ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

13.



Úgy volt, hogy átmennek a lányokhoz, Szemerédi János erősködött e koncepció mellett leginkább, de Csetényi Barna, Tószegi Roland és Szekeres Jakab is mellszélességgel benne voltak. Tervük azonban füstté vált abban a pillanatban, amikor az utolsó falatot lenyelték, akkor ugyanis Kovács Imre vigyázz-t vezényelt és kihirdette, hogy a kimaradás lefújva, mosogatás után körletrend, amit az elvtársak délben elblicceltek, azt most helyre kell hozni, ellenőrizni fogja a végrehatást.
-Én akkor is átmegyek, -súgta oda Szemerédi az asztaltársainak, -akármeddig tart is ez az izé...ez a körletizé, akár tíz óra után is átmegyek.
-Ne tedd tagom, -mordult rá kedvetlenül Szekeres /neki egy Szerdahelyi Piroska nevű lánynál voltak "érdekeltségei"/, -nem azért mondom, mert a rajparancsnokod vagyok, teszek arra magasról, de ha dobbantasz és rájönnek, úgy kivágnak innen, mint macskát arni.
-Ha kivágnak, hát kivágnak, -legyintett Szemerédi János nemtörődöm módra. -Mit számít az?
-Ha kivágnak, az indexedet sem írják alá, -világosította fel Szekeres. -Ugrik a féléved, hülyegyerek.
-Ez így van tagom, -erősítette meg, közbe kottyantva Tószegi Roland. -Ámbátor...
-Ámbátor?
-Ámbátor ki a csoda tudná meg?
-Az őrmestertől, mármint ettől a Kovácstól kitelik, hogy az éjszaka közepén létszámellenőrzést tart, -vonogatta a vállát Szekeres.
Nem volt több idő folytatni az eszmecserét. A táborparancsnok már ott toporzékolt mögöttük, vezényszavakat ordítozott, kettes-oszlopba sorakoztatta az embereket, és a rajok, a rajparancsnokok vezetésével egymás után elvonultak a fészer mögött kialakított mosogatóhoz, mindenki vitte a saját pléh-tányérját és kanalát. Az ötszáz literes, nagy vashordóból vödörrel vizet mertek a vályúba, igen, azt kell mondjam, egy közönséges, állatok itatására szolgáló vályú volt a fészer oldalfala mellett külön erre a célra felállítva, körbeállták, belemerítették a tányérokat és a kanalakat a hideg esővízbe és a kezükkel dörgölve, körmeikkel kaparva megpróbálták megtisztítani a rádermedt zsírtól.
Ahogy sejteni lehetett, a körletrend kialakítása eltartott takarodóig. Sehogy sem volt jó, akármit csináltak is, akárhogy csinálták is. Vagy az ágyak elé helyezett stokik nem álltak eléggé "elvágólag", vagy a stokikra pakolt ruhák nem voltak eléggé sarkosak. A sasszemű "őrmester", /Szekeres után szabadon a hallgatók elkezdték "őrmesterként" szólítani maguk között Kovácsot/ felfedezett itt-ott egy csikket, vagy egy gyufaszálat két emeletes ágy között, és ilyenkor persze nem elégedett meg azzal, hogy az inkriminált, kuplerájbeli szemétnek nevezett objektumot eltüntessék, fel kellett söpörni újra meg újra az egész nagysátort.
Ez ment tíz óráig, sőt még utána is. A fiúk már az ágyakon feküdtek, azt hitték kifutott végre az egész, most már pihenhetnek, Kovács azonban visszajött, elemlámpával a kezében szemlét tartott a cipők fölött és, amelyiket porosnak találta, kivágta a sátor elé, és ordított, mint a fába szorult féreg, hogy a gazdája azonnal pucolja meg, különben megvonja tőle a vasárnapi kimenőt. Mégis, egyszer csak vége lett a hercehurcának. Az őrmester még üvöltött egy jó nagyot búcsúzóul: "jó éjszakát elvtársak" és elvonult. Egyik pillanatról a másikra csend lett, az elcsigázott, nehéz fizikai munkához, naphoz, szélhez nem szokott fiatal szervezeteket szempillantás alatt meglepte az álom.
Szemerédi János, bár hullafáradt volt, csak úgy, mint a többiek, nem tudott elaludni. Fejében egymást kergették az elmúlt órák képei. Látta Vadmacska gyönyörű kék szemét, kedves mosolyát, arcán ott égett Vadmacska csókja. Imbolygott vele az ágy, mintha még mindig a vonaton ülne, és a vonat himbálná ütemesen jobbra-balra, érezte, ahogy a lány válla az ő vállához nyomódik. Lázálmában ült az étkezdében Kassai Karolina mellett odaát Pusztaszemesen, és könyöke a lány könyökéhez ért. A testi érintkezés felidézése a nyári este puha meleg csendjében, amikor csak a gondolatok vannak jelen, forró férfivágyat szült, -Szemerédi János forgolódott a szalmazsákon, hányta, vetette magát, szíve őrültként vert mellkasában.
Felkelt a Csetényi Barna alatt lévő vaságyról, meztelen talpával a stokihoz lépett, kitapogatta a ruháját és felöltözött. Éjfél felé járhatott már, amikor a sátorból kilépett. Koromsötét, fekete éjszaka vette körül, a Hold nem világított, csak a csillagok sziporkáztak fenn az égen.
Belebotlott egy alakba, és nagyot káromkodott, Tószegi Roland ült ott a sátor előtt törökülésben a földön és, ahogy az ölében lévő zseblámpa gyenge fényében látszott, jóízűen falatozott, kenyeret evett zöldpaprikával.
-Hát, te mi az ördögöt művelsz itt tagom? -reccsentett rá Szemerédi János.
-Nem látod? Eszek, -röhögött vissza elfojtott hangon Tószegi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ül az ember a földön, az éjszaka közepén egy istenverte birka-legelőn, valahol a térkép legalján egy katonai sátor előtt, és kenyeret eszik zöldpaprikával.
-Most? -kérdezte elképedve Szemerédi.
-Miért, mi van abban, -vonogatta a vállát Tószegi. -Most vagyok éhes.
És te? Te mi az ördögnek nem alszol?
-Nem tudok aludni, -mondta Szemerédi. -Azt hiszem...azt hiszem átmegyek Pusztaszemesre. Kölcsön adod az elemlámpát?
-Nem adom tagom, ellenben, ha nincs ellenedre, elkísérlek.
-Elkísérsz?
-El hát. Kanos vagyok épp úgy, mint te. Te is kamatyolni akarsz, nem?
János erre a kérdésre nem tudott mit válaszolni. Azt, hogy "nem" nem mondhatta, irtó furcsán jött volna ki, hogy át akar menni a lányokhoz, de nem azért akar átmenni, hogy kamatyoljon, hanem csak úgy, de igent sem mondhatott, és meg se magyarázhatta Tószeginek, miért nem. Ő a legmerészebb álmában sem gondolt többre, mint, hogy egyszer az életben megfoghassa Karolina kezét, ez volt a maximum, amit el mert képzelni, és, amivel, ha beteljesül, tökéletesen boldog lett volna. A "kamatyolás" kifejezés Kassai Karolina vonatkozásában Szemerédi fülében szentségtörésnek hatott. Eleresztette, mintha meg se hallotta volna.
Tószegi nem erőltette a dolgot, ez volt az egyik roppant rokonszenves vonás személyiségében, mindig tudta, kinek mit lehet mondani, kivel meddig lehet elmenni. Roland mindenkinek azt mondta, amit az illető hallani akart. Ha például Szekeres arról szónokolt, hogy le kell számolni a belső reakcióval, buzgón bólogatott, és hozzátette: "igen tagom, igazad van, ez most már tényleg elodázhatatlan". Ha ellenben Kassai Karolinával és Molnár Zitával beszélgetett és a lányok suttogtak, ki mindenkit vittek el megint és kiket telepítettek ki, velük együtt szörnyülködött és felháborodva közölte: "remélem már nem tart sokáig, remélem Nagy Imre újra kormányra kerül és szétzavarja ezeket"
Csetényi Barna szerint Tószegi a legrokonszenvesebb fickó volt, akivel valaha is találkozott, derűs, kiegyensúlyozott lénye, humorérzéke, megingathatatlan optimizmusa, férfias kiállása, megnyerő modora sokak szívét meghódította.
-Egész lényéből sugárzott az élet igenlése, -mondta róla Csetényi Barna. -Mindazonáltal, -mondta, -sem a pénztárcámat sem a nőmet nem bíztam volna rá, és a főmérget sem mertem volna bevenni arra, hogy igazak a történtek, amiket széltében hosszában mesélt magáról, a kalandjairól. Sok legenda keringett körülötte, voltak, akik úgy tudták, hogy a nagybátyja Rákosi sofőrje, mások az apjáról terjesztették, hogy valami fő-fő fejes a Párt legfelsőbb bizottságában. Az sem volt kizárt, az is terjengett, hogy ősi nemesi család leszármazottja, és a nevét igazából nem is géível kell írni, hanem géháipszilonnal.
-Ha rákérdeztek: "mondd csak Tószegi, igaz, hogy a faterod így meg úgy" -folytatta az elegáns, kicsi, ősz úr a Körúti presszó füstbe burkolózó asztala mellett, míg a kávéra vártunk, -ő csak sejtelmesen mosolygott, amit lehetett akár igennek, akár nemnek venni. Volt egy titka. Utánozhatatlan volt. Amikor együtt volt valakivel, már úgy értem társalogtak, vagy valamit csináltak együtt, kártyáztak, vagy ilyesmi, mindegy, hogy nő vagy férfi, idős, vagy fiatal volt az, éreztetni tudta az illetővel, hogy ő, mármint a beszélgetőpartner, vagy a kártyapartner kiválóan fontos, érdekes, Tószegi által nagyra becsült személyiség. Ez az igazi titok uram, -bólogatott keskeny, arisztokratikus fejével Csetényi.
-Ezt kevesen tudják, legfeljebb a szélhámosok, és egy-két politikus. Maguk amerikaiak ezt el se tudják képzelni.
-Nem ám, -helyeseltem epésen nevetve, és Robert Rogers őrnagyra a Rangerek parancsnokára gondoltam, meg a könyv írójára, Kenneth Robertsre.

Visszatérek a történet gerincéhez, van még mit mesélnem arról az éjszakáról.
A két kalandos kedvű fiatalember felkerekedett hát, és egy szem alig pislákoló elemlámpával felszerelkezve nekivágott, hogy Somogyság Teleki nevű dombvidékét keresztben átszeljék.
Ahogy a C-jelű oldalakat lapozgatom tampai haciendám teraszán, látom őket, ahogy átvergődnek a tábor határát jelző árkon, és csetlő-botló léptekkel elindulnak felfelé, arrafelé amerre a munkaterület van. Látom őket és beleborzongok: eszembe jut saját bolyongásom, hányattatásom keserves napjai a somogyi dombság egy másik, ide távol eső részén. Mennek a fiúk, botladoznak a göröngyökön és beszélgetnek, mintha csak a Körút árnyas fái alatt sétálnának, vagy a Múzeumkert sárga murvával felhintett ösvényén. Képletes az egész, őrületes módon képletes. Az én vergődésem is az volt.

-Engedd, hogy kitaláljam, Kassai Karolina kedvéért mész át, ugye? -kérdezte Tószegi Roland.
-Fogjuk rá, -válaszolta óvatosan Szemerédi János. -Meg, tudod, ott van a Molnár Zita is. Mindketten jó barátaim. Sokat szoktunk beszélgetni egymással. És te? Te kinek a kedvéért...?
-Nekem mindegy, -nevetett halkan, jóízűen Tószegi. -Tökmindegy tagom. Csak luk legyen, én mondom neked, az a lényeg, hogy luk legyen.
Hallgattak egy sort, a legelő közepén jártak, előttük nem messze, mint fekete fal magasosodott fel az öreg-erdő.
Tószegi szólalt meg újra, egy kaptafára jártak a gondolatai, a kaptafa Szemerédi János és Kassai Karolina kapcsolata volt, melyről mindenki tudott az évfolyamon, csak ők ketten, érintettek nem tudták, hogy a többiek tudják.
-Csak egy bibi van itten, -mondta Tószegi Roland. -Az a bibi öregem, hogy Vadmacska a kis Fodor jegyese.
-Honnan tudod?
-Tudom és kész. Nem mindegy honnan?
-Én is hallottam ezt a mendemondát, -jegyezte meg Szemerédi. -De mit számít ez? Nekem csak barátom Karolina.
-Nana!
-Becsszavamra...
Mentek, mendegéltek, majdnem fenn voltak már a gerincen, ahol az erdő kezdődött. A Hold keskeny sarlója néha átderengett a szelektől űzött felhőrongyokon, meleg, esőszagú éjszaka vette őket körbe. Néha egyikük-másikuk elbotlott egy kőben, vagy száraz ágban, Egyszer Tószegi el is esett, és négykézláb szaladt egy darabon és káromkodott, mint a vízfolyás.
-Hát tudod, én egy dolgot mondok neked tagom, -folytatta aztán egyensúlyát visszanyerve. -Ebben az ügyben két választásod van. Az egyik az, hogy ráhajtasz, mint a güzü és meghódítod a szívét, a másik pedig, hogy amilyen gyorsan csak tudsz, lekopsz róla. Ha az első megoldás mellett döntesz, akkor jól vésd az eszedbe, a szerelemben nincsenek tabuk és nincsenek szabályok. Ez a világ egy szabályok nélküli, szabálytalan világ, öregfiú. Mit számít az, hogy jegyese-e Kassai Karolina a kis Fodornak, vagy sem? Az se számítana, ha férj és feleség lennének. Egyedül az számít, hogy szereted, hogy kell neked.
-Nem tudom, -mondta Szemerédi. -Ez olyan izé...és...hát...
Tószegi tovább beszélt, nem látszott észrevenni, hogy Szemerédi Jánosnak nincs ínyére a téma.
-Felejtsd el a lovagiasságot, a becsületet, az igazmondást, a tisztességet, mindazt, amit eddigi hitvány, kis nyárspolgári életedben magadra erőltettél János. Hazudj, lopj, csalj, azt mondom neked.
-Hazudjak, lopjak, csaljak?
Pontosan. Hazudd azt, hogy nem tudsz nélküle élni, hogy egyetlen szavára eldobod életed. Lopjál tőle csókot éjszaka, holdfényben, és csald ki tőle az ígéretet, hogy tied lesz a következő éjjelen. Emlékeztesd ígéretére a következő alkalommal, és, ha azt mondja, még nem tudja, még gondolkodnia kell, tapaszd be a száját újra csókjaiddal. Ha kidob az ajtón, mássz vissza az ablakon. Rohamozz, rohamozz, rohamozz, míg célba nem érsz!
-Nem tudom, -mondta nevetve János. Azért nevetett, mert Tószegi hanghordozása, egész előadása olyan vicces, annyira idézőjelbe tett valami volt, hogy nem lehetett komolyan venni, nevetni kellett rajta.
-Akkor kopj le róla, tagom, -mondta Tószegi és ő is nevetett. -Ha nem tudod eldönteni, hogy meg akarod-e dönteni, akkor engedd át nekem, és te menj, keress másvalakit. Elég tökös fószer vagy, buknak rád a bigék, könnyű szerrel meghódíthatsz, akit csak akarsz.

Képtelenség volt arra gondolni, hogy Tószegi Roland komolyan gondolja, hogy majd ő ráhajt Kassai Karolinára. János elképzelte magában, ahogy sürög, forog a lány körül, bókol neki, kellemkedik, megpróbálja átkarolni, vagy ne adj Isten megcsókolni és rázta a röhögés. Látta Vadmacskát, hogy tépi szét karmaival ezer darabra, és örömtáncot lejt kadávere felett. Elérték a fákat. Az elemlámpa már alig pislákolt, de ők rendületlenül folytatták útjukat. Azt gondolták, ha átjutnak az erdőn, a túloldalon már látni fogják a pusztaszemesi major fényeit. Sejtelmük sem volt arról, hogy a dombon túl egy újabb domb lesz, egy újabb erdővel. A fák között utat keresgélve elvétették az irányt. Az eredeti irány, amerre elindultak, alapjában véve jó volt, háttal a sátraknak és Látránynak elvileg ki lehetett volna lyukadni Pusztaszemeshez, az elevek és a gyakorlat azonban, gyakran nem esnek egybe. A gyakorlat a jelen esetben az volt, hogy az erdő sűrűjében össze-vissza járkáltak mindenfele, és amikor kiértek belőle végre valahára, pont a Balaton irányába tartottak, nyugat felé, kelet helyett. A zseblámpa végleg megadta magát, csendesen kimúlt. Lefele haladtak, meregették a szemüket, hogy valami fénypontot felfedezzenek, de minden oldalról sötétség vette körül őket. János meg akarta nézni az óráját, mennyi az idő, sikertelen maradt a kisérlet, hiába kattintgatta a lámpát. Leértek a völgybe, mentek tovább, érezték, hogy a talaj ismét emelkedni kezd a talpuk alatt. Újabb erdő jött, pont olyan sűrű és sötét, mint az előző.
-Nem tudunk átmenni rajta tagom, -szólt csendes derűvel Tószegi. -Már zseblámpánk sincs.
-Mi legyen akkor? -kérdezte közömbösen Szemerédi.
-Telepedjünk le itt valahol és dekkoljuk át az éjszaka hátralvő részét.
-Itt?
-Itt hát. Hoppla. Látok egy kalibát. Ott van, ni!

Tószegi sasszeme felfedezett egy kis kunyhót az erdőszélen, a juhász kajibája lehetett, vagy a kondásé. Csak egy sötét árnyék volt a sötét háttér előtt. Mindegy, nekik megtette, akárkié is volt. Odamentek, behúzódtak a házikóba, lerogytak a lócára, hátukat a gerenda falnak támasztották. Hallgattak, pihentették lábaikat.
-Bár lenne néhány stabom, -merengett kicsit később Tószegi. -Figyelj ecsém, ismered azt a viccet, hogy....mi van, te alszol?
Megbökte Szemerédit, a fiú nem mozdult.
-Ez elaludt, -dünnyögte félhangosan. -No, jól van akkor. Tegyük el akkor magunkat holnapra.