ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

IV. Gnúfos szívében kivirágzik a szerelem



A támadás napján délelőtt Gnúfos a Népbolt előtt megvárta a Fannit. Verőfényes idő ígérkezett, igazi, július végi kánikulával. A könnyű szélben porfelhő gomolygott a Cseresznyefasor felől, s ebből a porfelhőből egyszer csak kilépett a kislány. Gnúfos szíve tam-tamot járt újra, ahogy megpillantotta. Nem találkoztak, mióta az öreg Végvári szétzavarta őket, a tűzijáték után.
-Csá királylány, -üdvözölte most.
Fanni megállt, beszélgetni kezdtek. Sokszoknyás parasztasszony húzott el mellettük, súlyosan cipelve nehéz kosarát. Az egyik kertben ugatott a kutya. Lovas kocsi járt a Fasoron, szépen, csinosan, ahogy a lovas kocsik szoktak. A tetű verebek meg szakadatlanul csiripeltek fenn a villanydróton, Gnúfosnak kábult a feje a sok csuritól.
-Jössz fürödni? -vetette oda a lánynak, legnyeglébb modorát magára erőltetve, mert a Fekete Sanyitól azt hallotta, erre buknak legjobban a bigék.
Hová, -kérdezett vissza a lány, nagy, dióbarna szemeit Gnúfosra függesztve. -Hol akarsz itt strandolni, te hülye Fos?
-Hát, ott la, ott lenn a patakban. Elrekesztettük a medret a töltés közelében, az átjárónál, olyan mély, hogy akár úszni is lehet benne.
Ez ugyan enyhe túlzás volt, mert a víz a mesterséges kis medencében valójában csak combközépig ért, ám, ha valaki jól elfeküdt benne, két tempót biztos úszhatott.
-Nos?
-Mehetek, -mondta a kislány. -Várj meg, bevásárolok a néniknek, aztán hazaugrok fürdőruháért.
Útban a patak felé, a Vasút utca, és a HÉV-átjáró kereszteződését elhagyva, elhaladtak a "háromMatyiék" előtt. Igazából egyikőjüket sem hívták "Matyinak", vagy tán a legkisebb testvért, de lehet, hogy még azt se. A középső srác volt egykorú Gnúfosékkal, talán valamivel idősebb, ezt a gyereket valamilyen irdatlan okból kifolyóan eredetileg "Lászlónak" keresztelték, nem is viselte a nevét a szerencsétlen. A környékbeli kölkök, hogy meg tudják őket különböztetni, kisMatyinak, nagyMatyinak, s középsőMatyinak nevezték őket. Vasgyúrók voltak mindhárman, kicsattantak az egészségtől.
Gnúfos, ahogy a porban poroszkáltak, ejtett róluk néhány szót, megemlítve, hogy háromMatyiék minden étkezéshez kecske-tejet isznak, attól olyan erősek. Fanni hitetlenkedve nevetett:
-Kecske tejet? Nem mondod?
-Dehogynem, -erősködött Gnúfos. -Nézz csak be az udvarba, mi van ott!
Fanni a léc-kerítés résén bekukucskált, és tényleg, mint a mesében, ott állt egy komplett kecske a pázsit közepén. Szarva csavarodott, tőgye duzzadt, állán hófehér szakáll lengedezett.
-És ennek a tejét isszák?
-Ennek hát, -mondta Gnúfos. Sőt, van egy másik is, és annak a tejét is.
-És a másik most hol van?
-Mit tudom én! Lehet, hogy a kisMatyi kivitte a töltés mögé legelni.
-Akkor ezt mér nem vitte ki?
-Mert...mert...nem tudom.
-Talán nincs is másik kecske.
-Dehogyn...
-És,... talán ennek az egynek se isszák meg a tejét!
-Mondom, hogy megisszák!
-És mi van, ha bakkecske, s nem is ad tejet?
-A háromMatyiéknál a bakkecskék is adnak.
-Ez komoly?
-Mint a halál.
A Fanni elgondolkodott a dolog fölött. -Lehet, hogy így van, -mondta aztán nagy komolyan. -Menjünk tovább Fos, olyan, de olyan kutya meleg van itt egy helyben ácsorogni, hogy mindjárt megkukulok.

Így történt, hogy tovább baktattak, s kiértek az utca végére, ahol már nem voltak házak, csak homok, puha, mély, lábszár-középig érő homok. A Vasút utca, illetve az, ami megmaradt belőle, közvetlenül a töltés mellett folydogált tovább, balkéz felől magas part rész, s fenn a parton szőlő, s gyümölcs ültetvények, egymás mellett. A homok forró volt, túlságosan is az, s így egy ideig arról esett a társalgás, milyen szerencse, hogy mégis csak cipőben jöttek el otthonról, s nem meztéláb. Gnúfos lyukas lógóbelű tornacsukáját ugyan csak mérsékelt lelkesedéssel lehetett cipőnek nevezni, de talpa még volt valamennyi, s így a célnak megfelelt. Az út enyhe ívben balra kanyarodott, erősen lejtett, s ahogy a kanyart elhagyták kitárult előttük a patak-part teljes panorámája, a zölden lengedező nádassal, melynek tengerében barnás-színű buzogányok vetélkedtek, hogy melyikük tudja magasabbra feldugni a fejét, madárfüttyös fűzfa-ligetek elszórtan, s távolabb az ég kékjébe beleolvadva azok a tetű, gyér akácerdővel borított dombok, ahol Gnúfos modell-repülőgépe tavaly nyáron eltűnt.
Gnúfos elkalauzolta Fannit a sziget titkos bejárójához, ezen a szigeten ásták el egy rettenetes napon az ellenségtől elszerzett, hadizsákmánynak tekintendő kincseket, s megesküdtek szent esküvéssel, a muterjuk életére, hogy a titkot halálig megőrzik. A kincs, régi fém-pengő, és más pénzek, meg egyéb értékes harács egy kazettában, a nagy fűzfa tövében pihent, két ásónyomnyi mélységben. Gnúfos, az életével játszott, amikor az átjárón keresztül Fannit a szigetre bevezette, s elmondta neki a kincs titkát. De, hát a szerelem vak, és veszélybe sodor, ezzel tisztában kellett volna lennie. A csapat törvénye szerint a büntetés lemészárlás, a holt testet a banda-tagok megbecstelenítik, s három ácskapoccsal a pinceajtóhoz szögezik.
-De, hát, hol van az a nagyszerű fürdőmedence, amiről beszéltél? -türelmetlenkedett a kislány, akit csak igen kevéssé érdekelt a rablótanya titka. -Azt ígérted, fürdeni fogunk!
- Fürdünk is, -kiáltotta vidáman Gnúfos, -egy perc sem telik bele. Kövess, s nézz a lábad elé, ha kedves az életed, mert, ha egy fél-lépéssel is eltéveszted, itt veszel a mocsárban, s hullád bűzös foszlányain a dögevők fognak marakodni!
Néhány lépés után szilárd talajra értek, a patak medre itt kiszélesedett, s egy természetes kis medencét képezett. Az alsó kifolyásnál hatalmas fehér kövekből készített gát lassította a víz átfolyását, megemelve ezzel a vízszintet a medencében. A part mindkét oldalán térdig érő, puha pázsit, melyet a kankalin, a mocsári gólyahír, s a gyermekláncfű virágzó szigetei tarkítottak. S ott volt az a tetű lótetű is, aki úgy megijesztette szegény Fannit, hogy Gnúfosnak fél óráig kellett vigasztalnia.
-Fürdünk meztelenül? -kérdezte Gnúfos a Fannitól, csak amúgy félvállra, amikor a kislány végre megnyugodott.
-Meztelenül?
-Mér ne!
-Hogy gondolod ezt, hülye Fos?
-Hát, úgy, hogy én leveszem a klottgagyámat, s te is leveszed, ami rajtad van.
-Azt hiszem ez nem jó ötlet.
-Mér nem? Az ötlet jó, sőt egyenesen kiváló.
-Igen, talán. De...nem lehet megvalósítani.
-Mér ne lehetne? -handabandázott Gnúfos, nagy hangon. -Csak rajtunk múlik, hogy merjük-e.
A fűben ültek, kezükkel a vizet paskolták. Vadgalamb búgott a fejük felett, hívta a párját. A tetű lótetű, akinek életét Gnúfos nagy kegyesen megkímélte, már eltűnt valamerre, a kankalin és a pásztortáska zöld szárai között.
-Ez az, -mondta a Fanni, -pontosan erről van szó.
-Miről?
-Hát amiről beszéltél.
-Hogy merjük-e?
-Igen.
-Mer te nem mered?
-Nem, Gnúfos.
-Ezt úgy kell érteni, hogy szeretnéd, de nem mered?
A kislány hallgatott, a vízbe bámult.
-Értem. De...De, mér? Mér nem mered, ha szabad kérdeznem? Nincs benne semmi. Itt senki nem lát minket.
-Az igaz...
-Akkor?
-Nem, Gnúfos, tényleg nem. Esetleg egyszer, máskor. Értsd meg, én még soha nem csináltam ilyesmit, szóval ilyet, hogy egy fiúval meztelenül fürödjek. Szégyellek mások előtt levetkőzni, nem, komolyan, nem tudok előtted levetkőzni.
-És, ha elfordulnék?
-Elfordulnál? Nem, azt hiszem akkor se. De...
-De?
-Ha akarod, te fürödhetsz úgy. Majd én fordulok el.
-Nem muszáj elfordulnod.
Fanni felnevetett, kezét óvatosan, tenyérrel fölfele kiemelte a vízből, s lefröcskölte a fiút.
-Azért én elfordulok, ha megengeded, jó?
-Tőlem! -Gnúfos kibújt a nadrágjából, a fűre dobta, és még azzal a lendülettel a vízbe vetette magát.
Alábukott, két lábával vadul csapkodott, hófehér habot verve a felszínen.
-Gyere királylány, -kiáltotta, -olyan isteni a víz. Gyere már!
A kislány visszafordult, ámbátor két kezét a szeme előtt tartotta. Gnúfos észrevette, hogy az ujjai között kukucskál, s nevetni kezdett.
-Mit röhögsz, hülye állat Fos? -kérdezte a Fanni.
-Leselkedsz, dögöljek meg, ha nem! -nyerítette Gnúfos, és újra a víz alá dugta a fejét.
-Nem is leselkedek, baromállat, -szólt oda igen fogékonyan alkalmazva a helyi nyelvjárás megfelelő fordulatát a lány, -ki kíváncsi rád, mit gondolsz?
-Gyere fürdeni!
-Nem megyek be, amíg nincs rajtad semmi!
-Jó, akkor, dobd ide a gatyámat, ott van melletted!
Fanni elvette a kezét a szeme elől, s megkereste a klottgatyát. -Ez a tied?
-Ez hát, -mérgelődött Gnúfos. -Mer van ott más gatya is?
-Nem, de...
-Mit, de!
-Semmi, hülyeség.
-Na, dobd már!
-Nesze!
Gnúfos ügyesen elkapta a ruhadarabot, s a víz alatt magára öltötte. -Kész vagyok, -jelentette ki, -jöhetsz.
A kislány elkezdte kigombolgatni a blúzán a gombokat, alulról fölfele haladt, meg megállt közben, s szemét minden gombnál a fiúra függesztette. Gnúfos arra gondolt, talán nem is akar fürdeni, mert fél, hogy hideg lesz a víz, bátorításképpen csinált hát egy kissé ferdére sikerült kézállást, melyből visszahuppanva gyönyörűen elterült a kis medencében. Legelőször a lány formás izmos hasikója bontakozott ki, aztán a többi, a két feszes mellecske a virágmintás bikiniben.
Gnúfos, hogy pillanatnyi zavarát leplezze, indián-üvöltést hallatva vadul fröcskölni kezdett, mire Fanni ledobva a piros szoknyácskát, a vízbe rohant, s lenyomta annak a hülye állat barom Gnúfosnak a fejét.
Meddig fürdőztek így együtt ebben a paradicsomi állapotokat idéző kertben, Isten szép, szabad ege alatt, gyermeki ártatlanságban, pőrén és szabadon, meg nem lehet mondani, de ennek nincs is jelentősége. Vannak olyan percek pillanatok, amelyek örökké tartanak, nem múlnak el soha, mint akár maga az élet is, melynek tűzpiros virágát nem hervaszthatja le a fagy csontkeze.
Fürödtek, napoztak, aztán megint fürödtek, s megint napoztak.
Egyszer csak, amikor éppen a fűben heverésztek, s egy katicabogárral játszottak, azt kérdezi váratlanul a Fanni:
-Figyúzz, Fos, tulajdonképpen mi a fenét akartok csinálni azzal a repülőgéppel, amit a Túrósék udvarán építettetek?
-Mer?
-Csak úgy. Érdekel a dolog, ennyi.
-Semmit. Játszunk vele és kész. Beleülünk, és azt képzeljük, hogy repülünk.
-Ez nem igaz!
-Dehogynem. Mér akarnálak átvágni?
-Figyúzz, Fos, én se vagyok teljesen hülye. Annak a Zö...
-Zöglingnek.
-Zöglingnek kormányai vannak, amelyek működnek. Én is láttam.
-Na és? Mi van abban. Így életszerű az egész.
-Szóval nem mondod el? -Fanni arrébb húzódott és megsértődve elfordult.
-Jój van na, -monda Gnúfos. -Ne haragudj, de ez egy olyan titok, amit még neked se árulhatok el.
-És, ...és akik tudják, azok mitől tudhatják?
-Akik tudják, azok bandatagok.
-A ti bandátok tagjai?
-Naná!
-És,...és én nem lehetek bandatag?
-Nem. Ne is haragudj...Gnúfos habozott, -teljességgel ki van zárva.
-Mér?
-Mert nők nem lehetnek bandatagok.
-Le van írva a szabályzatba?
-Nincs,...de...
-Hát akkor?
Gnúfos gondolkodott, erőltette az agytekervényeit, mit tehetne. E pillanatban nem a józanság diktálta a gondolatait. Szeretett volna imponálni a lánynak, elmondani a nagy titkot, hogy ők igenis repülni fognak a géppel, szárnyalni fenn az ég kékjében, mint a madár, de attól félt, ez már túl menne minden határon, amit a többiek elnézhetnek. Ha elmondja a titkot, holt biztos, hogy kivégzik, amit meg is érdemel, hulláját megbecstelenítik, s három ácskapoccsal, ahogy a csapat törvénye előírja, kiszögezik a pinceajtóra.
-Esküdj meg, -mondta, minden jobb meggyőződése ellenére. -Esküdj a muterod életére.
-Azt hogyan kell?
-Tedd a jobb kezedet a szívedre. Úgy van. A másikat emeld fel. Jó. Most mondd utánam: a csapat titkait...
-A csapat titkait...
-Életem árán is megőrzöm...
-Életem árán is megőrzöm...
-A muterom életére esküszök...
-A muterom életére esküszök. Muszáj ezt?
-Muszáj.
-Ha pedig...
-Ha pedig...
-Eskümet megszegem, és a titkot elárulom...
-Eskümet megszegem, és a titkot elárulom...
-Elfogadom fő büntetésül, hogy a többiek kivégeznek...
-Elfogadom, ...ez marhaság!
-És...
-És...
-Holttestemet meggyalázzák...
-Ezt nem mondom.
-És három ácskapoccsal...
-És három ácskapoccsal...
-A pinceajtóra szögezzék.
-A...a...menj a csodába, hülye állat.
Gnúfos megtörölte a homlokát, és sóhajtott. Csak nőkkel ne kezdene az ember. Nyakig benne volt, nem állhatott meg félúton. Homályosan sejtette: az eseményeket e pillanatban nem ő irányítja, a felismerés átfutott rajta, anélkül, hogy komolyabb üzemzavart okozott volna. Gyengesége, ösztönei győztek felette, s kadáverén féktelen tivornyába kezdtek.
-Jól van, -mondta, -elfogadom. De tudnod kell,...eh, semmi.
-Akkor most elmondod?
-Mit akarsz hallani?
-Mindent. Mire való ez a Zö...
-Zögling.
-Zöling, igen Zöling, mért építettétek, és mihez kezdtek vele?
Fanni zavarba ejtő nyíltsággal nézett Gnúfosra, tekintetétől a fiú karján, hátán apró, borzongató feszültség-hullámok futottak végig, szívét eddig még soha nem érzett forróság töltötte el. Pajkos szellő kerekedett, a fűzfák hosszúkás, keskeny levelei elénk táncba kezdek mögöttük. Nádirigó éneke hallatszott a sásból, csak az a tetű lótetű nem volt semerre.
És ekkor Gnúfos mesélni kezdett Fanninak a kisgyerekkora óta benne szunnyadó álomról, a repülésről.
A lány látta ezt a hülye állat Fost ötévesként, hogy sír, zokog és toporzékol, mert papírrepcsije, amit az albérlő srác épített, a plafonba ütközve lebucskázott, és összegyűrődött, és látta tízévesként a napsütötte gangon, a szomszéd srác társaságában, ahogy lombfűrésszel fűrészelik a szárnybordákat a kisasztalon. Látta, ahogy az első gumimotoros gép, a MATADOR I. kecsesen a levegőbe emelkedik, s látta a MATADOR III.-at landolni a Fésűsfonó égig érő kéményének legtetején, a futbalpálya mögött.
Átérezte az örömöt, és meglepetést, amit Fos érzett, amikor nagyanyjával elcsakliztak egy könyvet a pasaréti vállalati üdülő lépcsőfordulójában lévő üvegasztalról. A könyv címe ez volt: Suhanó szárnyak, s a címlapon egy karcsú szárnyú vitorlázógép látszott. A történet, melyet a csendes-pihenők idején nagyanya olvasott fel, a takaros, parkra néző, háromágyas szobácskában két barátról szólt, akik a mátraérdi vitorlázó-táborban tanulnak repülni, s első felszállásaikat Zögling típusú oktató-géppel végzik. Fanni végighallgatta ezeket a történeteket, s kezdte érteni, mi játszódhatott le a fiú fejében, amikor a repülőgép építést kiötlötte.
-Jól sejtettem, -mondta csendesen. -Repülni fogtok a géppel, semmi nem tarthat vissza benneteket.
Gnúfos hallgatott.
-Nos, így van?
-Így, -válaszolta a fiú sután, s nem nézett a lányra.
-Fos!
-Mi van?
-De Fos, ez veszélyes.
-Mér lenne az?
-Nem tudtok repülni, és a gép se, szóval ne haragudj meg érte, de a gép se biztonságos.
A gép jó, -mondta a fiú, -erős és könnyű. A Túrós papája is segített. A főtartók ki vannak üregelve. Repülni pedig, nos hát, -Gnúfos könnyedén felnevetett, -repülni meg fogunk tanulni.
-Könnyű azt mondani.
-Figyúzz! -Gnúfos erősen ráncolta a homlokát, mint mindig, amikor valami különösen bonyolult dolgot akart valakivel megértetni. -Figyúzz, csak! Nehogy azt képzeld, hogy rögtön a domb legtetejéről kezdjük. Ennyi eszem nekem is van. Először csak apró csúszásokat, rövid szökkenéseket csinálunk, nem húzzuk meg a kötelet teljes erővel.
-Értem. És, ha mégis baj történik? Megsérül, vagy meghal valaki? Ki lesz a felelős? Te, mert te találtad ki az egészet, s te építetted azt a nyavalyás Zö...
-Zöglinget.
-Zöglinget. Így van?
-Nem egészen.
-Mert, mért nem?
-Ha mégis baj történne, ami kizárt, akkor sem lehet senkit felelőségre vonni, -mondta ravaszdi arckifejezéssel Gnúfos.
-Nem?
-Persze, hogy nem.
-De, hát...
-Figyelj. A bandának Mucsi Lali a vezére, s Mucsi Lali félnótás, cédulája is van róla. Ha baleset ér közülünk bárkit, amit nem hiszek, a Baromarcúak előtt elvileg a vezér felel, nem? -Csakhogy a vezért nem lehet felelőségre vonni, mert nem normális agyilag. Kapisgálod végre?
A lány megvonta a vállát, s felnevetett.
-Szép. Ezt jól kitaláltátok. De létezik egy másfajta felelősség is Gnúfos, amivel magad előtt, s a csapat előtt kell elszámolni.
-Az a dolog másik oldala, -mondta a Fos. Tisztában vagyok vele, hogy ha én hibázok, úgy értem, miattam sérül, vagy hal meg valaki, akkor engem a csapat törvénye szerint alantas módon lemészárolnak, holt testemet meggyalázzák, s három...
-Hülye állat barom!
-De komolyan mondom. Ez nem vicc. S egy szavam sincs ellene.
-Hagyd abba, Fos!
-Rendben, ahogy akarod!
-Bemegyünk a vízbe?
-Naná, hogy bemegyünk! De, ha te nem akarsz, kinn is maradhatsz!
-Hülye állat Fos!
-Dögölj meg!
-Dögölj meg te!
Fanni elnevette magát, s tenyerével játékosan meglegyintette Gnúfos képét.
-Elég tanulékony vagyok, mi?
-Nagyon is, -mondta Gnúfos, és nézte, nézte a lányt, annyira nézte, hogy majdnem belefájdult a szeme.

Később piócákat fogdostak össze, s rátették karjukra, lábukra. Jó játék volt ez, nevettek, amikor az apró kis dögök teleszívták magukat és leestek a földre, a kör alakú sebhely környékét kicsi piros vércseppek borították. Mindegyik pióca leesett végül, egyet kivéve, ez az egy a Fanni bokáján csimpaszkodott, s akárhogy piszkálták, nem akarta elereszteni az élő húst.
--Nehogy letépd, -figyelmeztette Gnúfos a lányt, -beszakad a feje!
-Mit csináljak vele? Jaj, te hülye, segíts már!
-Várjál, -mondta a fiú, -lepisilem, s akkor leesik.
-Micsinálsz?!
-Lepisilem. A vizeletben só van, s ezek az izék nem bírják a sót. Mindig le szoktuk pisilni, ha nem jönnek le.
-Nehogy azt mondd, hogy le akarod pisilni a lábamat! Jaj Gnúfos!!
-Mér ne. Nincs abba semmi.
-Na jó. Én akkor sem engedem.
-Ahogy akarod! Gnúfos elfordult, s közömbös arccal arrébb sétált. Fanni dühös fintorral nézett utána, aztán egy fűszállal újra piszkálni kezdte a kis fekete férget, aki rá se hederített a tolakodásra.
-Gnúfos!
-Mi van?
-Nem tudsz valami mást kitalálni?
-Nem. Menjünk dokihoz?
-Dehogy Gnúfos! Hülye vagy?!
-Akkor nincs más megoldás, csak amit mondtam.
A lány hosszan tűnődött.
-És hogy akarod csinálni?
Gnúfos visszafordult. -Hát, ide állok elibéd ni, és rápisilek a lábadra.
-Fúj, ez undorító!
-Mér lenne az. Vannak olyan népek, akik megisszák a vizeletet, ezt olvastam egy tetű könyvben.
-Fúj, Gnúfos, fúj!! A kislány habozott, a pióca meg közben vidáman szívta a vérét. -Behunyom a szemem, és akkor csináld. De ne tartson sokáig, te hülye!

A nap teldegélt valahogy, s a másik nap, mármint az égitest mélán vándorolt odafönn örökös pályáján.
Szél jött, és felhőket hozott nyugat felől, a közeledő viharfront tornyos, űzött vadként száguldó felhőit. A patak part szomorúfűzei élénk-zöld leveleikkel szinte világítani látszottak a komor sötét kulisszák előterében, zölden lángoló fák, csak az a tetű lótetű nem volt semerre, hiába kereste Gnúfos, hogy megijessze vele Fannit.
Villás-farkú fecskerajok cikáztak a fejük felett, lógott az eső lába. Aztán, hirtelen, ahogy a nyári záporok idején gyakran előfordul, leszakadt az ég.
-Gyere, -kiáltotta Gnúfos, túlharsogva a mennydörgést, -gyorsan! Siessünk!
Megragadta a lány kezét, s maga után húzta a sás között kanyargó keskeny ösvényen, ami a szigetre vezetett. Mint az ázott ürgék úgy néztek ki mindketten, a fa, ami alatt álltak, nem adott menedéket a csapkodó eső ellen.
-Várj, csak, egy pillanat! -kiabálta Gnúfos teljes hangerővel, ahogy egyik kezével könyökig a nagy fa odvában kotorászott.
-Tudtam, hogy itt kell lennie!
Ócska sátorlapott húzott elő, s diadal-ittasan meglengette.
-Ez az! Bújjunk alá!
Fejükre terítették a sátorlapot, összebújtak alatta. Gnúfos ösztönös mozdulattal átkarolta a lány vállát, Fanni nem tiltakozott. Kicsi volt a vászon, csak így férhettek el rendesen alatta. Meztelen, egymáshoz simuló testük remegett, bőrük nedves és hideg volt, s mégis oly forró! Ami történt velük, a Teremtés ideje óta megszámlálhatatlan alkalommal játszódott le a kék bolygón, bizony az öreg Lucifer nagy kerítő, senki nem vádolhatja azzal, hogy nem érti a dolgát. Az élő hús évmilliós törvénye alól sem Gnúfos sem a Fanni nem vonhatta ki magát, erre még a lótetű sem képes, hiszen ő maga is csak baromállat, mint az emberek.
A fiú szerette volna megcsókolni a lányt, de a vágy olyan erős volt benne, hogy szinte megbénította. Előfordul az ilyesmi. Ez is a láthatatlan trükkök egyike. Gnúfos rettegett attól, hogy Fanni esetleg visszautasítja, a kudarctól való irtózás talán a vágynál is nagyobb volt szívében. Talán egy aprócska bátorító jelre várt. Addig -addig hadakozott magával, míg végül a zápor elállt, s a kedvező alkalom tovaillant. Útban hazafelé keveset beszéltek. Gnúfos időnként lopva Fannira sandított, a lány azonban úgy tett, mintha nem vette volna észre ezeket a pillantásokat. Ám, egyszer, amikor Gnúfos maga elé bámult a tükörként csillogó tócsákba, szép, meleg, barna szemeit kérve, várva a kifürkészhetetlenül zárkózott arcra függesztette. A fiú nem reagált. Valami véget ért, s ami elkezdődött, bár még egyikőjüknek sem lehetett sejtése felőle, más irányba indult el.

A forró, kánikulai napot, sötét, viharos éjszaka követte, s az éjszaka kellős közepén felizzottak a telefonvonalak. Gnúfos hívta Túrót:
-Fos vagyok. Ébresztő!
-Értettem. Riasztom a Nagy Gyulát!
-És kuss legyen!
-Az lesz.
Egy perc sem telt el, biciklis alakok sereglettek a főjegyzőúr portája előtt álló hatalmas cseresznyefa köré, megérkezett Mucsi Lali, cigány Jócó, középsőMatyi és mások. A kabát-zsebek duzzadtak a töltésről felszedett öklömnyi kövektől.
-Mindenki itt van? -kérdezte Gnúfos suttogva a kis szőkétől.
Túrófejű körülnézett, mutatóujjával belebökött a levegőbe, ahogy számolta a fiúkat.
-Jelentem igen.
-Akkor szólj a Mucsi Lalinak, adjon parancsot az indulásra.
-Várgyatok! -cigány Jocó szólt közbe.
-Mér, mi van?
-Kinél van bicska?
-Jó kérdés, -mondta Gnúfos, -kinél nincs?
-Nálam csak tőrkés van, -vetette közbe Nagy Gyula, -mi a szart akarsz vele, elárulod?
-A késeket most mindenki szépen leteszi ide a fa odvába.
-Mer?
-Mer nem lesz késelés.
-Nem? Akkor hogyan öljük meg őket? -méltatlankodott a köpcös. -Nem kívánhatod, hogy puszta kézzel...
-Tegyétek ide a késeket. Addig nem megyünk sehova.
Gnúfos Mucsi Lalira nézett.
-Neked egy szavad sincs hozzá?
-Nekem?
-Persze, hogy neked, tetűállat. Te vagy a vezér, dögölj meg.
-És akkor most mit kell tennem?
-Nyilváníts véleményt a dologban.
-A' meg micsoda?
-A vélemény, te hülye?
-Nem, hanem az a másik.
-A nyilvánítás?
-Igen. Igen..a... nyilvántartás.
-Nem nyilvántartás, hanem nyilvánítás, tetűállat, barom! Az, várj csak...az olyasmi, szóval...olyasmi...Gnúfos belezavarodott.
-Szóval az olyasmi, te tetűállat, barom, hogy az ember valami fontosat, valami lényegeset...
-Nem hagynátok most ezt abba? -szólt közbe a szőke. El kell indulnunk még az első kakasszó előtt, különben nem érvényes az egész!
-Tegyétek ide a halefokat! -ez megint cigány Jocó hangja volt.
-Rendben van, -mondta Gnúfos. -Letenni a késeket kölkök. Laja, adj parancsot az indulásra!
A szélvésznél is gyorsabban száguldó halálbrigádokat elnyelte az éjszaka. Úgy futottak szerte-szét, mint az apokalipszis lovasai, a kihalt utcákon a biciklik kerekei rikoltozó eleven sarat fröcsköltek a csalánnal benőtt árokpartra. Amerre mentek a kutyahad vad ugatásba fogott. Csörgött a lánc a gépeken, nyikorogtak az ülések a harcosok alatt. A Mezei ház sárga homlokfala elsápadva várta az elkerülhetetlen végzetet a csípős illatú boróka-sövény mögött. A szél elült egy pillanatra, s a beálló rettenetes csendet rikoltó parancsszó tépte ketté:
-Célozz, tűz!
Ablakcsörömpölés, kiáltások.
-Tűz! -kiáltja újra a hang, s aztán még egyszer: tűz!
-Rájuk gyújtjuk a házat, Fosom? -kérdezi a köpcös súgva az orgonabokor mögött hasaló Gnúfostól.
-Ugye rájuk gyújtjuk?
-Hoztál magaddal valami tűzgyújtó szerszámot, te szerencsétlen?
-Én?
-Hát ki?
-Neeem!
-Na látod. Gyerünk, akkor hülye állat, barom, pucolás!
A környék pillanatok alatt megelevenedett. Mezei pizsamában futott ki az utcára, s a porta előtt beleütközött a Köves srácok faterjába, aki egy szál dinamó-gatyában ugrott ki a hitvesi ágyból.
-Mi volt ez szomszéd? -lihegett bele a Köves fater Mezei puding-képébe.
-Nem tudom, -öklendezett a kérdezett, s elkanyarintott egy cikornyás káromkodást. -épp csak, hogy elaludtam, és.. és...
-És?
-És...és...Akárhogy erőlködött, nem tudott többet kinyögni.
-Akarja, hogy beszóljak a rendőrőrsre?
-Meg...meg..
Azt akarta mondani a baromállat, hogy: megköszönném, de nem jutott a végére. A Köves fater pedig azt hitte, elutasítja az ajánlatot. A meg...meget úgy értette, hogy a másik meggondolja még a dolgot.
-További jóccakát akkor, -morogta a foga között, s a dinamógatyát megmarkolva, elslattyogott.