Gondolatok háborúja


Zűrös, homályos gondolatok suhannak, könnyű szárnyon fellibbenve, nehéz súllyal földet érve, zengnek, lihegnek, izzanak. Egymással szemben felsorakoznak, mindannyian szépek, mindannyian kedvesek, de mégis ellenfelek, s egykori fényes, tiszta arcukat, elönti az indulat, minden vonásuk, már csak sötét, zord bódulat.
Vicsorognak, hörögve morognak, ugatnak, ebben a kietlen vörös pusztaságban. A fekete égboltot tüzes fénycsóvák hasítják végig, majd hirtelen megállnak és a fekete burán, mint a fortyogó, emésztő láva a vulkán oldalán csordogálnak, s csak lassan cseppenként zuhannak alá, s a földi hadakba savas lyukat marnak. A két had élén két vezéralak lebeg. Egy kinek páncélján nyomát hagyta a rőt vörös rozsda vaskarma, nincsen mása, mint törött kardja, s pajzsa, rubint gyűrűjének kövét már csak egy apró fog tartja.
A túloldalt egy fürgeléptű magas fényű alak jár fel,s alá de az égből egy sötét tekintet nehezedik reá. Szél sodorta felhő, csavart, szúrós szemű metsző erő, kitől nem szabadulhat a nagy, s dicső.
Megindulnak a seregek egyik oldalt magas léptű fellegek, szemben hangos nyikorgással menetelő földi szellemek. A sűrűsödő csikorgás, el-elhaló susogás, erőszakos vijjogás, csendes, meghunyászkodó, monoton, elcsituló buzgalom csapnak össze.
Mikor már a csorba kard érné a fellegkart, az égből egy oszló, légies, ám érces, durva pengéjű pallos csap le köztük. Az eddig lebegő, susogó fellegekre, a pallos feléjük eső oldalán, a tompán, lassacskán csavarva szúró, fekete égi erő megvető tekintete szegeződik. Ezalatt az oszladozó tömb túloldalán egy tükör bújik elő a fekete füstből. A fülsiketítő, vad ricsaj és a nyikorgó menet robaja egy pillanat alatt elillan, mert meglátják magukat, s megbotránkozva csodálkozó csalódottsággal tekintenek magukra. Egy keserű, megbánó szemhunyással békétlen könnycsepp gurul végig mindnyájuk arcán, majd, mikor szemük kitárul, újra megcsillan bennük a jóság fehéren vakító fénye, egykor ráncos bőrük, kifeszül, s lelkük végleg megnemesül.
Az oszló tömb felszáll, s mögötte nem marad más, mint a régi jól kitaposott út, melynek végén ott áll a magas délceg vár, s megfáradt lakóira vár.