Valamivel több, mint egy évig tartott. Szép volt, mint egy álom. Sokat nevettünk együtt, igazán szerettük egymást, és ha baj volt mindig ott voltunk a másiknak. Aztán egyszer csak véget ért, elváltak útjaink. Én bekerültem az egyetemre, ő pedig másik városba ment tanulni. Nehéz volt elfogadni, hisz oly sok szép emlék kötött össze minket. Aztán jöttek az új élmények, a sok barát az egyetemen, és lassan kezdtem megszokni, hogy ő már nincs mellettem. Igazán elfelejteni azonban soha nem tudtam. Teltek a hónapok, az évek, s lassan mindketten felnőttünk. Ott álltam egy emelvényen, diplomával a kezemben, boldogan, hogy beléphetek a nagybetűs életbe. Várt rám az egész világ, a rengeteg lehetőség, nekem azonban mégis csak egy dolog járt a fejemben: vajon mi lehet most vele, merre járhat ő, aki egyszer oly sokat jelentett nekem. Az egyetem után dolgozni mentem, jó messzire mindentől, hogy egy új életet kezdjek. Minél messzebb kerültem itthonról, ő annál többször jutott az eszembe. Az évek múltával aztán mindketten megházasodtunk, s éltük életünket egymástól messze, ki-ki a maga kis családjával. Elfelejteni azonban még ekkor sem tudtam őt. Minden nap boldogan értem haza a családomhoz, forró öleléssel fogadtatva, hangos gyerekzsivajjal körülugrálva. Igazán nem volt okom a boldogtalanságra. Valami azonban hiányzott. Folyton ott járt a fejemben, s nem bírtam már tovább küzdeni a gondolattal. Úgy éreztem fel kell keresnem. Autóba ültem, s elindultam hozzá. Idegesen róttam a kilómétereket, mintha számított volna annyi idő után, hogy mikor is érek el hozzá. Látni akartam, s valamiért úgy éreztem, minél előbb oda kell érnem. Pár óra utazás után már a városban voltam, s a házához közeledve hirtelen átvillant az agyamon egy kép: emberek álltak körben, mindenki talpig feketében egy díszes koporsó körül, hátulról halk sírás hallatszott, s a koporsóban egy fiatal családapa feküdt, arcán az élettelenség fakó fehérségével. Megrémített a bevillanó kép, s épp elindultam az utolsó lámpánál, hogy odaérjek hozzá, amikor megláttam a jobbról közeledő kamiont... Csatt... Vége volt mindennek. A kamion felrepítette az autót, s a közeli buszmegállóhoz csapta. A megállóban egy fiatal anya állt, aki épp a buszra várt... a buszra, ami hozzám hozta volna... Őt.