ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Gondolatok háborúja


Zűrös, homályos gondolatok suhannak, könnyű szárnyon fellibbenve, nehéz súllyal földet érve, zengnek, lihegnek, izzanak. Egymással szemben felsorakoznak, mindannyian szépek, mindannyian kedvesek, de mégis ellenfelek, s egykori fényes, tiszta arcukat, elönti az indulat, minden vonásuk, már csak sötét, zord bódulat.
Vicsorognak, hörögve morognak, ugatnak, ebben a kietlen vörös pusztaságban. A fekete égboltot tüzes fénycsóvák hasítják végig, majd hirtelen megállnak és a fekete burán, mint a fortyogó, emésztő láva a vulkán oldalán csordogálnak, s csak lassan cseppenként zuhannak alá, s a földi hadakba savas lyukat marnak. A két had élén két vezéralak lebeg. Egy kinek páncélján nyomát hagyta a rőt vörös rozsda vaskarma, nincsen mása, mint törött kardja, s pajzsa, rubint gyűrűjének kövét már csak egy apró fog tartja.
A túloldalt egy fürgeléptű magas fényű alak jár fel,s alá de az égből egy sötét tekintet nehezedik reá. Szél sodorta felhő, csavart, szúrós szemű metsző erő, kitől nem szabadulhat a nagy, s dicső.
Megindulnak a seregek egyik oldalt magas léptű fellegek, szemben hangos nyikorgással menetelő földi szellemek. A sűrűsödő csikorgás, el-elhaló susogás, erőszakos vijjogás, csendes, meghunyászkodó, monoton, elcsituló buzgalom csapnak össze.
Mikor már a csorba kard érné a fellegkart, az égből egy oszló, légies, ám érces, durva pengéjű pallos csap le köztük. Az eddig lebegő, susogó fellegekre, a pallos feléjük eső oldalán, a tompán, lassacskán csavarva szúró, fekete égi erő megvető tekintete szegeződik. Ezalatt az oszladozó tömb túloldalán egy tükör bújik elő a fekete füstből. A fülsiketítő, vad ricsaj és a nyikorgó menet robaja egy pillanat alatt elillan, mert meglátják magukat, s megbotránkozva csodálkozó csalódottsággal tekintenek magukra. Egy keserű, megbánó szemhunyással békétlen könnycsepp gurul végig mindnyájuk arcán, majd, mikor szemük kitárul, újra megcsillan bennük a jóság fehéren vakító fénye, egykor ráncos bőrük, kifeszül, s lelkük végleg megnemesül.
Az oszló tömb felszáll, s mögötte nem marad más, mint a régi jól kitaposott út, melynek végén ott áll a magas délceg vár, s megfáradt lakóira vár.