A poklok felett szökdécselek. Szerintem nincs ennél mulatságosabb játék.

Hopp.

Hipp.

Hopp.

Ha megfájdul kicsit a fejem, leülök gondolkozni egy vörös sziklára. Elmebeteg ötlet, hogy a gondolkodástól múljon el az ember fejfájása, de hát bolond lyukból bolond szél fúj.
Nem tagadom, hogy hibbant vagyok. Ki másnak jutna eszébe a poklok fölött ugrabugrálni, úgy, hogy közben teljes mértékben élvezi is? Szinte várom, hogy mikor vesztem el az egyensúlyom, és kezdek el zuhanni és zuhanni a vak mélység felé. De hiába.

Sosem vétem el a lépést. Úgy tűnik, egy őrültnek nehezebb a dolga, ha a pokolba kíván jutni. Pedig épp azért választottam az elmebajt, hogy könnyebb legyen. Hogy ne kelljen többé azzal az unalmas és számító világgal törődni, ami a normális emberek keresztje. Én megteremtettem a saját univerzumomat. Itt csak én létezem, és ami engem foglalkoztat. Itt szabad vagyok.

Néha elszáll mellettem egy-egy palackzöld felhő. Furcsa kis lények utaznak rajtuk, pilótasisakban, orrukon hatalmas védőszemüveggel, nagy kerek fülük lobog a színes buborékokat görgető szélben. Harsány hangon rövid mondatokat kiabálnak egymásnak, és közben vigyorognak, egyfolytában vigyorognak. Jó cimboráknak tűnnek, legközelebb majd meghívom őket egy pohár rösre. Az a legízletesebb ital errefelé.

Élvezem ezt a különös tudatállapotot. Olyan pillekönnyű felejteni. Így már nem fáj a világ. Elhiszem, hogy ami kint folyik, az eredeti életemben, ahová születtem, az mind csak álom. A valóság mindig az, amit annak tartunk. Nekem a saját világom vált azzá.

Mert itt léteznek a csodák. Itt minden kép, minden varázslat valóra válhat, ami csak túlburjánzó képzeletemben megszületik.

Ez az én otthonom.

Itt vagyok igazán boldog.

Hipp.

Hopp.

Hipp.

Örömléptekkel szökdécselek tovább.