ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

14.



Pirkadatra már fenn voltak. Előbb Szemerédi ébredt. Ásított, felállt, nyújtózkodott, és kiment a kaliba elé. Az ég felhős volt, lógott az eső lába. A hajnal bőséges párával öntözte meg a vidéket, a satnya fűszálakon, és a mindenfelé burjánzó kecsketövis fonnyadt levelein kövér vízcseppek ültek. Nem sokra rá, Tószegi is megjelent. Gyűrött volt a képe, de szemei frissen, vídáman csillogtak. Belevágott a viccbe, abba, amit még elalvás előtt akart elmesélni, ám alig kezdte el, egyszerre csak kelet felől, ahol összeért a domb hajlata a rózsaszínű és piros színű felhőkkel, megjelent a gerincen a nyáj, a juhásszal.
Kolompolva lassan haladt a nyáj lefelé, az állatok mögött lépkedett a juhász, kezében hosszú botja, subája kifordítva, a kutya az oldalánál. Odaértek a kalibához. A birkák elszéledtek, mehettek kedvükre, amerre tetszett nekik, az a legelő ott az ő legelőjük volt.
-Adj' Isten, -biccentett oda a fiúknak a juhász, olyan közömbös, zárkózott képet vágva, mintha mindennapi ismerősök lennének.
-Szabadság, -köszönt vissza illemtudóan, alig érzékelhető, cseppnyi iróniával Tószegi.

A juhász erre már nem szólt semmit, szemvillanással felmérte a fiúkat, odament a kaliba oldala mellett lévő, rönkfából fűrészelt padhoz, letelepedett, kibontotta tarisznyáját, és, minha ezek ketten jelen sem lennének falatozni lezdett a kenyérből és a szalonnából, ami került. A kutya elhasalt, lógatta a nyelvét.
A fiúknak minél előbb vissza kellett jutniuk a táborba, de nem igazán tudták, merre induljanak. A kaliba mögött erdő volt, azon túl lehet, hogy egy újabb domb és egy újabb erdő, arra felé nem mehettek, valahol a távolban arra volt Pusztaszemes, vagy a Balaton, vagy az Isten tudja mi. Ha visszafele néztek, amerről jöttek ott is domb-hátat láttak erdővel. Megkérdezték a juhászt, merre kell menniök. Ha van valaki, aki tudja, a juhász biztos tudja.
Az ember nem válaszolt, amíg az étkezést be nem fejezte. Beletörölte bicskáját a nadrágja szárába, összecsukta a kést, nagy körülményesen eltette, aztán felnézett a fiúkra és a kérdésre kérdéssel felelt:
-Maguk a Makkosrú' gyüttek?
Szemerédi és Tószegi beismerték, igen, a Makkosról, a táborból és oda szeretnének visszajutni, csakhát eltévedtek.
-Gyapotűtetvényt akarnak ottan a fejesek, vagy mifityfenét?
-Igen bátyám, -örvendezett Tószegi afeletti örömében, hogy elkapták végre a fonalat.
-Gyapotültetvényt, de olyat ám, hogy ihaj! Munkaversenyben vagyunk, tegnap száztíz százalékot teljesített a brigádunk, ma pedig százhuszat fogunk, vagy százötvenet, de sürgetős lenne visszajutnunk, mert hát ugye tudja miért, és eltévedtünk iccaka. Csak sétálni akartunk egy kicsit és eltévedtünk.
-No, -mondta a juhász, aztán egy ideig nem mondott semmit, csak túrta a földet a botjával.
-No, -mondta pár perc elteltével megint, éppen akkor, amikor a fiúk már ott akarták hagyni. -No. Osztán hát, jó lesz az a gyapotűtetvény a Makkoson?!
-Hogy jó lesz-e? -Tószegi megpróbálta a legmegnyerőbb kifejezést az arcára varázsolni, amit csak tudott.
-Azt kérdezi, asztat kérdezi bátyám jó lesz-e? Nahát én megmondom magának, milyen lesz. Fenomenális lesz.

Felvázolta a képet, milyen is lesz a gyapotültetvény. Szemerédi nézte, mit bohóckodik ottan. Olyan képet rittyentett elő hirtelenjében képzelete bugyraiból, hogy szédülni lehetett tőle. János majdnem bedőlt neki, hallgatta a mesét, a lágyan hullámzó, végelláthatatlan, hófehét vattapaplanról, a gyapottáblákban szorgoskodó pirosruhás lányokról, a traktorokról, amelyek a pótkocsikat vontatják, a pótkocsiban utazó hetyke, kék dolmányban, fehér gyolcs ingben feszítő legényekről, akik szüretelni jöttek a termést. Gazdagság, jókedv, bőség áradt Tószegi meséjéből. Szemerédi majdnem bedőlt neki.
-Nem szorulunk rá többé a gaz imperialistákra bátyám, -mondta a juhásznak Tószegi. -Maga is, én is finom gyapotingben fogunk járni és gyapotpulcsiban, még a gatyánk is gyapotbú készül majd. A subát a sutba dobhatja bátyám. A fölösleget meg egyszerűen eladjuk nyugaton. Tudja, mennyi píz lesz itt? Dehogy tudja. El se tudja azt maga képzelni. Az emberek vesznek majd maguknak autót meg televíziót. A jusában már van televízió. Maj rendelnek a jusából. A televíziót kérdi? A televízió az egy olyan ...izé...ládaféle, mint nálunk a rádió, de kép is gyön belőle, meg hang is. Maga leül elé és nézi, és a bürgék is odamehetnek és ők is nézhetik, mi történik a nagyvilágban, a főd másik felén.
A juhász megvakarta a füle tövét.
-Nomerho' aztat hallottam, -mondta, -ho' a gyapot nem való ide. Merho' a gyapotnak meleg kék tavasszal, meg jó zsíros feketefőd. Itt, meg, az erdőalján, ez itten la, savanyú lösz, melybű a köles is kivész. Hát csak azír kírdem.
Tószegi hahotázott.
-Ilyesmin akad fen ke'?! Há maga nem hallott még talajcseréről? Maj a talajgyaluk legyalulnak Csongrádba annyi zsíros fekete földet, amennyi kell, a teherautók idehozzák, maguk meg szétterítik szépen, megdöngölik, ahogy kell és gyühet beléje az újfajta, hidegtűrő gyapotmag. Csak elvetik és kész. Ez ma már semmi. Ma már az emberiség arra is képes, hogy az atomenergiát a maga javára fordítsa. Ha atomerőművet tudunk építeni, meg új fődalattit, hogy abba fussanak a vonatok mélyen a város alatt, akkor eztet is megoldjuk, gondolja. Merre kell mennünk a...?
A juhász böffentett, ivott a kulacsából, kétfelé törölte lecsüngű bajuszát.
-Osztán itt van az új istálló dóga is.
-Az istállóé? -csodálkozott homloka közepéig felszaladó szemöldökkel Tószegi.
-Azé, hát.
-Azzal meg mi a gond?
Szemerédi ráncigálta Tószegi ruháját, hogy hagyja már, hogy induljanak már. Roland rá se hederített. Széttárta a karját, élő kérdőjel volt egész testtartása.
-Az a gond vele fiatalember, hogy megdöglenek benne a tehenek, -szűrte a szentenciát a foga között a juhok őrzője.
-Honnan veszi ke', hogy megdöglenek?
-Guzsajban mán van egy olyan beton izé, ott mán megdöglöttek.
-Meg?
-Mondom, ho' meg.
-Oszt miért? -Tószegi kezdett belejönni a helyi nyelvjárásba.
-Oszt azír, merho' ezek a vasbetonbú, meg mi az istencsudájábú épült istállók hidegek, a marhák köhögőkórt kapnak és megdöglenek.
-Nem fűtik őket? -vetette közbe Szemerédi János, -csak, hogy minél előbb vége legyen már. -Biztos nem fűtötték őket, az volt a baj.
-Főtik azokat, -mondta a juhász. Csakho' nem tudnak olyan iszonyatosan nagy marha hodályokat kifőtni. A marha meg...
-És..és..-Tószegi zavarban volt. -És a régi istállókban nem döglenek meg? Ott nem kapnak köhögőkórt?
-Bizonho' nem, -mondta a juhász. A régiek jó vastag döngölt agyagbú vannak, nem vasbetonbú. A tetejük szalma, va' nád, majd a fődig leér. Őrzik az állatok testmelegét. Oda nem kék főtés.
-Merre kék mennünk? -kérdezte Szemerédi. Csak azt mondja meg bátyám, merre.
A juhász felállt, megígazította a vállán a subát és botjával a túloldali erdő egy pontjára mutatott.
-Láttyák azt a hasadékot ottan? Ott találnak egy ösvényt, ami levezet a Makkosra. Arra menjenek, amerre a hasadék van a fák között és megtanálják.

Köszönték, ahogy illett, indultak. Átvágtak a völgy fenekén, felkapaszkodtak a túlsó dombra, elérték az erdő szélét, arra, ahol a hasadék volt. Megtalálták az ösvényt. Az ösvény az erdőben kanyargott, elég széles volt, hogy elférjenek egymás mellett. Mentek egymás oldalán, beszélgettek.
-Énekeljünk, -mondta Tószegi, és nem várt Szemerédi Jánosra, belevágott:
"Szmélom továrisi mnógu..."
Belekapott János is, együtt fújták tovább a békeharcosok dalát.
"Fegyverünk fenn tündököl..."
Nem sokra rá kiértek az erdőből és kilyukadtak a táborhellyel szembeni lejtő tetején. Éppen ébresztőre érkeztek. Kovács Imre a nagysátor előtt üvöltözött:
-Gyerünk, a rohadt tetű mindenségit neki. Egy percet adok. A sátor előtt, félmeztelenül, hang nélkül, kettes oszlopban reggeli tornához sorakozó!
Meggyorsították lépteiket, de látták, nyilvánvaló volt, hogy elkéstek.
-Na, ez meg fog minket izélni, -mondta nevetve Szemerédi János Tószegi Rolandnak.
-Nyugi tagom, -vigyorgott vissza Tószegi. -Csak te ne pánikolj. Majd én lerendezem őkelmét.
Elhaladtak a latrina mellett, átugrották az árkot. Vonultak befelé peckesen. Mindenki őket nézte, társaik, Losonci Dénes és a táborparancsnok.
Kovács Imre beakasztotta mindkét hüvelykujját a derékszíjába, nagyon katonás jelenség volt így. Úgy tűnt, mindjárt bekapja és elfogyasztja reggelire mindkettőjüket.
Középre masíroztak, megálltak az "őrmester" előtt.
-Meg-e tudják magyarázni....-kezdte félelmetes hangon Kovács Imre, -hogy hol az ördögbe...
-Jelentem igen, -vágta magát vigyázz-ba Tószegi. -Éberség, táborparancsnok elvtárs, éberség.
-Hogy gyün ide az éberség?! -vicsorgott rájuk Kovács.
-Jelentem úgy, -mondta katonásan pergő szavakkal Tószegi Roland, -hogy mi ketten, a Szemerédi elvtárs, meg én, nem tudtunk elaludni iccaka, mert...mert nem tudtunk és egyszer csak meghalottunk valami gyanús neszt onnan fentről a fák közül. Azt gondoltuk, asztat gondútuk, diverzánsok lehetnek. Elindultunk kideríteni, de kifogyott a szufla a zseblámpánkból és eltévedtünk.
-Szóval eltévedtek.
-Jelentem el.
-Ne akargyon engem átverni, ember. Korábban kék ahho' magának felkelni, ho' engem átvergyen. Megvonom a vasárnapi kimenőjüket, megértették?! És, ha mégegyszer előfordul, hogy engedély nélkül elhagyják a táborkörletet, haza zavarom magukat! Lelépni!
Szemerédi megfordult és eliszkolt onnan, Tószegi azonban nem mozdult, farkasszemet nézett a meglepett táborparancsnokkal.
-Takarodjon maga is, -reccsentett rá Kovács Imre Tószegi Rolandra. -Mi a lópikulát akar még itt?!
-Kérek engedélyt négyszemközt jelenteni.
-Négyszemközt?
-Jelentem igen. Sürgős, fontos és halaszthatatlan.
A táborparancsnok habozott.
-Ne akargyon engem hasba akasztani egy újabb mesével ember! Na, gyűjjön.
Elmentek, bementek parancsnoki sátorba. Losonci fejcsóválva nézett utánuk, szemmel láthatóan neki nem tetszett az új fejlemény. Öt, vagy hat percet tölthettek benn, aztán libbent a sátorlap és kijöttek. Tószegi odafutott a csoporthoz, megkereste Szemerédit, és kacsintva közölte: "nincs büntetés tagom, és vasárnap délutánra szereztem egy teherautót"
-Mi van? -kérdezte értetlenkedve János.
-Jól hallottad, -vigyorgott Tószegi. -Visszavonta a büntetést, és még azt is megígérte, hogy lövészet után az egyik teherautót elvihetjük. Tudod, mit jelent ez, tagom? Elvihetjük a haverokat akárhova. Ha akarod, lemegyünk a lányokkal a Balatonhoz, fürdünk, marhulunk, este pedig beülünk egy zenés-táncos helyre.
-Persze, -mondta Szemerédi. -Meg az én nénikémet.
-Majd meglátod, tagom, -nevetett rá Tószegi Roland. -Élesítsd a fegyveredet. Éleslövészet lesz vasárnap este.

Elmondom most a viccet, amit visszafelé útközben Tószegi végül elmondott Szemerédi Jánosnak. Jellemző, majd meglátják.

"Kiszállásra megy két elvtárs a pesti pártbizottságtól a vidéki pártbizottsághoz. Ahogy végighajtanak a falu főutcáján, kiszalad eléjük az útra egy süldő malac. Már nem tudnak fékezni, elütik. Mi legyen most, kérdi az egyik elvtárs a másik elvtársat. Be kék menni és megmondani, mi történt, mondja a másik elvtárs, így becsületes. Be is mennek. A gazda elébük gyün. Köszönnek szépen: szabadság. Éljen Rákosi, mondja a gazda. Elütöttük a disznót, mondják búsan. Ez komoly? A gazda képe felderül. No, erre iszunk!"

Ilyen, és ehhez hasonló viccekért akkoriban, a szocialista társadalom azon fejlettségi szintjén sok év börtönt, vagy kényszermunkát lehetett kapni, már, aki megérte, akit nem vertek agyon az ávéhás pribékek a Sztálin út 63-ban, mielőtt még rács mögé került volna. Aki ilyen viccet el mert mesélni, az vagy nagyon bátor ember volt, vagy nagyon ostoba, vagy egyszerűen azsen-provokatőr volt. Szemerédi nem gondolkodott azon, barátja melyik kategóriába tartozik, de módfelett csodálkozott. Csodálkozása egész nap kitartott, azon közben is, hogy a gyökereket csapkodták csákánnyal a kopár, forró domboldalon. Ránézett időnként Tószegire, aki mellettük dolgozott a raj másik munka-párjában és alig észrevehetően a fejét csóválta.

"Én azt hiszem", -mondta Csetényi Barna, -"hogy János azokban a napokban kezdett egy kicsit összezavarodni. Az a kép, amit a világról alkotott, kezdett szétesni, és nem látszott mögötte másik kép."

Ebédszünetben, amikor már végeztek a főzelékkel és a fasírozottal és a fűben heverészve ejtőztek /a hadtápos kocsi, ahogy megígérték felvitte az ebédet a tábortól 2-2,5 km-re lévő munkaterületre az erdő alá/ Szemerédi megkérdezte Tószegitől, hogy tudta elintézni az "őrmesternél" a büntetés eltörlését és a teherautót. Roland talányosan mosolygott.
-Én, szépapukám már 18 évesen bevonultam. Önként vonultam be, örömkatona voltam, ahogy nálunk ezt mondták. Lehúztam a három évemet a győri gépkocsizó lövészeknél. Szakaszvezetőként szereltem le, három csontcsillaggal, utána jelentkeztem az egyetemre. Mint kiderült, amikor én Győrben szolgáltam, Kovács Komáromban volt az ottani határvadász ezredben továbbszolgáló géhás tizedesként. Akár találkozhattunk is, gyakran jártunk át Komáromba. Két katona megérti egymást. És kettőnk között én vagyok a rangidős.
-De mégis, mit mondtál konkrétan? -erősködött Szemerédi.
-Konkrétan semmit. Csak említettem, hogy hol szolgáltam, milyen rangban voltam, meg ilyeneket.
-Hihetetlen, -mondta Szemerédi János.
-Az egész élet az, tagom, -nevetett Tószegi. -Az egész világ úgy hihetetlen, ahogy van.