Nem gondoltam volna,
hogy egyszer még léggömb
leszek.
Még rémlik, ahogy a
sarokba gugolva,
papírlapot majszolva
röhögtem,
és a nevetéstől fulladozva
köhögtem.
S amíg a lufikat lenéztem,
állandóan felnéztem.
Fel, a magasba.
Nem gondoltam volna,
hogy egyszer még léggömb
leszek.
Most üres gyomrom
héliumot emészt,
feszül-feszül a poliészt',
de ki úgysem pukkadok.
Enyhe légáram keringőztet
Straussra.
Míg pár centivel alattam
ezrek futnak,
súlytalan fejembe kétségek
jutnak.
Hogyan is váltam én lufivá?
Rémlik, hogy lépcsőre álltam.
Hófehér lépcsőre.
Hófehér nyomtatott lépcsőre.
Tele betűkkel, számokkal,
mutatókkal, mondatokkal,
a jövővel.
Sok fok.
Hogy lettem zöld korlátra
kötözve?
S miért nem moccanhatok?
Csak egy tengely körül
körözve száguldok.
Én. Egy fekete-vörös őrült.
Hülyegyerekek pofozgatnak
a lépcsőházban,
s éjszaka is rögzitve állok.
Ázva, fázva, vigyorogva,
keringőzve, Straussra.

Hirtelen hat ember
száguld el elöttem.
Jól előrehajlok,
majd hátra,
s táncolva (fogjuk rá),
de megállok.
A hat ember
megáll a lépcsőfordulón.
Sorfalba, háttal állnak
a lépcsőfordulón.
Bal kezükben golyóstoll,
jobb kezükben tű, s cérna.
Egy lélek sincs a folyosón.
A hangtalan épület
kongón néma.
Feszülve, dölöngve
figyelem,
hat háttal álló fegyelem.
Felemelik a tűs-cérnás
jobb kezet,
s beindul a gépezet.
Monoton mozgás.
Figyelem a hímző hat kezet.
Az utolsó húzás.
Lendül a hegy.
Hátrakulcsolják felém a
mancsot,
volt-tűs-kezük fénylően
vöröslik,
s csinálnak egy hátra arcot.
Kötelem megfeszül, már
nemis keringek.
A félőrültek betűt hímeztek
homlokukra.
Arcukról menekülnek a
vörös cseppek:
PERCEK
Virítanak a cérnás sebhelyek,
s ingnak - ringnak
a vörös tűhegyek.