Az emberi elme határtalan.
A gondolatok, megérzések, minden ami szokványos vagy nem, persze ezt lehet pejoratív értelemben értékelni, vagy nem abban.
Hihetetlen mennyi elágazása van, és hihetetlen ez mennyi utat tör magának, vagy mennyi hatást vált ki. Alapjában az ösztönök (kicsit úgy mint az állatvilágban, bár ott néha tisztább a kép),szabnak határt a cselekvéseink kivitelezésében, a gondolataink, átadásában, és az egész életünk alatt jelenlévó egónk formálásában. Sok ember nem születik meg azzal az intelligenciával, ami szükséges a "túléléshez", már ez is negatív gondolat, látjátok, mert miért is kellene túlélni valamit?, inkább átélni és megélni kellene.
Persze a magyar nyelv, szerintem kimondottan alkalmas arra, hogy a dolgokat félreértsük, vagy másképp lássuk, mint ahogy a való életben azok, igazán vannak. Az emberek többsége, -itt meg kellene említenem, hogy a Magyar emberek többsége,-de nem teszem, mert minden ember itt a földön egyforma, igazán szeretne mindent beseperni a kalapja alá.
Sok olyan szó van ami elgondolkodtat.
De az elmédben létező képek, a hozott értékek, a kapott szülői háttér, a vágyaid, a mentsváraid, és az az összes képi, és gondolati egység ami Téged, és a lelkedet alkotja, rengeteg ütközőponton megy keresztül. Ennek következtében, sokszor téves ítéletet hozunk, vagy épp ellágyulunk...bár nem biztos, hogy ez így helyes.
Ebből a kavalkádból, nem tudom a kiutat, ha valaki tudná, az már nem is ember lenne...
És itt jön be a gondolat, ami régóta foglalkoztat, hogy semmi sem biztos. Változik minden, akár percről percre.
Csak mi emberek kicsit szeretünk néha lenyugodni, bízni, szeretni, érezni, megbecsülni, adni, kapni, boldognak érezni magunkat, sírni, zokogni, odafigyelni, megérteni, vagyis minden olyat, ami szorosan összefügg a mindennapjainkal, és az életünkkel, és a szeretteink életével.
És vagyunk annyira önzőek, hogy ezt sokszor azonnal szeretnénk, és most azonnal! Hiba.
Majd jön a megnyugvás, és az elmélkedés...meditáció...jó szó, nemhiába hisznek ebben sokan.
A kérdés amiért ezt a cikket írtam, csak annyi, hogyan tudnánk közelebb kerülni magunkhoz,--elfogadni magunkat, mert az a legfontosabb, amíg ez nem történik meg, addig senkivel sem tudunk azonusulni, mert vagy írígyek vagyunk, vagy önsajnálóak, vagy törtetők, vagy "csak az én EGÓM létezik"-típusúak, és akkor már nem keressük a megoldást.
Pedig kell lennie, ezt az emberi elme már tudja, csak még mi nem..
Mikor fogjuk megtudni, hogy mi a boldogság ára, és mit kell ezért tennünk? Mikor lesz az empátia olyan mint amikor a szemébe néz egymásnak két ember? Mi fogja megadni a bizonyosságot, hogy helyesen cselekszem, vagy épp hibázok?
Mi fogja megadni a múlt emlékeire a választ? Miért jó néha rágondolni?
Hogyan csináljam, hogy jó legyen...itt sok zűrzavar van, mert "Mindenki másképp csinálja"
Búcsúzom az LGT-vel...)))