Néhány árnyék.
Kilenc néma ember.
Ott ülnek velem szemben,
Megkopott életem párkányán,
Kilenc néma, halhatatlan ember.

Tudom, már késő bármit szólnom,
Csak állok meredten, könnyes szemmel,
Remegő két kezem megfeszül,
Rájöttem kit nézek görcsös figyelemmel...

Eddig ismeretlen volt, titok kiléte,
Fekete kucsmája alól gyilkosan kitekint,
Tudom, tudom, már emlékszem...
Anyám halálakor ült idekint.

Igéz a sarlatán, engem is elragad?
Ó nem, Halál, veled nem megyek soha!
És te másik? Te is mindhiába vársz!
Őrület, hát tudd meg, nem vagyok ostoba!

Hiába csábítasz, ó, ne nézz kéjsóváran,
Látom a szemedben, tudom, hogy becsapsz.
Nem kell több látomás, miért kínzol vakulásig,
Te ott, te másik... miért nevetsz, mit adsz?

Állj, állj, várjunk, de hisz néma vagy!
Mondd, miért hallom mégis hangodat?
Gyilkos vagy. Járvány, gyilkos, ha kell,
Halálnak üdvözletem te add oda!

Tőlem nem kap, se szép szót, se köszönetet!
Fogjatok kezet, nevessetek, lehet...
Csak egyet ne reméljetek...
Hogy az életből általatok megyek.

Már négyen vagytok? Hát engem jól nézzetek!
Józan vagyok, tudom, hogy elmém nem beteg.
Hiába kísért a Kétség, hát csak tegye!
Ó, Istenem, segíts... mert talán mégis kételkedem.


Jaj nem, megint képzelgek, vagy álmodom...
Kérlek Teremtőm, ne hagyd, hogy elvigyen!
Mit csinál? Megfogja két kezem,
A Reménység. Rám talált. Hát meghallgattál Istenem?

Mostmár bízva bízok, nem tétlenkedem,
Szorítom kezét, zsarnokul rángatom,
Szembe kell szálljak a rosszal,s gonoszokkal,
Öleljen erősen, karja legyen két karom.

Már-már megölöm szegényt, oly nagy a ragaszkodás,
De mi történik megint? Csak nem társat kapok?
Léptei némák, s sziklát zúznak. Valami erős, valami nagy.
Ki ő Istenem? Bátorság!? Ó, hát bátorságot adott!

Hárman három ellen, most eldől minden,
Elemésszek miattuk, tudván, hogy bolond vagyok,
Vagy hárman három ellen, úgy ahogy vágyom,
Boldogan emelt fővel, majd valamikor meghalok.

Görcsösen, merészen ölelem fegyverem,
Ő a nagy hadvezér, ki ma tudom, hogy megsegít,
E küzdelem nélküle teljesen elveszett.
Bátorság kérlek, könyörgök, segíts!

De nem, ó nem! Most meg mi történt?
Ködfelhőben tűntek el bajtársaim,
Hideg van, valaki lepelként rám borul...
S egy perc alatt csontig fagytak tagjaim.

Félek, iszonyatosan félek, remegek,
A Magány, ki lassan hatalmába vesz,
Rám néz, bele a szemembe, mélyen,
S elmémmel együtt ködszobába tesz.

Nem látok semmit, kutatok, keresek,
De hiába akarok, sehol sincs semmi.
Se jó, se rossz, négy láthatatlan fal,
Csak a sarokban a földön hempereg egy cetli.

Hiába nézem, hiába forgatom,
Csupa üres sor, talán... ott a szélén...
Elég apró, de még éppen kiolvasom:
" Ne feledd soha, ki nevet a végén"

Hát megjelent, kacag, röhög, sivítozik,
Teljesen úrrá lett a Téboly a termen,
Mostmár tudom, végem van, ennyi
Megásták helyettem koszos kis vermem.

Ott a kilencedik, sietve szalad...
Üvöltök én is torkom szakadtából:
Ki vagy, ne kímélj, csapj arcul te is!
És akkor meglátom arcát, kilép a homályból.

Levegőt nem kaptam, csak álltam némán,
Tudtam már nincs miért küzdenem rég,
Megőrültem, s mindent neki köszönhetek,
Mert a kilencedik néma ember voltam holtan Én.