VII.







Az elképzelhetetlen bekövetkezett. Szerelmes lettem Szűz.urvába. Kefélni akartam vele mindenáron. Izgatott a teste. Hiába hunytam be a szemem, a klotyón is előttem volt a kép: könyököl az asztalon, inge szétnyílik, látom keble gyönyörű halmát a kivágásban, a tűzpiros bimbókkal. Terveket kezdtem szőni, hogyan kerülhetnék közelebb hozzá, testileg, lelkileg. A kettő nálam ugyanaz. Egyszer, almát ettem éppen a folyosón két előadás között, arra jött. Egyedül volt, sem Főrend, sem Tenyészállat nem volt a társaságában. Ki tudja, mi vezérelt, milyen perverzitás, milyen bátorság, megszólítottam: kérsz egy harapást?
Megtorpant. Széles paraszt-képét eltorzította az átfutó, könnyűléptű undor. -Fúj, Kuka, fúj, -kiáltott fel. -Csak nem képzeled, hogy beleharapok, amibe a mocskos száddal beleharaptál? De undorító tudsz lenni!
Kettőt lépett előre, a paradicsom mutációkkal telitömött üveg-szekrény irányába.
Magam sem tudtam, mit teszek, elkaptam a karját.
-Várjál csak!
Kitépte magát markomból, de megállt.
-Mi a lószart akarsz tőlem, hülye Kuka, elárulnád?
Agyam sebesen pörgött. Valamit ki kellett találnom, éreztem, ha most eleresztem nem lesz több esélyem.
-Emlékszel az állattan vizsgára, tavaly télen?
Pislogott seszínű pilláival. Láttam rajta, fogalma sincs, hová akarok kilyukadni.
-Emlékszem, -mondta vontatottan. -Mi a szart...?
Most már nem hagytam magam.
-Emlékszel, hogy pont azt a tételt húztam ki, amelyiket ki akartam húzni?
-Nem. -Felvonta a vállát, teste élő kérdőjellé görbedt, de kezdte kapizsgálni a dolgot.
-Emlékszel, hogy arra kértél, tanítsalak meg téged is a trükkre?
Felvetette a fejét, ajkát elbiggyesztette.
-És, ha emlékszem, akkor mi van?

Nem foglalkoztam a szavaiból kicsendülő elutasítással, jártam szépen tovább a saját utamat.

-Közeledik a vizsgaidőszak...
-Ki nem szarja le?
-Majd nem szarod le te se, ha ott lesz a nyakadon.

Gondolkodott, két kezét csípőjére tette, lapos hasát kidüllesztette. Csókdosni való cuki köldöke kivillant a szoknya és a blúz találkozásánál.

-Kiböknéd, mi a szart akarsz?
-Megtanítalak arra, ami tudok, -lihegtem. -Ennyivel tartozom neked.
Kétségek vibráltak szemében, ahogy visszakérdezett.
-Tartozol?
-Igen, mert...izé...
-Jól van, nem bánom. Mennyi ideig fog tartani hozzávetőlegesen?

Haboztam. Mit mondjak most én erre? Mondjam azt: az örökké valóságig? Dehogy mondom, nem ettem meszet. Ha csak célzok is ilyesmire, egy szempillantás alatt faképnél hagy. Ismertem Szűz.urvát, mint a tenyeremet.

-Hát, az attól függ.
-Mitől, hülye állat?
-Attól, hogyan haladunk.

Sokan jöttek arra nagy zsivajjal. A fal mellé húzódtunk. Szemem sarkából a mellét stíröltem, és reszkettem, mint a nyárfalevél. Ilyen szép, esztétikusan megkomponált melleket még soha a büdös életben nem láttam. Nagy mellek voltak, és mégis, a kis mellek bájos könnyedségét, hetyke, feszes önérzetét sugározták.

-Hogy, hogyan haladunk a....a miben?
-Hát, a tanulmányokban.
-A tanulmányokban?
-Persze, -bólogattam. -A módszert sokat kell gyakorolni, anélkül nem megy.

Rágódott egy kicsit a dolgon, én meg izgultam, mi lesz.

-És hol akarod velem eztet csinálni, állatkert?
-Hol? -Ferde csíkok ugráltak a szemem előtt. Hol, hát hol is.
-Mondjuk nálad, a te szobádba'? 'szólsz???
Rázta a fejét.
-Nem jó. Nálunk mindig nyüzsög vanaki. Akkora a jövés menés, mint a Blaha Lujza tér kerengőjében, a miniszökinél.
-Akkor kölcsönkérjük Főrend szobáját és bezárkózunk oda.
-Főrendét?
-Persze.

Rám nevetett. Először történt meg mióta ismertük egymást, mintha az egek nyíltak volna meg a szeme sugaránál. Ilyen hülye hasonlat jut eszembe.

-Rendben van, Kuka. Nem bánom. És...? Na jó. Mi legyen a tandíj? Mert nem kefélek veled, hülye Kuka, arról ne is ábrándozz!
Ellegyintettem a dolgot, hagyjuk, nem érdekes. "Meg fogunk egyezni" -valami ilyesmit dünnyögtem az orrom alá.
-Nem kérek olyasmit, amit nehezedre esik teljesíteni -fűztem hozzá, s a szívem vert, mint az állat.
-Orálisan elégítselek ki? Fúj Kuka, de undorító állat vagy. Nem, ha belegebedsz, akkor sem.
-Jaj, nem...Dehogy.
-Az izédet fogjam meg, azt akarod? Biztos úgy akarod, gebedj meg!

Kolczonay jött arra Anyukával. Kolczonay halkan füttyentett. Anyuka, ahogy elhaladt mellettem, élesen a szemembe nézett. Majd elsüllyedtem szégyenemben. Anyukának hallania kellett Szűz.urva utolsó szavait. Most biztos azt képzeli rólam...Ott egye meg a fene, mit képzel Anyuka. Pokolba Anyukával!
Elmentek, újra tudtam koncentrálni.

-Esküszöm, hogy...
-Nálad ocsmányabb, undorítóbb férget nem hordott a Föld a hátán!
-Na, de Gizi...
-Ne bámuld a mellem!

Meg voltam lőve, mint a vadkan. Terítéken feküdtem Szűz.urva lába előtt.

-Esküszöm, hogy semmi ilyesmire nem gondoltam.
-Biztos? -csattant rám.
-Mint a halál.
-Nana -mondta heherészve, -nana. Ismerlek perverz disznó. Na, jó, nem bánom. Gyerünk, menjünk fel a koleszba. És kezdjük el azt a kurzust.

Főrend szobája éppen olyan sivár, szánalmas kollégiumi szoba, mint a többi sivár, unalmas kollégiumi szoba szerte a világon. A különbség csak az, hogy sokkal rendetlenebb. Átléptünk Tenyészállat göncein, szakadt farmer, elnyűtt kék póló feküdt a földön keresztben, s Főrend díványához siettünk. Félre söpörtem a jegyzeteket, hogy helyet csináljak. Leültünk. Szűz.urva féloldalvást, rám sandított. Blúza szétnyílt, ahogy várakozás-teljesen előre hajolt. Felugrottam. Felkaptam főrend asztaláról egy tintaceruzát, megnyálaztam, s a szemközti falhoz lépdeltem a padlószőnyegen. A könyvespolc alá, a tapétára ötforintos-nagyságú kört rajzoltam és besatíroztam.
-Fixírozd ezt a pontot, -mondtam Szűz.urvának, -s kapcsold ki a gondolataidat.
-És te? -kérdezte. -Kidudorodó nadrágomra sandított. -Te micsinálsz addig?
-Én is nézem, -nyugtattam meg.
-De nem próbálsz keverni közben?!
-Jaj, Gizi!!

Ültünk az ágyon, sasoltuk a pontot. Peregtek a percek. Nagy szél fújt odakinn, kavarta a rozsdabarna leveleket, felkapta őket, s az ablaktáblához vágta.
-Kuka!
-Pszt!
-Kuka, hülye, meddig kell ezt...
-Maradj csöndben..

Fél óra telt el. Szűz.urva fészkelődött.
Valaki dübörgött odakinn, az ajtónak esett, s mint az állat, dörömbölt. Nagy Szerszám lehetett, ő nem tudott arról, hogy mi bent vagyunk.

Fixíroztuk a falat.
Fájt már a szemem.
Megpróbáltam koncentrálni.
Szűz.urvát akartam, szőröstől, bőröstől, erre koncentráltam.
Éreztem, hogy izzadni kezdek, hónom alól csiklandósan folyt le egy kicsi patak.
Megint jöttek, kopogtattak, mint a Petőfinél.
-Nem bírom tovább, -mondta Szűz.urva.
Nyögve felállt, s az ajtóhoz tipegett.
Elfordította a kulcsot a zárban, kitárta az ajtószárnyat.
TOTÓ állt ott fekete kalapban. Vigyorgott, amikor Szűz.urvát meglátta.
-Milyen volt szőkesége, nem tudom mán, -sóhajtotta patetikusan széttárva karjait.
Szűz.urva, meglepetésemre majd elolvadt.
-Milyen volt, TOTÓ, na milyen?
-Nem tudom, -mondta TOTÓ, -hát, hiszen éppen erről nyálackodtam.
-Hogy te milyen édi vagy. Benned egy költő veszett el.
Felugrottam, feldöntöttem a kisvillanyt az éjjeliszekrényen.
-Szerencsére örökre, -morogtam.
Nem törődtek velem, negédeskedtek tovább.
-Milyen volt szeme kékje, -ezt sem tudom, -csücsörített a kicsi magyar.
-Próbáld kitanáni TOTÓ, -esedezett Szűz.urva. -Te egy geeeni vagy. Mondj valami szép hasonlatot. Kérlek, kaérlek.
TOTÓ bejött a szobába, az ajtót becsukta maga mögött. Rádobta kalapját Nagy Szerszám ágyára.
-Olyan, -ráncolta a homlokát, -mintha, mintha vanaki kékítőt oldana az ég vizében.
-Kékítőt? E jó. E eredeti. Miket tudsz kitanaáni TOTÓ!!
-Mama én félek, -sikította TOTÓ.
-Ne félj kicsim. A lány rátette a kezét TOTÓ harcias vállára. -A mama megvéd mindentől.
Előre hajolt, hogy TOTÓ köldökig láthasson mindent, a fiatalember azonban félszeg-udvariasan félre fordította a fejét, s a falat, a falon a tintaceruzával odanyálazott pontot kezdte elmélyülten tanulmányozni.
-Mi az ott, az a mi az a szar?
-Ja, semmi, -legyintett Szűz.urva. Csak egy kísérlet, amit ezzel a hülye Kukával...

Úgy éreztem, felesleges vagyok. Az ajtóhoz somfordáltam. Ezek, ketten észre sem vették, hogy távozóban vagyok, enyelegtek tovább. Lenyomtam a kilincset, s kiléptem a hosszú folyosóra. Einstein jött arra, három lábával végig kopogva a kövön. Hóna alatt könyvet szorongatott. Piros szegélyű kicsi könyv volt. Szívem nagyot dobbant. Megismertem. A Praktikák, -cikázott át fejemen. A rokkant eltotyogott. Beborított az agyhullám. Utána mentem. A lépcsőház előtt elkaptam. Szimena jött felfelé a lépcsőn, csücskös cicije ugrándozott a blúza alatt. Megragadtam Einstein karját. Ha itt leesik nekem és kitöri a nyakát, Szimena felkapja a könyvet, elragadja, én meg vigyázhatok a hullára, amíg ki nem jönnek a gyászhuszárok.
-Minden relatív, -sziszegtem a fülébe. E egyenlő em szer cénégyzettel.
Megállt, kirántotta a karját a markomból.
-Mit van?!
Annyi gyűlölet lövellt felém ebből a két szóból, hogy önkénytelenül hátra hőköltem.
A lány felért mellénk, lihegett.
-Hogy sikerült a géptan zárthelyid? -kérdezte a tudóstól. Engem nem méltatott figyelemre.
-Szarul, -húzta fel a vállát Einstein. -Karó lett.
-Ne mondd!
-De, sajnos.
Ott kellett volna hagynom őket, de nem bírtam levenni a szememet a kicsi piros-szegélyű könyvecskéről.
-Hát ez gáz.
-Minden relatív, -krákogott a nyomorék. -És a tied? A tied milyen lett?
-Egs, -büszkélkedett Szimena.
-Ne fűzd az agyam. Ez komoly? -Einstein komor arca lassan felderült, mankójával felfelé mutatott, a mennyezet egy pontjára, ahol málladozott a vakolat, s azon túl fenn, valahol az ég. /Az is málladozott/
Szimena bólintott. -Mint a halál.
Megborzongtam. A halált ne emlegesse senki előttem. Mióta megtudtam, hogy meghalt a lovag, aki valahogy, valamilyen formában, átlényegülésben, mi a lószarban, úgy éreztem, én vagyok, a halál árnyékában éltem. Anyuka nem adott világos magyarázatot, amikor kérdőre vontam. Sőt, úgy tűnt, ő maga is zavarban van. Arra sem akart válaszolni, mi van odaát. Mármint a szellemvilágban, ahova tartozott. Pedig az volt az érzésem, ha akarná, megmondhatná.
Közbe vágtam.
-Megnézhetném egy pillanatra azt a könyvet?
-Méket? -A rokkant tudós, mintha álomból ébredt volna.
Rámutattam.
-Eztet itt ni, a hónod alatt.
Áttette a mankót balkezéből a jobb kezébe, hóna alá nyúlt: tessék. Baksay.
Hitetlenkedve nyúltam érte. Forgattam a kezemben. A címe ez volt: Takarmányozási kézikönyv.
Belelapoztam. Táblázatokat tartalmazott, hogyan kell optimalizálni a szarvasmarhák étrendjét, hogy megfelelő mennyiségű esszenciális aminosavakhoz, zsírhoz, cukorhoz, nyomelemekhez, s ballaszt anyaghoz jusson az állat organizmusa.
A táblázatok persze a keményítőértéket is tartalmazták, anélkül semmit nem ér egy ilyen gyakorlati kézikönyv. Forgattam a könyvet a kezemben. Mit kezdjek én ezzel? Visszaadtam a tudósnak.
-Kösz.
Tekintetét szemembe szögezte, mintha azon keresztül a vesémbe akarna látni.
-Ennyi elég volt?
-Elég, -mondtam.
Biccentett. -Nos...
-Nos?
-Nos, találkozunk a vallatásnál.
Kővé meredtem. Miket beszél ez? A vallatásnál? A túlvilági vallatásról beszél?
Szimena vigyorgott.
-Ez csak amolyan szólás-mondás, hülye Kuka. Ne vedd komolyan.
-Oké! -megpróbáltam visszavigyorogni, nem vagyok biztos, meggyőzően sikerült-e.

A legteljesebb belső zavarodottságot átélve hagytam ott őket. Mereven lépkedtem, mint egy pinoccio, mentem, mendegéltem szépen le az előcsarnokba. Beleroskadtam az egyik műbőr fotelba. Szemben, a falon a hallgatók által készített fotók díszlettek, amolyan rögtönzött házi tárlat volt az. Őszi táj, hulló levelekkel, esővel, kutyával, -effélék.
Megakadt a szemem az egyiken. Elsőre nem jöttem rá, mit ábrázol. Hófehér háttér, feketén exponált térgörbék. Elég absztraktnak tűnt az egész. Non figuratívnak. Ahogy jobban megnéztem azt a két szimmetrikus halmot, ami a műalkotás centrumát uralta, rájöttem, ezek női mellek. Rossz érzésem támadt. Megmagyarázhatatlan belső fíling volt. Felugrottam, s a képhez rontottam. Közelről, már látszott, mit akart a művész ábrázolni. Az akt a hátán feküdt. Feje, fekete folt. Szétterült körülötte a fekete hajkorona. Szelíden emelkedtek kétoldalt a vállak sötét halmai. Fölöttük két szabályos kúp, lüktetve kibújó ceruza-hegyekkel. Mindez masszívan beágyazva a combok telt, rézsutosan égbenyúló árnyékai közé.
-Ez Liliann! -áradt szét lelkemben fájdalmasan a felismerés.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy szerelmem szűzies teste fekszik a kollégiumi várócsarnok mocskos falán, mocskos, alternatív tekinteteknek kitéve.

Sírtam belül. A könnyek végigcsorogtak lelkem luftballon-szerű belső burkán. A kapillárisok már rég odavoltak, sima volt a surface.

A bejárat lengő üvegajtaján áttűnt Főrend nemes feje, jövögetett befelé a csarnokba Mátyás a fenség érzetével. Udvartartása körbevette, egyenesen felém tartottak.

Fájdalmamban sem mellőzhettem az etikettet, mélyen bókoltam előtte. -Padisah!

Kegyesen intett felém, jobb kezének gyűrűs ujján gyémánt csillogású gyűrű villant meg.

Mellém lépett, szóra méltatott.

-Tetszik nagyságodnak?
-Szerfelett, -nyögtem.
-Remekmű, -bólogatott.
-Igen. -Nyeltem egyet. -Nem tudod Fényes Tekintetű Nagyúr, kinek az alkotása?

Hamiskásan csippentett a szemével.

-Blende Karcsi fotózta.

Blende Karcsi? A választól elfutott a pulyka-méreg, de igyekeztem magam kordában tartani. A válasszal nem mentem semmire. Az évfolyam az anonim akt fotókat "Blende Karcsinak" tulajdonította. Blende Karcsi nem volt egy élő, létező személy, sokan fotóztak az egyetemen aktokat. Az elkövető általában Blende Karcsi volt, vagyis kiléte titokban maradt.

-Nem láttad Szűzkurvát? -reccsentett rám Tenyészállat.
-Nem. De. Fenn van a...fenn van a...izével...

A lépcsőn léptek kopogtak. Gizi ereszkedett lefelé TOTÓ karján. -Kész, -gondoltam. -Ez itt már a vég.

De tévedtem.
Még nem a vég volt.
Csak a vég kezdete.