terát".
A problémák ennél a jelenetnél kezdődnek, s érezhető, hogy ez következményekkel, legalábbis valamiféle negatív történéssel fog járni. Ehhez a következtetéshez nem kell sok magyarázatot szolgáltatni, mivel lényünkhöz alapvetően hozzátartozik az ösztönös reagálás baj esetén. A megoldandó problémákra egy félelmi válaszreakció aktiválódik, ami lehet érzelmeink nyílt kimutatása, ami által a túlzás csapdájába esve olyan információkat is kiszolgáltathatunk, melyek hátrányos helyzetünket súlyosbítják. Ennek szöges ellentéte az érzelmeink elfojtása vagy közömbösség, ahelyett, hogy ténylegesen tennénk valamit az ügy érdekében. A házasságtörés a novella idején még nagyobb bűnnek számított, mint napjainkban, s a műben szereplő falusiak képesek azonnal kiközösíteni a lányt, és nem is gondolkoznak el azon, hogy a hallottak nem feltétlenül igazak.
Még meglehet jegyezni azt is, hogy a varjú a nép képzeletében a halál madara. Abban a korban a babonákban való hit még elég erősen jelen volt az emberek életében, így elzárkóztak az elől, hogy bármilyen formában is részesei legyenek a kialakult helyzetnek. A halál, mint szükséges rossz mindig is jelen volt a Földön. "A halál törvény, nem büntetés" - mondta egykoron Seneca. Mégis...az ember, mint az evolúció csúcsa, ezt nem képes ebben a formában elfogadni, ami több mindennel magyarázható. Akaratlanul is, a halálhoz gyakorta kapcsolják a gyilkosságot, ezáltal a bűnt, a gonoszságot, amit bár próbálnak elkerülni, azért tudják, hogy ez lehetetlen. Ami megtörténhet, meg is fog történni, lehet nem abban a formában, ahogy elképzelték, nem is velük, sőt még sokszor tudtukon kívül, de megtörténik. Tisztában vannak ezzel, de sokszor olyan helyzetbe kerülnek, melyet észérvekkel nem tudnak megmagyarázni, így inkább hamis képeket festenek, babonákat eszkábálnak maguknak, mivel így egy olyan érzet alakul ki bennük, ami egyfajta belső elégedettséget kölcsönöz lelküknek. Inkább elhitetnek elméjükkel irreális dolgokat, mintsem az ismeretlentől kelljen félniük. Ez a kép a varjúval kapcsolatos hiedelem által jelenik meg.
Az asszony hűtlensége kettős gyilkosságba kergeti férjét, Pörge Danit, akit végül elér a törvény büntetése.
Pörge Dani teljesen összeomlik, és már nem képes lehiggadni, véget akar vetni az őt ért sérelmeknek. Ez egyfelől felesége hűtlensége, amiről megtudja, hogy az állítólagos boszorkánynak szerepe van benne. Mivel a fiú varjú alakjában lőtte le Rebekát, azt bizonyítja, hogy ő is a babonák hálójában élt, s nem vetődött fel benne az a gondolat, hogy az emberek mindenféle külső erő nélkül is lehetnek gonoszak, s annyira romlottak, hogy mások boldogságát tönkretegyék. Ezt azzal lehetne megcáfolni, hogy az a bizonyos gonosz erő igen is jelen van, épp csak nem mutatkozik olyan alakban, melyet az ember szemével érzékelni tudna, de ott van cselekedeteiben, rossz döntéseiben. Létezik, azonban mi magunk befolyásolni tudjuk, s képesek vagyunk ellene harcolni. Egy gyilkos nem védekezhet azzal, hogy a világban jelen levő gonosz hatására ölt. Ez egyáltalán nem lenne helytálló, minthogy nem is az.
Az emberi szellem mindig a helyes életmódra törekszik (legalábbis normális esetben), még akkor is, ha tudja, hogy rossz dolgok korábban is történtek, történnek, s még fognak is történni. Az ez ellen való küzdést mégsem hagyja abba, mivel (bár nem ismeri be), ez élteti (nem feltétlen szó szerint, de bizonyos, hogy tudományos elméletekkel is lehetne bizonyítani ezt).
A címszereplő démoni alakváltozásai, az epikus és párbeszédes részek sejtető elhallgatásai virtuóz bonyolultságot adnak a balladának.
Ezek a bizonyos elhallgatások olyan dolgokra utalnak, melyeket mindenki sejt, csak éppen nem akar, vagy nem mer róla beszélni. Arany az olvasóra bízza ezt a feladatot, s ezáltal egy gondolatmenet elindítására késztet.
Fokozza ezt a bonyolult összetettséget a refrén, a sátánűző "Hess madár!", melyet legtöbbször az elbeszélő, néha a történet szereplője kiált el.
A refrénnek egyrészt érzelemfokozó szerepe van, másrészt a terjedő gonosz jelenlétét mutatja, ami ellen a szereplők is hiába próbálnak küzdeni, hiszen nem tudják végleg eltávolítani, mindig újból visszatér, keserűséget, és fájdalmat okozva ezzel, ami ugyanakkor az élet velejárója. Az utolsó strófában jelenné válik az indító szakasz múlt ideje, ami ugyancsak a Gonosz időtálló köztünk élését hivatott kifejezni.
A vers szimbolikája értelmében tehát az ártó Gonosz halhatatlan, nem lehet elpusztítani: hatalma időtlen, "vég ne' nélkül" itt van közöttünk. A védekezés ellene eléggé reménytelen, DE minden normális emberben él egyfajta ösztönös küzdés a Gonosz ellen, s ez teszi őket ellenállóvá, és kitartóvá mindenfajta ártó történéssel szemben.