Az a nap nem Bill napja volt, bár eddigi életéről sem lehetett azt mondani, hogy tündérmese volt. Középszerű szülők még középszerűbb gyermeke, aki egy szürke irodában, dolgozott és sosem tudott elég pénzt összekuporgatni. Mindig álmatag tekintetű, borostás, csapzott barna hajú, pocakos harmincas vált belőle, és tudta jól, hogy még a barátnője, Susie, is csalta a főnökével.
Aznap leverten támolygott haza kis garzonlakásába, egyből egy sört vett ki a hűtőből, aztán a fotelba rogyott. Rendetlen agglegénylak volt, ahova igazán elkelt volna egy gondos asszonykéz rendszeretete. Koszos tapéta, piszkos ablakok, és kiégett szőnyeg, semmi, amitől otthonosan érezheti magát az ember. Megtört tekintettel bámult maga elé, és újra csak azon járt az agya, hogy hogyan lehet ilyen szerencsétlen. A mai értekezleten bejelentették, hogy többeket elbocsátanak, gazdasági okokra hivatkozva, és persze ő köztük volt. Ráadásul egy emailt is kapott Susietól, amiben leírta, hogy ennyi volt, és Bernarddal marad, azzal a kopasz kéjenc főnökével. Ennyivel intézte el! Ezen felül számlái ott hevertek a tévé mellett egy csipszeszsacskó alatt elrejtve, kifizetetlenül.
Bill életében nem látta, még ennyire kilátástalannak az életét.
Belekortyolt a sörbe, majd kiköpte, mert savanyú volt. Megnézte a doboz alját, egy hónapja lejárt. Valami megpattant ekkor benne. Ebből elég üvöltötte egy elkeseredett hang a fejében, nem bírom tovább.
A fiókhoz sétált, ahol a pisztolyát tartotta, és elővette a Browningot. Visszasétált a fotelba, és azon gondolkodott, hogyan is csinálja majd. Ezt nem akarta elrontani...
Csengettek. Bill meglepve bámulta az ajtót, mintha keresztül tudna látni rajta. Nem várt senkit, hozzá sosem jött a kutya sem, Susiehoz is ő ment hetente. Félretette a fegyvert, és ajtót nyitott.
Egy napszemüveges, sötét öltönyös, szőke fickó állt ott, aki úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki a szekrényből. Aktatáskján a Lélek Bt. felirat volt olvasható.
- Jó napot, Mr. Lidowsky! Lucius Feciano vagyok, ügynök a Lélek Bt.-től - rázta meg Bill kezét keményen az öltönyös.
- Számítógépünk Önt sorsolta ki, mint legmegfelelőbb alanyt cégünkkel történő szerződéskötésre. Garantálom nem fogja megbánni. Beljebb mehetnék, hogy a részleteket megbeszéljük?
Az utolsó mondatot tulajdonképpen már feleslegesen mondta, mert már be is lépett a lakásba. Bill tátott szájjal pislogott, majd az egyetlen dolgot tette, amivel visszaszerezhette picit az irányítást a helyzeten. Bezárta az ajtót.
Az ügynök leült a kanapéra, maga elé tette aktatáskáját, majd hellyel kínálta Billt. A férfinak le sem esett, hogy a saját házában van, engedelmesen ült le a foteljába. Egy vaskos iratköteget tett elé Lucius, majd egy aranyszínű tollat a tetejére.
-A Szerződésben mindent megtalál, amire kíváncsi lehet. Csak írja alá és érvénybe is lép, nálunk nincs bürokratikus időhúzás. Náluk az ügyfél a legfontosabb! - tette hozzá vakítóan fehér vigyorral az öltönyös.
- He? - nyögte végül Bill nem épp értelmesen, aki eddig nem is tudott megszólalni. - Nem értem, milyen szerződés? Valami kölcsön?
- Nem, Mr Lidowsky. Cégünk a szerződéskötés után teljesíti az önkívánságait korlátlan mennyiségben egy órán keresztül, és cserébe nem kérünk mást, csak, hogy halála után mondjon le a lelkéről ezer földi évre. Ez igazán semmiség ahhoz képest, amit nyújtani tudunk, nem?
- He? - morrant Bill, aki kezdett szédülni egy kicsit. - Azt mondja aláírom, és maga mint egy dzsinn teljesíti amit kívánok? És ezért a lelkem kell? Ezt nem hiszem el!
- Nem? Rendben, kaphat előleget, ez is benne van a Szerződésben. - Ő a felesége? Vagy barátnője? - mosolygott az ügynök, a tévén lévő képre mutatva, ami Susiet és Bill ábrázolta a városi parkban.
- Iiigen... - nyögte pocakos hősünk, aki egyre inkább vágyott egy sörre.
Ebben a pillanatban csörgött a mobiltelefonja. Felvette, majd több percig hallgatta, amit mond a hívó, végül csak annyit mondott:
-Rendben. Gyere. Én is, szívem... - és letette.
- Nos? - kérdezte az ügynök.
- A...a...barátnőm, volt. Kidobta a szeretője, és sírva mondta el, hogy rájött engem szeret, és velem akarja leélni az életét. Ide jön vacsorázni. Hol írjam alá? - mosolygott a mai napon először Bill, és a készséges ügynök már mutatta is.
Épp csak befejezték, és már az ajtónál kísérte ki a különös fickót, amikor ismét csörgött a telefonja, és Bill hitetlenkedve hallgatta, amint egy régi iskolatársa munkát ajánlott neki, háromszoros fizetésért. Életében nem volt még ilyen boldog! Az előszobában a tükörbe tekintve, még mintha jóképűbbnek is látta volna magát...
- Minden jót, Mr Lidowsky, és ne feledje a Szerződésben foglaltak szerint nincs joga reklamációra! - mondta búcsúzóul Lucius, továbbra is vigyorogva.
- Ugyan miért reklamálnék? Ez életem legszebb napja! Isten áldja! És köszönök mindent! - hálálkodva fogott kezet az alakkal, majd fülig érő vigyorral, egy slágert fütyörészve ment vissza a nappalijába.
Elégedetten dőlt hátra a fotelban, és máris azt tervezte, miként hozza majd helyre az életét. Sorra jöttek a jobbnál jobb híreket hozó telefonhívások, Bill szinte lubickolt bennük. Betette a kedvenc Beach Boys albumát, és bömböltette. És kívánt, kívánt mindent, am az eszébe jutott! Tévesen megadott címre kihozott pizzát, lottónyereményt, nagyobb fütyköst...

Bill a zenétől nem hallhatta a zuhanó repülőgép motorjait, ami épp a háza felé tartott. Boeing-747-es volt, ami hidraulika problémák miatt eltért a repülőtértől, tele tankkal csapódott a földbe, és harminchét házat égetett porig a kertvárosi negyedben. Miután eloltották a tüzet, az üszkös romok alatt csak egy valamit találtak épségben a mentőalakulatok. Egy vaskos papírköteget, amin nem volt egy betű sem csak pár aláírás...