Azt mondtad, hogy nem fogsz elérzékenyülni, mert felnőtt vagy és férfi. És, mint mindig, most is tartod a szavad. Arcodon csak a komolyságot látom. Nem nyeled a könnyedet, mint a melletted álló lány, nem dugod idétlen vigyor mögé a meghatottságot, mint a mögötted álló fiú. Állsz komoly, és rezzenés nélküli arccal.
Nem látni a gondolataid közé. De én tudom, hogy mit érzel. Újra éled az elmúlt tizenkét évet.
Otthon kellett átadnom a búcsúpuszit, mert te felnőtt elsős vagy, és egy felnőtt férfinek snassz dolog, ha az anyja a társai előtt megpuszilja. Míg mások kézen fogva jöttek anyjukkal, néha pityeregve, te előttem lépdeltél, vigyázva a látszatra: nem tartozunk össze. Ez a távolságtartás jellemzett a következő években is. Soha nem jöttél oda a szünetekben, ne mondják, hogy tanár anyád szoknyája mögé bújsz. A bántásokat egyedül dolgoztad fel. Volt benne részed bőven. Nehezen viselted, hogy tőled többet várnak, mert az anyád tanár. Veled szemben nagyobbak a követelmények, mert az anyád tanár. Neked kevesebbet szabad, mert az anyád tanár.
Ami eleinte viharos vita volt, később néma ellenállássá keményedett. Amiben, mi tagadás, cinkosod voltam. Hisz én vettem a fekete pulóvert, a fekete nadrágot, az acélbetétes bakancsot. Más csak a feketét látta rajtad, én a benned rejlő vibráló színeket, fényeket. Aki rád nézett, nem tudhatott a kitűnőségről, a tanulmányi versenyekről, a sikeres pályázatokról.
Néha beleszédültem, ha figyeltem egeket támadó szárnyalásodat.
Ellenállásod eredménye a lapockádat elfedő, bőrszíjjal kordában tartott hajfonat is. Mennyi epés megjegyzést zsebeltél be miatta! De én imádtam kígyóként a csuklómra tekerni, a simogatást álcázva meghúzogatni.
Tizenkét év!
Veled voltam, bár nem melletted. Az ellen tiltakoztál.
Azt viszont nem tilthattad meg, hogy büszke legyek rád. Hogy szeresselek. Mert az enyém vagy. Akkor is, ha a szád sarkában bujkáló mosoly a mellettem ülő lánynak szól. Nem nekem.