ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

A PAP_SZTORI




H'Orvátth Jánosról halottam már egyet, s mást, tudtam róla, hogy fura ember, de álmomban se gondoltam volna arra, hogy nem veszi észre ezt a három gyönyörű lányt fehér köpenyben. Cica, cici. A szigetre vezető fa-hídon ácsorogtunk, és az emberiség sorsáról beszélgettünk, amikor megpillantottuk őket az ösvény kanyarulatánál. Tolvaj Pipi karonfogva jött két barátnőjével, az okos komoly Asztalos Pannával, s az édes kis Asztalos Évával. Andalogva közeledtek ahhoz a helyhez, ahol álltunk, a köpeny alatt jól láthatóan nem viseltek mást, mint egy apró csipkés bugyit, a nagy fák illanó árnyéka elrejtette titokzatos arcukat. A matematikus Beethovenről beszélt éppen, azt fejtegette a zeneszerző műveivel példálózva, hogy a homo sapiens, születése óta egyetlen egy dologhoz kötődik végzetesen, s ez a dolog a zene. Rengeteg nagy marhaság volt, be kellett látnom. Egy öszvér csökönyösségével állította, hogy sorsunk előre meg van írva a nagy szimfóniákban, minden, ami eddig történt, ami történik, s ami történni fog, békék, háborúk, összeomlások és fellendülések a lelkünkben örök idők óta visszhangzó zene hullámain érett, illetve érik tettekké. Megpróbáltam vitatkozni téziseivel, hiszen hát a szimfóniákat emberek találják ki, az ok nem függhet az okozattól, mintha motor-vonatot próbálnék meg föltartani egyetlen egy törékeny gyufaszállal. Szerdahelyi Laci vigyorgott, de nem szólt semmit, Szeleczky Peti sápadt-komolyan bújt saját fekete szakálla mögé. Szája széle megrándult, kezét felemelte egy pillanatra, aztán lehullott az a kéz, s az ajkak némák maradtak. Ekkor értek mellénk a lányok.

-Tiszteletem János bá, -császtok, -mosolygott ránk ezer szeplőjéből Tolvaj Pipi, s vele mosolygott Asztalos Panna is, és az édes kicsike Éva. Nem álltak meg, de lelassították lépteiket, készen arra, hogy csatlakozzanak társaságunkhoz.

-Csao, -vigyorgott Szerdahelyi Laci vidáman, -csao nektek széplányok.
-Csá, -mondta halálosan komoly képpel a Szeleczky Peti.
-Cső, -mondtam erre én is, s a cuki kis Asztalos Évát bámultam önfeledten.

-Kellemes időnk van ma, nem de bár, -kérdezte kellemkedve a szép, okos Asztalos Panna. -Csatlakozhatunk ehhez a kellemes társasághoz?

H'Orvátth János egy kukk, nem sok, annyit se szólt, pedig a három lány most ő hozzá volt a legközelebb. Fejük fölött elnézett a semmibe, két karját összefonta a háta mögött.

-Mint folyó árja a vízbe pottyant falevelet, sodor minket a lelkünkben áradó muzsika, -folytatta aztán elrévedve, amikor a lányok már tovahaladtak. -Lehet, hogy meg se hallod, fel sem ismered ezt a zenét, mégis, ő vezet, ő kormányoz téged, amíg élsz, arrafelé, amerre ő akarja. Belülről vezérel, érted, a világ működésének ez a végső lényege.
-Szerintem a nagy találmányok azok...kezdtem volna bele végre saját teóriám ismertetésébe, de a matematikus nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.
-A találmányok?! -Annyi lekicsinylés csendült ki a hangjából, hogy egy Demosthenészt is visszarettentett volna. -Bah! Mire gondolsz konkrétan?
-A sörre gondolok.

Szerdahelyi Laci válla rázkódott az elfojtott röhögéstől, s Szeleczky Peti komor tekintetében is felvillant a vidámság kitörésének első szikrája.

-A sörre? -A tudós meghátrált. -Fejtsd ezt ki, kérlek bővebben. Érdekes, amit mondasz.
-Gilgames óta az emberiség sört iszik, -mondtam megszilárdítva hangomat. Első Ramszesz sört ivott a sátrában, mielőtt elindította volna gályáit az "északi népek" hajóhada ellen a Nílus-deltában. Prometheus kortyolt, és ellopta a tüzet az istenektől, s Einstein is egy sörözés alkalmával jött rá a megoldásra, amikor az általános relativitás elméletét kidolgozta.
-Ez biztos? -Úgy nézett rám H'Orvátth János, mintha keresztben akarna lenyelni.
-Biztos, -mondtam.
-Honnan tudod?
-Olvastam egy könyvben.
-Olvastad egy könyvben? Jó neked. Nekem nincs időm, hogy könyveket olvassak. Mondd tovább.
-Nincs tovább. Hipotézisem ennyi.
-Jól van. -Elismerően bólogatott. -De a hipotéziseket be kell ám bizonyítani, kiskomám. Csinálnod kell egy reprezentatív felmérést, s pé egyenlő kilencvenöt százalékos valószínűségi szinten igazolnod kell, hogy szignifikáns összefüggést találtál. Ha nem tudod bizonyítani, sutba dobhatod az elméletedet.

Elszontyolodva néztem rá.

-Ne búsulj és ne csüggedj -vigasztalgatott kenetteljesen. -Majd én segítek. Állítsd össze az adatbázist, s gyere vele át hozzám a jövő héten valamikor, a matematikai részét átvállalom.

Elfordult, előhalászott fehér köpenye zsebéből egy csonknyi tintaceruzát, megnyálazta, s a szigetre vezető fahíd százéves korlátjára felírt egy képletet. Megszűntünk számára, belemerült a munkájába.

Otthagytuk H'Orvátth Jánost a korlátnak dőlve, mint egy kifordult, hasznavehetetlen esernyőt. A zeneszerző mellszobra a szigeti bejárónál meg se hőkölt bele, s mi már mentünk is tovább az ösvényen a lányok után. Olyan szép volt minden, a park a nyári ég alatt. S az a sok kecses madár. Az egyik, leszállt mellénk a fűre, félrefordított fejjel rám pislogott, ahogy a madarak szoktak, és csipegetni kezdett a Gondviselés bőséggel terített asztaláról.
Lelkemben szimfónia szólt, az Örömóda elsöprő taktusai. Utol akartam érni kicsi Évát, hogy elébe térdepeljek, és megkérjem a kezét. Annyira beégetett a tisztasága! Hófehér köpenye alatt nem viselt mást, mint egy apró, csipkés bugyit! Mellének halmai szűzies félénkséggel emelkedtek és süllyedtek, amikor elhaladt az imént mellettem. A kisváros éteri levegője lengte körül. Meggyorsítottam lépteimet. Beszélnem kell vele, minél előbb.

-Vadásznak -mondta kacajra álló szájjal a Szerdahelyi Laci, s előre mutatott, a fák közé, amerre a lányok mentek.
-Tessék?!
-Nagyvadra lesnek, -erősítette meg Kököjszi szavait sápadtra-komolyodó képpel Szeleczky Peti. -Te vagy az a vad, te bizony!
-Én lennék? És milyen értelemben, -lövellt ki belőlem a kétségbeesett kérdés. A jóbarátok cinikus reakciója hideg zuhanyként hatott rám. -Szabad tudnom, hogy...
-Férjet akarnak fogni, -mondta Kököjszi, s nevetett hozzá tele szájjal.
-Férjet akarnak fogni, -ismételte meg barátja szavait zengő mély hangon Bobojsza. -Ha nem vigyázol magadra, könnyen horogra akadsz.
-De, az Isten szerelmére, honnan tudjátok tik ezt ilyen biztosan?
-Velünk már eljátszották kisded játékaikat, -kacagott a hobó.
-El bizony, -bólogatott mord képpel a tudós. -Egyszer véletlenül rámosolyogtam az Asztalos Pannára, azóta le se tudom vakarni magamról. Minden áldott pénteken meghív hozzájuk vacsorára, a szülői házba. Ott laknak a pesti út sarkán. Az a sárga ház az, ahol lefordulunk az Intézet felé.
Keresztet vetettem és megborzongtam. Nehezen tudtam elképzelni Szeleczky Petiről, hogy rámosolygott valakire.
-Csak nem azt akarod mondani, hogy...?
Szégyenlősen lesütötte a szemét.
-De igen. El szoktam menni. Nagyon finom tepertős pogácsájuk van...

Egyre közelebb értünk. Lelassították lépteiket, bevártak minket. Beszélgetni kezdtünk. Terítékre kerültek az intézeti pletykák, Tolvaj Pipi vitte a prímet, mindenkiről tudott mindent: mért iszik tejet a főigazgató az ebédhez, miért reménytelen az a vonzalom, amit Zalaváry Enikő érez Papp Dodi meteorológus iránt, a technikus fiúk közül kik sündörögnek leggyakrabban a lányszállás körül, és mitől szomorú Kátai Kati minden áldott hétfő délelőtt. Szeplős volt az arca, szeplős a karja, s a köpeny-kivágásban látszott, hogy szeplős hetyke melle is. Haja lángoló vörös zuhatagként hullott alá köpenye makulátlan fehérjére. Elragadó jelenség volt, nem tudtam levenni róla a szememet.
Kicsi Éva megérezhetett valamit ebből az elemi erejű csodálatból, ó, a nők roppant fogékonyak az ilyesmire. Elsétált néhány lépést, kecses mozdulattal lehajolt, letépett egy szép sárga virágot, s a gomblyukába tűzte, pontosan arra a helyre, ahol köpenye domborodott.

-Ferde, -szóltam mosolyogva, s otthagytam Tolvaj Pipit. -Megigazíthatom?

Visszamosolygott, de nem válaszolt. Mellé léptem, s megigazítottam a sárga virágot.

-Köszönöm -lehelte. -Kedves dolog volt tőled...
-Szívesen megtenném újra, -válaszoltam hevesen.

Elpirult. Két apró kezét keblére szorította szelíd védekezésként. Hátat fordított, s visszasétált a többiekhez.

-Bridzsezünk pénteken? Van kedvetek? Nálunk megtarthatnánk a partit. Szeretettel látjuk az egész kedves társaságot.
-Én nem tudok bridzsezni, -mondta Szerdahelyi Laci, s a vörös hajú lányra pillantott.
-Én sem tudok bridzsezni, -mondta Tolvaj Pipi, s visszanézett fényes tekintettel.
-Szívesen elmegyek, -vontam vállat. -Mért is ne?
-Én is szívesen, -mondta az Asztalos Panna, Szeleczky Petit lesve, mit szól ő, a nagy Ő.

A tudós habozott. -Nos, benne vagyok. Tud anyád tepertős pogácsát sütni?

-Ó, hát hogyne. -Kicsi Éva kedvesen mosolygott. -Nagyon finom ám a tepertős pogácsánk. És apám bora is ízleni fog nektek, meglássátok.

Így esett, hogy megesett: Asztaloséknál bridzseztünk péntek este. Ez a bridzs egy igen különös kártya-játék. Francia-kártyával játsszák, de joly-joker nélkül. A szemben ülők vannak együtt. A cél az, hogy a partnerek minél több ütést hozzanak össze. A végén összeszámolják, melyik pár hányat ütött. Nagyobb lap viszi a kisebbet, ha elfogyott a szín aduval lehet ütni.

Szeleczky Péter kezdte a licitet, egy treffel. Ez azt jelentette, hogy van két ásza egy királya és egy dámája, de legalább is ilyen erősségű lap van a kezében. Az is biztos volt, hogy egyetlen egy színből sincs öt darab nála, ha lett volna, azt a színt mondta volna be. Én passzoltam tíz pont alatti lapommal, Asztalos Panna egy kört mondott, Évike passzolt, követte példámat. Minden mondásnak kettős jelentése volt: információ a lap erejéről, és vállalt ütésszám. Ha valaki például kettő kőrt mondott egy káróra, az nem csak azt jelentette, hogy erős a lapja, hanem azt is, hogy a tizenhárom lehetséges ütésből hat plusz kettőt akar ütni, kőr adu mellett.

-Négy kőr, -mondta Szeleczky a bíztatásra. Ez már gémerős felvétel, befejező licit. Passz, passz, passz, volt a válasz. Éva káró kilencessel indult, Asztalos Panna leterítette a lapokat, ez volt a szabály, az "asztalnak" terülni kellett. Bejött Éva anyja, nagy tál tepertős pogácsát tett le mellénk a görpikolóra. Folyt a játék. Ütni, hívni, ütni, hívni, -így kellett a bridzset játszani. A tudományos munkatárs végül szűrt csinált a partiban, vagyis a vállat négy ütés helyett ötöt ütött. Összedobtuk a lapokat, én kevertem, kicsi Éva meg osztott a másik pakliból.

Bellbe kerültek, jó úton jártak ahhoz, hogy megnyerjék a robbert. A szerencse azonban megfordult, előbb vonal feletti pontokat abszolváltunk, majd három szannal nyílttá tettük a küzdelmet. A szant követően édes kicsi Éva töltött a finom metszésű ólomkristály poharakba, koccintottunk, ittunk. A szoba, ahol a kártyaparti zajlott, teli volt csipkével és ólomkristállyal. Leosztások között udvarias társalgást folytattunk, így volt illendő. Telt az idő. A játék, a bor, a csipkék, és az ólomkristályok a finom elegáns társalgással együtt, úgy hatottak érzékszerveimre, mint valami kábítószer: fejem zsongott, szívem verdesett, lelkem szárnyalni kezdett. Láttam a jövőt. Kövér kopasz öregember ült ugyanennél az asztalnál, pogácsát tömött magába, rizlinggel öblítette le, és megkeverte a paklit az új leosztáshoz. Ez ám az élet, ez bizony! Kint az ólban meg röfög a disznó. A nyári esték későn érkeznek, kilenckor még világos van. Éppen kilencet ütött a bim-bam óra, kinéztem az ablakon. A virágágyás kellős közepén a Hámori Bandit pillantottam meg, piros-csicsás biciklis szerelésben. Napszemüvegét homlokára tolta, sportosan rövid frizurája alá. Kimentem hozzá, hogy üdvözöljem.
-Meghalt a mamám, -mondta. -Érted jöttem.
Az első döbbent perc után karon fogtam. -Gyere. Induljunk.
Felesleges volt bármi mást mondani. Cuki kis Évától el se búcsúztam, és a többiektől se. Mint két dróton rángatott bábú, mereven lépkedtünk előre az alkonyatba borult főutcán. Hallottam, hogy nyílik mögöttünk a kerti kapu, s valaki kiszalad, de nem fordultam meg. A vasúti restiben kötöttünk ki. Rendeltem egy snapszot, lehajtottuk, aztán még egyet rendeltem, s azt is lehajtottuk.
-A következő körre én hívlak meg Testvér, -mondta a Hámori Bandi, s nagy csomó bankót húzott elő a farzsebéből. Kikért a pultra még két italt, s az egész cehet kifizette, az első két kört is, amit még én rendeltem. Visszagyömöszölte a pénzt a nadrágjába. -Menjünk, Testvér. Ez nem old meg semmit.
Késő este érkeztünk Szemesre, felállítottuk a sátrat Kovács néninél, és nyugovóra tértünk.

A reggel nem hozott enyhülést. Elbotorkáltunk az állomásra, s a tejivóban tejet ittunk, fél-fél literrel, mint más napokon. A zsömle friss volt, sápadt, puha bélű. Csak a legfontosabb dolgokról esett szó.

"Add csak ide Testvér légy szíves a sót" -mondta a Hámori Bandi.
Odatoltam elé. "Tessék"
"Köszönöm". -Jó erősen megsózta a zsömléjét, beleharapott.
"Te nem sózod meg a tiedet, Testvér" -kérdezte.
"Nem, köszönöm"
"De sózva ízletesebb. Biztos nem kérsz rá?"
"Igen, egészen biztos, hogy nem, Testvér"

Siófok felől szerelvény állt be, álmos utasok lepték el a peront. -Tessék, kérem beszállni! A vágányok mellett vigyázzunk! Sípszó harsant, a kocsik megmozdultak, egymáshoz ütődtek. Kattogva indult tovább a vonat, s hamarosan beleveszett a reggeli párába. A kiürült tejeszacskókat Hámori Bandi beledobta a kukába. Tenyerével összeseperte a morzsákat az asztalon, s azokat is a kukába dobta, a papírszalvétával együtt. Visszafele a Vén Matróz előtt haladtunk el. A Testvér kérdő tekintettel nézett rám. Nemet intettem. Ki tud tejre snapszot inni? Én biztosan nem. Nincs olyan gyomrom, mint a Hámori Bandinak. A nyirkos reggelt meleg, napsütötte délelőtt követte. Kisétáltunk a kikötőbe, néztük a vitorlásokat. Az APOLLÓ fedélzetén nagy volt a nyüzsgés, Sándor János pattogó vezényszavai hallatszottak szemből, a gátról. Kedvem lett volna átmenni, és körülnézni, de nem tudtam, a Testvér mit akar. A sólyánál Latinovicsba botlottunk, fürdőnadrágban, s fekete lakcipőben várta, hogy valaki kilökje neki a bocit. Néhány szót váltottunk az időjárásról. Nagyon udvarias volt, de látszott rajta: gondolatai messze járnak, Lear király volt éppen, vagy Bozzi úr, a kutya. Maghy Árpád jött a vitorlás-telep felől, vállán bum-rúd, betekert vitorlával. Lekezeltünk. -Mi újság? - kérdezte. -Mentek a vízre?
-Meghalt a mamám, -mondta a Hámori Bandi.
Az OTSE hajók kormányosa megtorpant, a vitorla-rúd végét a földre támasztotta.
-Ne mondd!
-Sajnos így van.
-Részvétem. Mibe' segíthetek?
A Testvér habozott. -Nincs pénzem a temetésre. Kéne valamicske lé. A jövő héten meg tudnám adni, a jövő héten megjön a kalória pénzem.
-Nem gond, -jelentette ki a kisebbik Maghy. -Szívesen segítek, majd visszaadod, nem sürgős. Gyere, menjünk be a házba, a Testvéred majd itt megvár.
A nap további része eseménytelenül folydogált. Vitorláztunk az ATHOS-al, lehorgonyoztunk a nádas előtt, fürödtünk, napoztunk. A Testvér hallgatag volt, én sem erőltettem a beszédet. Később megéheztünk, elmentünk ebédelni. A fasori vendéglőben kötöttünk ki, ez volt Szemesen a legdrágább, legelegánsabb étterem, még a Vígadónál is drágább és elegánsabb volt. Bandi erősködött. -Oda kell mennünk egy ilyen napon, Testvér -hajtogatta, nem volt szívem ellenkezni vele. Eszembe jutott az előző nyári eset. Három pincér tolongott az asztalunknál, amikor hófehér tenisz-szerelésben, vadonatúj ütőkkel helyet foglaltunk a damaszttal terített asztalnál. A főpincér, az italos, és a kenyereslány. Bandi étlapot kért, hosszan tanulmányozta. A személyzet türelmesen várt.

"Tud hozni sült burgonyát"? -kérdezte sokára a Testvér.
"Tudok, kérem", -mondta a főpincér.
"Hozzon akkor egy nagy adagot két terítékkel. És két pohár szódavizet is kérek."

Nevethetnékem támadt, ahogy a derék főúr csalódott képére visszagondoltam, de nem volt illendő ebben a helyzetben nevetni. -A mai ebéd máshogy fog lezajlani, -gondoltam magamban. -Kíváncsi vagyok, megismernek-e a pincérek, kíváncsi vagyok, milyen képet vágnak, ha látják, tele vagyunk dohánnyal!

Újházi tyúklevessel kezdtük, bécsi szelet következett sok salátával, majd somlói galuska zárta a sort.
Vékony, elegáns Kéknyelűt ittunk a húshoz, és sárgán áttörő Badacsonyi Szürkebarátot a desszerthez. Hámori Bandi elmagyarázta, hogy a palackoknak csak a felét illik meginni, a másik felét ott kell hagyni az asztalon. Sajnáltam a finom borocskát az üvegben hagyni, de kötött az etikett. Cukrozott sárga-dinnye szeletkékkel zártuk az étkezést. Elszívtunk egy cigarettát. Elmeséltem a Testvérnek a pénteki napot, világnézeti vitámat H'Orvátth Jánossal, s a kicsi Évával való romantikus találkozást az Intézet parkjában. Megértően bólogatott. -De nagy marha vagy te, Testvér! Akkor most, ha jól veszem ki szavaidból, olyan szerelmes vagy, mint egy félbevágott giliszta. Így van? Ne tagadd, hogy így van!
-Nem vagyok szerelmes, -tiltakoztam. -Egyszerűen csak arról van szó...
-Ügyet se vetett erőtlen próbálkozásomra, hogy megvédjem magam. Tovább korholt. -Testvér, Testvér! Mikor nő be végre a fejed lágya?
Átvészeltük a délutánt is. Nagyon meleg volt aznap, sok volt a darázs a mólón. Az egyik megcsípett a nyakamon: mire odakaptam, már meg is szúrt. Egy lány a társaságból kenőcsöt vett elő, be akarta kenni vele a csípés helyét. Hámori Bandi eltolta a lány kezét, nyelvével megnedvesítette a mutatóujját, saját nyálával kente be a sebemet. Ötpercenként kérdezgette: " fáj még Testvér?" A haverok és a lányok mindannyian tudták már, mi történt, hogy meghalt a Bandi mamája, s le a kalappal, egytől egyig úri módon viselkedtek. Halk, visszafogott társalgás zajlott, elmaradtak a szokásos ugratások, és az idétlen viccek. Mielőtt elváltunk volna, megbeszéltük, este felmegyünk együtt, az egész társaság a Kis Tücsök-lyukba. Talán furcsának tűnhet, hogy mulatni vágytunk amikor haláleset történt a családban, de, aki jobban ismert minket, tudta, máshonnan fúj a szél.

Fél hét körül ettünk a Pléhfedelesben egy jó adag tojásos-lecsót, aztán hazamentünk átöltözni. A nyári lak mellett belebotlottunk Kovács nénibe, óvatosan kapálgatott a házikó körül a villás-farkú horolókapával, de csak tessék-lássék munka volt az, inkább úgy tűnt, mintha minket várna.

-De jó, hogy jöttök fiúk. Nagyon fontos dolgot szeretnék mondani.
-Mi lenne az, drága jó Kovács néni? -kérdezte udvarias hanghordozással a Testvér.
-Mi is, hát na. Arról van szó, hogy ide, a kis házba, beköltözött egy katolikus pap. Két napig marad.
-Csak nem?
-De bizony.

A Bandi gondolkodott, mit mondhatna még. -Ez örvendetes és...

-Arra kérlek benneteket, próbáljátok kicsit visszafogni a hangotokat. Az atya nagyon halk szavú ember. Ne beszéljetek, csúnyán, ne káromkodjatok. Ne botránkoztassátok meg szegényt. Meg tudjátok tenni a kedvemért?
-Persze, hogy meg, drága Kovács néni, persze, hogy meg.
-Akkor minden rendben lesz? Nem kell idegeskednem miattatok?
-Persze, hogy minden rendben lesz, cseppet se tessék aggódni!

Sóhajtott és a kapa nyele után nyúlt. Folytatta, ahol abbahagyta, ránk ügyet sem vetett többé. Átöltöztünk. Már éppen indultunk volna, Bandi a sátor zipzárjával bíbelődött, amikor hazaérkezett a pap. Ő látott meg minket, ő köszönt ránk: -dicsértessék a Jézus Krisztus.

-Mindörökké, atyám, -köszöntünk vissza, meglepődve, hogy mögöttünk áll.
-Akkor tehát szomszédok vagyunk? -kérdezte mosolyogva.
-Ezek szerint igen, -mondta a Bandi.
-És hová lesz a séta? -így a pap.
-Csak ide a kocsmába atyám, -mondta a Bandi.
-Jó szórakozást. -Biccentett, intett, s lassú léptekkel tovább sétált. Mire utána néztem, már eltűnt a nyári lak ajtaja mögött.

Nem is törődtünk többet a dologgal aznap este, csak amikor már hazafelé jöttünk éjfél után, jegyezte meg a Bandi, hosszú hallgatást követően: " kellemes ember". Tudtam, kire céloz, nekünk nagyos sok egyforma gondolatunk volt, gyakran előfordult, hogy egy mély lélegzetet követően egyszerre mondtunk ki valamit.

-Nekem is ez járt éppen a fejemben, -élénkültem fel a sorompóhoz érve. -Más pap biztosan szóvá tette volna, hogy kocsmázni megyünk, ismered a papokat.
-Más pap megpróbált volna lebeszélni, -bólogatott.
-Mért érzik úgy a papok, hogy mindenbe bele kell szólniuk Testvér?
-Azért Testvér, mert ez a hivatásuk. Te mit tennél, ha pap lennél?

Átkeltünk a síneken, már csak néhány lépés volt hátra a Főfelügyelet üdülőjéig, s Kovács néni házáig, melynek kertjében várt kényelmesen berendezett kétszemélyes luxus-sátrunk. Hűvös volt az éjszaka, a tó felől friss szél fújt. Megborzongtam. -De jó lesz végre lefeküdni, bebújni a hálózsák puha biztonságába, s aludni, aludni, aludni. A Hámori Bandi is ilyesmire gondolhatott, mert nagyot ásított mellettem.

-Tegyük el magunkat holnapra Testvér, -mondta. -Elég volt a mai napból.

Befordultunk a kapun, végigbotorkáltunk a kavicsos kerti úton. Igen, ez a sötét háromszög itt, már a sátor. Recseg a zipzár, bent vagyunk. Le a nadrágot, le az inget.
-Jó éjszakát Testvér, -mondja a Testvér, s hallom, hogy fordul a sötétben, arra az oldalára, amelyiken el szokott aludni. Fordulok én is, jaj de jól esik ez most. Kaparászás kint, a sátor oldalfalán. Egy hang szól halkan: itthon vannak, fiúk?
-Itthon vagyunk, -mondjuk egyszerre.
-Bemehetek? -kérdezi a pap odakinn. -Nem tudok még aludni. Beszélgethetnénk egy kicsit.
-Késő van már ehhez, atya, -mondanám, de a Testvér megelőz, széthúzza a zipzárt.
-Jöjjön, atyám!

A pap a következő szép pillanatban átbújt a résen. Arrébb húzódtam, hogy helyet adjak középen, s hallottam, a Testvér is a sátor oldalfala mellé vackolódik a túloldalon.

-Dicsértessék, -mondta a pap.
-Dicsértessék, -mondta a Hámori Bandi.
-Mindörökké, -mondtam én, pedig nekem is dicsértesséket kellett volna mondanom, hogy a pap így válaszolhasson: mindörökké ámen.

Leült közénk, kicsit körülményesen helyezkedve lábára igazgatta a pokrócot. -Nos, jól telt az este? -kérdezte csendesen.

Egy ideig mindennapi dolgokról beszélgettünk. Előbb mi meséltük el, mi történt a nap folyamán, de ez rövid mese volt, hamar a végére értünk, aztán ő mondta el a napját, kezdve a dolgokat a reggeli vonatozással, folytatva a szállás-keresés nehézségeivel, és a többivel, hogyan járta be a falut, ki mindenkivel találkozott, ki mindenkivel ismerkedett össze. Többet tudott meg néhány óra alatt Szemesről, mint mi életünk huszonöt éve alatt. Tudta melyik házban született az öreg tanító, aki ötven évig munkálkodott a községben, s most a műút melletti temetőben alussza örök álmát, hol állt egykor a régi száraz-malom, és a régi posta, mikor épült a kikötő, kié volt az első vitorlás.

-Mondjátok meg fiúk atyának, miért nehezebb elhinni, azt, hogy nincs Isten, mint azt, hogy van? -kérdezte egyszer csak váratlanul. -A szülők azt mondják odahaza a gyerekeknek, amit mi is mondunk a templomban: Isten létezik, jó és szeret téged. Az iskola ugyanakkor azt mondja, nincs Isten, Istent az emberek találták ki, mert féltek a kardfogú tigristől. -Mondjátok meg atyának, ...vajon mért nehezebb elhinni ezt, mint amazt?
-Nem tudom, -atya, jött a válasz a sötétből, onnan, ahol a Bandi hevert. -Fogalmam sincs ezekről a dolgokról, de elmondhatom, ha ez megnyugtatja, ha valamit el kell hinni, nekem könnyebb elhinni az előbbi verziót.
-Köszönöm, fiam, hogy ezt mondod.
-Szívesen, atya.
-De... miért könnyebb, fiam? Meg tudnád ezt úgy magyarázni, hogy mi is megértsük?
-Azért atya....pillanatnyi csend állt be, a csendben kristálytisztán hallatszott, hogy lélegzik a Hámori Bandi, -mert...mert könnyebb. A világ megmagyarázható, ha elfogadjuk, hogy van Isten. Akarom mondani...csakis így magyarázható meg olyan egyszerűen, hogy egy gyerek is megértse. Hogyan jött létre a világ? Isten teremtette. Mikor lesz vége? Majd akkor, ha Isten úgy akarja. Miért élünk? Mert Istennek úgy tetszik, hogy éljünk. Mi lesz, ha meghalunk? Hol a világ vége? Mi van az atomokon, s elektronokon túl? Mindenre van válasz. Miért vannak háborúk? Tényleg, atya, miért vannak háborúk, atya?

Az atomok világánál tartottunk, a háborúknál, a csillagoknál. Sokkal, de sokkal többet tudott ezekről a dolgokról, mint én, vagy a Testvér. A fekete lyukakról például tőle hallottam először. Az éjszaka puha, meleg csendje vett körül bennünket, az idő, mintha megállt volna. Mégis, ki tudja hány óra lehetett, közel volt már a hajnal, felvetődött: aludni kéne lassan. A pap is egyetértett, búcsúzkodni kezdett. Azt hittem, kibújik végre. Felkattintottam a zseblámpát, hogy jobban lásson.

-Van itt még egy téma, -pislogott bele a fénybe.

Hallgattunk, mert hát úgy gondoltuk, minden témát kimerítettünk ezen az éjszakán.
-Mi lenne az atyám, -kérdezte késve, álmosan a Bandi.
-A vallás viszonya a szexualitáshoz. Erről még nem beszéltünk.
Összenéztünk volna a Testvérrel, ha láttuk volna egymást.
-Erről még tényleg nem beszéltünk.
-Mondjátok meg fiúk atyának, a mai fiatalok tényleg ilyen könnyelműen kezelik ezt a kérdést?
-Mire gondol, atya?

A pap hanyatt dőlt megint, én meg lekapcsoltam a lámpát, hogy takarékoskodjak az elemmel.

-Egy középiskolában jártam nemrég, -susogta a pap -szünet volt éppen. Végigmentem az egyik folyosón, az igazgatói irodát kerestem. Tizenhat, tizenhét éves fiúk és lányok támasztották a falat, beszélgettek, uzsonnáztak. Le kellett lassítanom, mert sokan álldogáltak a folyosó közepén is. Az egyik fiú almát evett. Odament hozzá egy lány és azt kérdezte tőle: "adsz egy harapást?" Mit gondoltok, mit válaszolt a fiú? Megmondom. "Hát a hümhüm" ....tudjátok mi az, nem mondom ki..."szóval a hümhüm, nem kéne?" "A tied nem" -válaszolta a lány, és tovább ment. Mondjátok meg atyának, így megy ma? Ilyen egyszerűen? Ilyen könnyedén? Két harapás között beszélitek meg, hogy a tied kell, a tied meg nem kell?
-Sajnos ilyen világot élünk, atyám, -hallottam a Hámori Bandi hangját a túloldalról. -Mit lehet tenni. Elszabadult a
pokol.
-Nem értem, nem értem, -folytatta a pap. -Számomra mindez rejtély. Én még soha életemben nem voltam "ú g y" senkivel, értitek, hogy gondolom, és se máshoz, se magamhoz nem nyúltam még soha az életben.

Hallgattunk. Ez új fejlemény volt éjfél után. Cica, cicici.

-Mondjátok meg fiúk, atyának, a mai lányok hány százaléka fogja meg közösülés előtt a férfiak szerszámát?

Csend volt a sátorban, csak kint a kertek alatt ugattak a kutyák. Töprengtem, mit mondhatnék erre? Ki a csoda tudja ezt százalékos arányban? Amíg én számolgattam a Bandi megelőzött, ő szólalt meg előbb.

-Nehéz ezt százalékos arányban megmondani, atya. Mi csak egy viszonylagosan szűk mintavételre támaszkodhatunk. Ami engem illet, néhány tucatnyira tenném a vizsgálatba bevonható esetek számát, és ha a Testvért is figyelembe kívánjuk venni, akkor se bővül jelentősen ez a szám. Nem reprezentatív a minta, semmiképpen nem lehet annak nevezni. Pé egyenlő kilencvenöt százalékos szinten kizártnak tartok bármiféle szignifikanciát. Igazam van, Testvér?
-Értem, -mondta a pap. -Sajnálom. Érdekes lett volna kielemezni. De későre jár, vagyis inkább korán van. Kurtán felnevetett. -Megyek most, hagylak benneteket aludni. Jóccakát.


Elnyűtten ébredtem. Kivackoltam magam a hálózsákból. Úgy fájt a fejem, hogy majd szétrobbant. Széthúztam a zipzárt, kinéztem. A nap képe felderengett a párák mögött, de hűvös volt még. Bandi is megmozdult. Felült, dörzsölte a szemét. Arca ráncos volt és gyűrött. Én se nézhettem ki különbül. Szótlanul láttunk neki a reggeli tennivalóknak. Összepakoltam a cókmókomat, behajtottam a hálózsák szélét. A Testvér is tett vett odabenn. Amikor készen lettünk, kimásztunk. Valami miatt zsörtölődni kezdtem a Bandival. Egyre jobban belelovaltam magam. Ő se volt jókedvében. Tűrte egy ideig, aztán mérgesen rám ripakodott: -mit prüntyögsz, Testvér, mint a p...a!
Döbbenten álltam meg, kezemben a fél-pár zoknival.. A hajnali csendbe belekiabált vaskos elszólás végigzúgott az almafák nedves ágai között. "Mit prüntyögsz, mint a..." És a pap? Hát nem megígértük Kovács néninek, hogy nem fogunk hangoskodni és káromkodni?
Szótlanul meredtünk egymásra néhány pillanatig. Aztán a Hámori Bandi elnevette magát, harsányan, jókedvűen. -Jaj, Testvér, bocsáss meg, Testvér! Nevetése átragadt rám is, könnybe lábadó szemmel hahotáztunk sokáig a pap-lak ablaka alatt.


Kedden aztán az is kiderült, hogy nem halt meg a Hámori Bandi mamája. A büfé előtt ültem az üdülőben, előttem a kerek asztalon a tankönyvek, amikor a fekete vállalati autó megállt odakinn. A Főfelügyelet munkatársai szálltak ki belőle, hárman voltak, két férfi, és a Hámoriné. Felugrottam, át se gondoltam, mit teszek, odarohantam hozzá. -Hát élni tetszik, Ella néni? Jaj de jó!
Úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. -Mért ne élnék?
-Azt hittem, meg tetszett halni, -mondtam ostobán.
-Nem haltam meg, láthatod. Kitől hallottad ezt a hülyeséget?

Még aznap szóvá tettem a dolgot a Bandinak. Ez már túl sok volt. Nem maradhatott bennem.

-Találkoztam a mamáddal, Testvér. Él. Semmi baja.

Pislogott, nem válaszolt.

-Mért mondtad, azt, hogy meghalt?

Egy szót se szólt.

Egyre mérgesebb lettem, szörnyű dolgokat vagdostam a fejéhez. Hallgatta. -Rögtön leköplek Testvér, -vágta végül el a szóáradatot. -Ha van valaki a világon, akitől nem várnám el, hogy így nekem essen, az pont, te vagy Testvér!

Sarkon fordult, otthagyott. Komolyan meg volt bántva, vérig sértettem. A nap folyamán volt időm elgondolkodni azon, helyesen tettem-e, hogy ilyen durva módon kaptam le a tíz körméről. Hosszú, hosszú töprengések után, rájöttem, nem tettem helyesen. Ha a Hámori Bandi nem mondja azt péntek este, hogy meghalt a mamája, én még mindig a bridzs-asztalnál ülnék kis Éváéknál, talán már a kezét is megkértem volna. A Testvér megmentett, én meg hálából jól leszidtam. Hogy vitt rá a lélek?