Elbúcsúztunk!
Szélsebesen elrohant ez a négy év! Szinte még látom magam előtt, ahogy négy évvel ezelőtt félénken lépek be a terembe ahol a felvételik zajlottak, ahogy körülnézek és csupa ismeretlen arcot látok, akikből ma már jóismerősök, barátok és egy kiemelkedő személy lett számomra.
Sokak szerint hihetetlenül rossz osztály voltunk, rengeteg kisebb-nagyobb csinytevés, és a tanárok, akik számunkra valamiért nem voltak szimpatukasak, hát őket sem kiméltük. A mottónk mégis a következő volt: Nem voltunk mi rosszak, csak tundi kellett bánni velünk, s főleg velem.
A végére azért mindenki elismerte, ez bizony igy igaz, mindegyikünk egy-egy külön személyiség, mindannyian különböztünk egymástól. Voltak, akik nagyszájúak voltak, akik csendben végig ülték a tanitási órákat, akik jól tanultak, de olyanok is akadtak, akik kicsit bukdácsolva vették az akadályokat, de azért mindannyian eljutottunk a kitűzött célunkig.
És ma, talán ma láttam őket utoljára, vidáman, gondatlanul mosolyogni, önfeledten kacagni elvégre a mai nap után lépünk a nagybetűs élet szinpadára, ami tudjuk jól nem fenékig tejfel.
Most, hogy irom ezeket a sorokat, rossz érzés fog el, ha arra gondolok, hogy azok a dolgok, azok a személyek akik ezidáig a mindennapom részeit képezték egyszerűen kilépnek az életemből. Mától nem kell a hét öt napján mérgelődve lenyomnom az óra csörgését kora reggel, nem teszem meg az a néhágyn száz métert, ami a buszmegállótól az iskolámig vezet, hétfőnként nem fogom az álmos, komor arcokat látni, akik délutánra mindig felvidultak. És persze azért a tanárok is hiányozni fognak mégha ezt nem mindegyikünk is ismeri be.
Nehéz volt a búcsú, ki-ki vérmérsékletéhez hiven búcsúzott, a lányok mosolyogva könnyezték meg ezt a napot, és közülünk fiúk közül is jónéhányunknak küszködnünk kellett a torkunkat szoritó gombócokkal. De hát ez az élet rendje, amit egyszer elkezdünk azt bizony be is kell, fejezzük. Néha mosolyogva, néha könnyek közt és van úgy, könnyeinken át mosolygunk egymásra.

A négy év alatt történt velem sok szép és rossz dolog egyaránt, némelyikükre emlékezni fogok, némelyikek sajnos elvesznek a múlt homályában, azonban van egy személy kinek arcát, mosolyát sosem fogom elfelejteni.
Az első két évben csak osztályátrsak voltunk semmi komolyabb, majd ahogy elkezdődött a hamradik év és közelebb kerültünk egymáshoz - elüttem ültél - valahogy érzelmileg is közelebb kerültünk egymáshoz. Eleinte csak barátok, majd, mint jóbarátok, sokat nevettünk együtt, beszélgettünk és én éreztem, hogy jó veled. Éreztem nem vagy közömbös számomra, de nem mertem elmondani, nem volt rá alkalmam, sosem voltál egyedül.
Próbáltam visszafojtani azokat a számomra akkor még ismeretlen érzéseket, de nem sikerült. Lassacskán az ismeretlen érzések ismerőssé váltak és a nevük is megfogalmazódott bennem. Negyedik év eleján már tudtam szerelmes vagyok, a fél év elteltével már azt is, hogy őrülten és visszonzatlanul.
És akkor valami olyasmi történet, amire az eszem azt mondta nem szabad, de a szivem tudta igy lesz helyes: mindnet bevalottam. Pár nap múlva tudtam mindent elrontottam. Ezekután már semmi sem volt olyan, mint azelőtt, eltávolodtunk, illetve te eltávolodtál tőlem. Próbáltam változtatni a dolgon, de nem sikerült, az év vége már csak szenvesdés volt a számomra. Nem beszéltünk egymással. Csak a köszönés és az a néhány semmit mondó szó, amit váltottunk.
De mindezek ellenére szeretnék köszönetet mondani! Köszönetet, mert olyan érzéseket adtál számomra, amiket még sosem éreztem. Már tudom milyen szerelmesnek lenni még akkor is ha viszonzatlan volt a szerelmem. Köszönet az álmatlan éjszakákért amiket azzal töltöttem, hogy csak rád gondoltam, és azon a szánalmasan hülye kérdésen, hogy mi lenne ha?
Tudod, hogy te voltál az életemben ahhoz vezetett, hogy elkezdtem leirni a gondolataimat. A gondolataimat, amik hozzád szóltak. Az irásba "menekültem" és ez a menekülés örömet jelent számomra. Eldöntöttem ezzel szeretnék foglalkozni, sokak szerint jól irok, már pályázatokon is elismerték azt, hogy a nem is választhattam volna jobb helyet a menekülésre.
Ezért szeretnék köszönetet mondani, hálás vagyok, hogy volátl az életmben és ez által az irás is az életem részévé vált.