Az ex-kedves a ligetben látta a lányt újra. Már asszonyként, együtt azzal a sráccal, aki valaha (Hű, mikor is? Talán kétezerben) a közös barátjuk volt. Hallott róla, hogy ezek ketten összeházasodtak, mégsem tudta elképzelni őket így - egészen eddig. Hülye érzés.
Békésen ballagtak, kéz a kézben. Az asszony finoman nekitámaszkodott a férje vállának. A szoknyája már nem volt bokalengető, sőt, kivillantak alóla a térdei. A szomorkás madonna-fejtartás eltűnt, a nádszálvékonyság is. Megasszonyosodott. A félszeg kiskacsából gusztusos nő lett. A gyerekek anyjánál még mindig karcsúbb...
A férfi megtorpant, amint igyekezett száznyolcvan fokos fordulatot venni: a kisebbik jókorát nyekkent a babakocsiban, a nagy pedig furcsálkodva nézett fel az apjára.
- Akkor most nem megyünk gumicukrot venni, apa?
- Mindjárt, Lajcsika, csak megvárjuk, amíg elmennek.
- Kik?
- Hát azok ott!
Elhaladtak előtte, és ő tudta, érezte, észrevették. Lesunyta a fejét, hogy ne kelljen látnia, fülét azonban megütötték a beszélgetés békés hangjai. Valami könyv szerkesztéséről volt szó. Talán az asszony könyvéről. Még mindig ír, sőt, fordít: az ex-szerető kezébe került egy kötet, "kopirájt" oldalán a "régi" nevével. Nem volt jó érzés: valami furcsa szorítás, ott, gyomortájon... és most újra! Azok, távolodóban összenevettek.
"Rajtad röhögnek... - közölte odabenn az egyik hang. - Azon, hogy kinyilatkoztattad, te sosem csinálnál gyereket erre a világra. Most meg itt lógnak rajtad ketten... Az anyjuk is jöhetne már! Olyan kínos ezzel a babakocsival. Férfiatlan. Évekkel ezelőtt a nőket nézted volna a napon sütkérezve, most meg... Na mindegy. Tényleg jöhetne már az anyjuk, mert a kicsi mindjárt rázendít. Akkor szokott így fintorogni... Kiborító, amióta megint terhes, folyton a vécét keresi! De hát megszokhattad volna..."
- Látod, mindenki fejlődőképes, még ő is - mondta kicsit később a valaha elhagyott a társának. - Gondolom, észrevett bennünket. Szerencsére volt annyi esze, hogy ne akarjon bájcsevegni.
- Annyira nem izgat - a férj vállat vont, és sétáltak tovább a vakító tavaszi napsütésben.
Néhány méterrel arrébb egy kisfiú újra megrángatta az apja kezét:
- Nézd, apa, vattacukor! Veszel?