Szeretem a nyári hajnalokat. Azt a hűvös, szellős időt amelyben már megbúvik a napközbeni forróság és csak arra vár, hogy kitörhessen rejtekéből. Addig is meglapul és a hideg ellenére is rátapasztja a pólót viselője testére. A hajnalokban azt is szeretem, hogy meghosszabbítják a nappalokat. Az ember abban a friss ám csendes nyugalomban ami a hajnali idő sajátja rengeteg dolgot véghez tud vinni és még mindig marad ideje, hogy elszaladjon a később ébredők számára friss péksüteményért.
Amikor kiléptem a házból ez a kellemes hangulat fogadott. A kertben a harmat kövér cseppjei hajlították meg a dús fű szálait. A nagy almafán egy kismadár vidám csiviteléssel kívánt jó reggelt nekem. Apró szemei kíváncsian fürkészték mozdulataimat ahogy bezártam az ajtót és halk kattanással elfordítottam a kulcsot a zárban. Lassú léptekkel mentem le a lépcsőn és oda intettem a kismadárnak, aki kedves trillával nyugtázta köszönésemet.
A tó felé indultam és messziről láttam, hogy néhány nyaraló vendég bóklászik a parton várva, hogy a kelő nap sugarai felforrósítsák a levegőt. A parton három tinédzser köveket dobált a vízbe, hangos nyerítéssel nyugtázva a csobbanásokat. Tőlük kissé odébb a tó mellett kialakított parkban egy fiatal pár tolt egy sivalkodó babakocsit. A sírás halkan elúszott a korai szellő hátán hozzám, hogy nem sokkal később teljesen elenyésszen. Láttam az öreg parkőrt is aki már apró gyermekkoromban is a szemetet szedte és vigyázta a rendet az üdülő telepen. Mikor észrevett bágyadtan intett felém és kikerekedett szemmel bámulta jobbomat amikor vissza intettem. Elmosolyodtam, lehet, hogy öreg a csősz, de nem hülye.
A babakocsis pár odaért hozzám. A férfi mosolya lehervadt az arcáról mikor végignézett rajtam. Hosszú combú párját szorosan magához húzta és sietősen kitért az utamból. Az nő nem értette és kérdően nézett a férfira aki szemének egyetlen apró pillantásával felém terelte a nő figyelmét. Az halkan sikkantott és kezét az arca elé kapva szinte fellökte a férjét, hogy sietősebb haladásra ösztönözze.
Ahogy utánuk néztem láttam, hogy a parkőr a zsebébe csúsztat valamit. Tudtam mi az, a mobiltelefonja. Nem érdekelt, tette a dolgát, ahogy én is.
A tinédzserek már egyre jobban belejöttek a dobálózásba. Azon versenyeztek kinek a köve pattan többet a víz felszínén. Egész ügyesek voltak, úgyhogy megálltam és néztem őket. Talán öt perce figyelhettem őket, mikor az egyikük megfordult és rám nézett. Fitymáló tekintete gyermeki pillogássá változott, ahogy végig siklott rajtam.. Félszeg mozdulatokkal megbökte a hozzá közelebb álló barátját . Az türelmetlenül felnézett, majd átlátva a helyzetet szólt harmadik cimborájuknak és vissza se nézve sietősen eloldalogtak.
Odaléptem a helyükre. A nap diadalmas vöröse végig vágott a hajnali derengésen vörösbe borítva a partot és az üdülőtelep szélső házait. A tóparti út felé néztem. A távolból a seriff kocsi szirénájának hangja sodródott felém és villogólámpái aprócska fénypontokként vibrálva közeledtek. Nem baj, tudtam mire ide ér befejezem amiért elindultam.
Visszafordultam a víz felé és bokáig belegázoltam. A hideg víz vasmarokként szorította lábamat. Jól esett. Mikor a görcs kiengedett a talpamban, leguggoltam és szelíd mozdulatokkal elkezdtem lemosni a kezemben levő fejsze fejéről a rászáradt vért és a beletapadt hajszálakat.